A politika nemes hivatás lehet

Külföldön tanult, tíz évig az EU intézményeiben dolgozott, majd önként hazatért, hogy hazáját segítse. Nemrégiben a vajkai komp körüli botrány feltárásakor figyelt fel rá az ország. Most azt fontolgatja, belevág a nagypolitikába. Veronika Remišovával beszélgettünk.

Hogyan bukkant rá a komp témájára?

Teljesen véletlenül. A pozsony-óvárosi képviselő-testületnek, melynek tagja vagyok, egy nagy közbeszerzésről kellett döntenie. A városi közterületek fenntartóját kellett kiválasztanunk, s a projekt lebonyolításával az Óváros vezetése egy tanácsadó céget akart megbízni. Nem igazán tetszett a dolog, az árat is túl magasnak találtam, ezért utánanéztem, miféle társaságról van szó. Az előző megbízásai közt találtam rá a vajkai komp beszerzésére, így kezdtem el foglalkozni az üggyel.

Aminek az eredménye egy Agatha Christie-regénybe illő szövevény. Érdekelne, vajon mindazok az összefüggések, amiket felfedett, nyilvánosan hozzáférhetők-e, vagy volt valamilyen különleges informátora?

Semmilyen informátorom nem volt, az összes adat, amivel dolgoztam, nyilvánosan hozzáférhető forrásokból származik, így bárki által ellenőrizhető.

Meddig tartott, amíg feltárta az összes szálat?

Körülbelül három hétig.

Most mit vár, minek kellene történnie?

Azt várnám el, hogy a miniszterelnök azonnal menessze Ladislav Lazárt, a felelős vállalat igazgatóját, ha másért nem, a médiában terjesztett hazugságai miatt.

Nagyon úgy fest azonban, hogy a szálak a Smer-struktúra sokkal magasabb szintjeire vezetnek. Reális tehát azt várni, hogy levonják a valódi felelősséget?

Egy civilizált országban ilyen esetben a felelős miniszternek is távoznia kellene, legalább addig, amíg ki nem vizsgálják az egészet.

Az érintett vállalatigazgató menesztése nem is lenne kérdés.

Várhatóan azonban ez nálunk nem fog megtörténni. Nem fogja ez önt demotiválni a további munkájában?

Demotiválni nem fog, bár biztosan sajnálni fogom, már csak azok miatt a tisztességes polgárok és vállalkozók miatt is, akiknek önerőből kell elérniük mindent. A kompügy is rávilágít arra, hogy még mindig van itt egy privilegizált csoport, amelynek mindent szabad. De bízom abban, hogy minél több hasonló ügy kerül nyilvánosságra, annál kevésbé lesz vonzó ilyen jellegű üzleteket kötni az állammal.

Ön tíz évig Brüsszelben dolgozott az Európai Bizottságnál, majd férjével együtt úgy döntöttek, hazatérnek, s itthon fognak közügyekkel foglalkozni. Miért?

Már az egyetemi éveimet is külföldön töltöttem, úgyhogy elég sokáig voltam távol. Brüsszel egy különleges közeg, ahol az ember egy kicsit búrában él. A másik dolog, hogy az EU struktúráiban nagyon sokáig tart, amíg egy változtatás megvalósul, tehát az ember ritkán látja a munkája eredményét. A férjemmel úgy gondoltuk, hogy Szlovákiában lehetőségünk lenne arra, hogy segítsük a közügyeket, ezért döntöttünk a hazatérés mellett. Persze, nagyon hiányzott a családunk is.

Nem gondolt arra, hogy belép a politikába?

Nem. Amikor visszatértem Szlovákiába, nem ismertem senkit, a nulláról kellett elindulnom. Tanítani kezdtem az egyetemen, közben pedig a civil szférában dolgoztam. Az európai parlamenti választások előtt

az SaS kért fel, hogy induljak a színeiben. Ezt el is fogadtam, s aránylag szolid eredményt értem el. Függetlenként indultam az önkormányzati választásokon, és bejutottam a pozsonyi képviselő-testületbe.

Szóval mégis a politika felé veszi az irányt?

Igen, nagyon úgy tűnik. S ebben a kérdésben nagyon gyorsan kell döntenem.

Újra ajánlatot kapott egy párttól?

Igen.

Melyiktől?

Az OĽaNO-tól.

És elfogadja a felkérést?

Még nem döntöttem. Sok ember számára a politika nagyon piszkos dolognak tűnik. Én azonban úgy gondolom, hogy ha tisztességesen űzik,

a politika egy nagyon szép hivatás lehet, melynek lényege, hogyan tegyük jobbá az emberek életét.

Lehet-e egyáltalán tisztának maradni a politikában? Nem olyan a rendszer, hogy magával rántja azt is, aki tisztességes szándékokkal indul neki?

Nem gondolom, hogy bárkit is korrumpálni lehetne akarata ellenére.

Milyen a tapasztalata Nyugat-Európából a korrupció terén?

Nyugaton is létezik korrupció, a különbség a mértékben van, s abban, hogyan bánik el vele az állam. Nálunk az a frusztráló, hogy bármi derül is ki, bármennyi a bizonyíték, senki sincs igazán felelősségre vonva.

