A politika és a metrikus menet

Nem szó szerint értendő. Sajnos, csalódást kell okoznom azoknak, akik azt hiszik, gyermekkorom birsalmaillatú őszeinek emlékét kívánom megidézni a befőzés felemlegetésével. Pedig, higgyék el, magam is szívesebben őgyelegnék párás szemmel a tovarebbent aranykor holt avarában, mint azt minden bizonnyal olvasóim többsége is kívánná elvben, csakhogy a könyörtelen gyakorlatban egy ilyen emlékpárából szőtt, elégikus révedezést a kutya se olvasna végig.

Hiába hát, hogy selymes ökörnyál úszkál hajdanvolt zamatokban tobzódó képzeletem sejtelmesen gőzölgő kondérjai körül, valamiképp újfent a politika felé kelletik terelnem a szót, mert különben a kegyes olvasó könnyen el talál bólintani. A figyelem ébrentartása végett olykor még a kaján odamondogatás kétes gyönyöréről sem ajánlatos lemondani, sőt időnként holmi adomák beépítésével is szükségessé válik az érdeklődést tüzelni. Mint például most is.

A viccnek, amely a hidegháború legmelegebb éveiben, Brezsnyev és Nixon idejében keletkezett, ma már akkora szakálla van, hogy talán már azok sem ismernék fel, akik amolyan susmusellenzékiként egykor maguk is mondogatták.

Nixon futópárbajra hívja ki Brezsnyevet. Összeül a Politbüró, hogy mérlegelje az esélyeket. Ez már az a korszak, amikor Leonyidot futószalagon jártatják a Lenin-mauzóleum mellvédjén. Az elvtársak elég sötéten látják tehát a sanszokat, a propagandaminiszter azonban nyugodt, azt mondja, minden megoldható, ne futamodjunk meg a kihívások elől, ha futni hívnak, hát futni fogunk. A két vezető futásnak is ered, és persze Nixon győz, Brezsnyev alig bír betántorogni a célba, pedig egy pótkocsis Zil teherautó viszi utána az akkumulátorokat. A nemzetközi tőke már röhög a markába, és még ezt a számára kedvező eredményt is szeretné megfejelni valamivel. Összeülnek a kommunista világrendszer legádázabb ellenségei, hogy kifundálják, miként tálalják az eseményt, és másnap a New York Times első oldalon közli is a hírt, hogy „Nixon az első, Brezsnyev csak az utolsó!” A burzsujok elégedetten vakargatják a tokájukat, csakhogy a déli postával megérkezik a Pravda díszkiadása. Az aranyfestékkel nyomtatott, öles szalagcím így hangzik: „Brezsnyev a második, Nixon csak az utolsó előtti!”

Nehogy már a befőtt tegye el a nagymamát!

Na de hogy túl ne feszítsem a húrt, elmondom, hogyan kell értelmezni a fenti szólást e helyütt. Először is a behelyettesítést kell elvégezni, ekképp: a nagymama a politika, a befőtt meg az erkölcs. A levezetés már pofonegyszerű.

Persze a vicc is ezt a tételt volt hivatott illusztrálni. Megjegyzem, meglehetősen visszafogottan. Ki gondolhatná ugyanis komolyan, hogy az uralkodó eszmerendszerek közötti nagy, szimbolikus küzdelemben a tények puszta kiszínezése, a hangsúlyok ide-oda tologatása jelenti a követett stratégiák legdurvábbikát? Jól is néznénk ki! A nagymami sokkal vérmesebb, különösen, ha a spájzolásról van szó. Nem a befőtt fogja megmondani neki, miként rakja el. Ezt már csak azért se teheti, mert amikor elkezdődik a berakás, még nincs is befőtt. A befőtt csak azt követően lesz, hogy elteszik.

Vagyis a politikai morál nem egy eleve adott, minden felelős cselekvést megelőző és befolyásoló valami. Épp ellenkezőleg: a spájz feltöltése, az elemi életösztön hatékony szolgálata az elsőrendű természeti törvény, a morál csupán azon recept helyességének az igazolásra hivatott, amely szerint mellesleg ő is kikotyvasztódik. A befőtt olyan lesz, amilyennek befőzik. És ugye, jól tudjuk, a befőzésben általában a nagyi szokott élen járni.

Más kérdés, hogy amikor egy-egy háztartásban (értsd: politikai rendszerben) arra eszmélnek, hogy a legbizarrabb befőzési technikák hosszú távú alkalmazása ellenére is üres a spájz, a nagymamiknak is menniük kell, és a család számára rögvest világossá válik, hogy a jobblétre szenderült nagyanyák befőttjeivel, illetve azok elkészítési módjaival volt a baj. Ezekben az eksztatikus történelmi pillanatokban az éhkoppon maradt család számára akár még úgy is tűnhet, hogy valahol a hagyományokban létezik egy egyetemes befőtt, egy egyedül üdvözítő befőzési mód, amelyet a felelőtlen nagymama – eléggé el nem ítélhető módon – meghaladhatónak, a maga önös érdekei szerint formálhatónak vélt.

Emlékszem, nem sokkal a rendszerváltás után nálunk is volt egy nagyszabású nemzetközi konferencia, amelyet Havel elnök kezdeményezett. Politika és etika, vagy valami ilyesmi volt a címe. Hatalmas értelmiségi szájtépés volt. Magam is számos előadás szövegét olvastam nagy áhítattal. Ma már tudom, ilyen erővel akár azt a címet is adhatták volna a szimpóziumnak, hogy A politika és a metrikus menet vagy Az ethosz szerepe a rózsahimlő kialakulásában.

Egyébként még nem késő, és talán nem is lenne egészen haszontalan. Ami engem illet, a metrikus menet népgazdasági jelentőségéről már az érettségi vizsgán máig meg nem cáfolt tételeket fogalmaztam meg, és ha megszorítanak, ezeket a téziseimet a rózsahimlővel is bármikor kapcsolatba hozom.

Legszívesebben azonban ábrándos gyermekkorom pasztellszínekben kavargó, meghitt őszeit ecsetelném, azokat a felhőtlen, mámoros esztendőket, amikor selymes ökörnyál úszkált üde zamatokban tobzódó képzeletem sejtelmesen gőzölgő kondérjai körül…

Várom tehát a felkérést!

(Tudom, hiába. Nem úgy van az, hogy a befőtt teszi el a nagymamát!)