Az utóbbi években egy különös trendre figyelhettünk fel. Mintha csökkenne a pártpolitika befolyása a társadalomra, s erősödne

a különféle önszerveződő erőké, például az önhöz hasonló aktivistáké. Érzékeli ezt?

Igen, és nagyon jó dolognak tartom. Nálunk a városi testületben is számos ilyen ember van, akikről tudom, hogy semmilyen külső érdek nem vezérli őket a döntéseikben, s ez nagyon felemelő érzés.

Úgy véli, hogy ez a modell alkalmazható lenne a nagypolitikában is?

Ez részben már megvalósult, épp az OĽaNO által, amely szerintem a többi párttal szemben egyfajta kiegyensúlyozó tényezőként hat.

Az OĽaNO-t ugyanakkor sokan éppen destabilizáló erőként érzékelik. Önt ez nem zavarja?

Nem tudok semmiféle korrupciós botrányról vagy kétes üzletről, amely a párthoz kötődne. Ez számomra nagyon fontos, különben szóba se jöhetne, hogy bármiféle közöm legyen hozzájuk. Ami pedig Igor Matovič különleges módszereit illeti, erről Sherlock Holmes egyik mondása jut eszembe, miszerint a rendhagyó problémák rendhagyó megoldásokat igényelnek.

Amikor Igor Matovič és Daniel Lipšic oldalán a nyilvánosság elé tárta a kompügyet, lehetővé tette

a Smer számára, hogy az egészet ellenzéki lejárató kampánynak állítsa be. Nem tartott ettől?

Az az igazság, hogy a blogomat évek óta írom, és számos érdekes ügy jelent már meg rajta, de végül soha nem történt semmi. Azért választottam most ezt a formát, hogy az ügy nagyobb nyilvánosságot kapjon, ami szerintem be is vált.

Ez alatt a három év alatt, amióta a szlovákiai politika viselt dolgaival foglalkozik, sok visszásságot talált. Hogy látja most, milyen társadalomban élünk?

Amikor Ladislav Lazár kijelentette, hogy egymillió euróra fog perelni, különös dolog történt. Az emberek spontán módon elkezdték kifejezni a támogatásukat, rengeteg biztató e-mailt kaptam, amin magam is meglepődtem. Ekkor láttam, nem igaz, hogy egy apatikus országban élünk, hanem hogy rengeteg körülöttünk a tisztességes, érzékeny,

a közügyek iránt érdeklődő ember. Azt gondolom, ennek az országnak óriási a potenciálja: egyrészt nagyon jók a természeti adottságaink, másrészt nagyon sok itt az ügyes, tehetséges, dolgos ember. Ennek ellenére mintha nem lennénk képesek élni mindezzel.

Miért?

Azért, mert hosszú ideje rosszul vezetik ezt az országot. Mindent behálóz a korrupció, az embernek – legyen bármilyen ügyes – nehéz boldogulnia, ha nem rendelkezik megfelelő összeköttetésekkel.

Ez hihetetlenül fékezi az országot, és lehetetlenné teszi, hogy kihasználjuk azt a kreatív erőt, ami bennünk van.

Ön milyen országban szeretne élni?

Azt gondolom, hogy nem elég csupán az, hogy egy országban folyamatosan emelkedjen a GDP és az emberek életszínvonala. A tisztességes élethez szerintem az is kell, hogy az emberek tudják, kemény munkával sok mindent el lehet érni, s ha netán mégis peres ügyük akadna, a bíróságon érvényt szerezhetnek az igazságnak. És ha önhibáján kívül bárki szorult helyzetbe kerül, számíthasson az állam segítségére, anélkül, hogy bárhol kenőpénzt kelljen csúsztatnia. Rövidre zárva, olyan országról álmodom, ahol az állam nem hátráltat, hanem segít, mert tisztességes emberek vezetik, akik jó gazdaként bánnak a közforrásokkal.

A gyerekek tudatosan nevelhetők erre?

Minden bizonnyal. Az egész az olyan egyszerű dolgoknál kezdődik, hogy ha mondjuk nem világít a ház előtt a lámpa, akkor nem hagyjuk annyiban, hanem utánajárunk, ki

a felelős érte, és felhívjuk a figyelmét a problémára. Ha pedig így sem oldódik meg az ügy, panaszt teszünk. Én a hároméves fiamat igyekszem arra vezetni, hogy legyen érzékeny a környezetére, s ha mondjuk egy papírt lát a földön, dobja a kukába. Azt gondolom, ha az embert nem érdekli a közvetlen környezete, a nagypolitikában sem fog tudni semmin változtatni.

Ön polgári aktivistaként miként viszonyul a szlovákiai magyar közösséghez? Érzékeli egyáltalán, hogy itt vagyunk?

Nagyon intenzíven érzékelem, azért is, mert az anyukám félig magyar. Én már Zsolnán születtem, és sajnos nem tanultam meg magyarul, de nagyon pozitívan értékelem, hogy a magyar kisebbség igyekszik megőrizni a kultúráját és identitását. Úgy vélem, minden kisebbség gazdagítja az országot, és ha egyszer azonosak a kötelességeink, a jogainkban is egyenlőknek kell lennünk, ezért az államnak támogatnia kellene a kisebbségeket önazonosságuk megtartásában.