A párbeszédképtelenség mint attrakció

CSANDA MÁTÉ

Picit én is késtem, már éppen ment a beszélgetés, a négyhetes kiállítássorozat (és vitaestsorozat) harmadik felvonása, csupa jól hangzó név, érdekes arc és izgalmasan megfogalmazott probléma. Privát nacionalizmus négy per három, ha minden igaz, Rokkó is készül valami performansszal, bár lehet, hogy erről már lemaradtam. Egy szabad helyet még éppen találtam magamnak, mindjárt a történések epicentrumában, alig fél méterre az egyik meghívott vendég háta mögött. Egyébként kezdettől fogva szimpatikus volt az elrendezés, hogy is mondjam, olyan laza és spontán, eleve semmi pódium meg emelvény, vagy ne adj´ Isten, szónoki tribün, nem, itt teljesen egybeolvadt a közönség meg az öt darab tudós férfiember, tényleg, mintha valami taktikai megbeszélésbe csöppentem volna bele, mondjuk egy futballcsapat öltözőjében, pontban félidőtájt. Épp helyet is foglaltam, mire észbe kaptam, hogy van itt valami nem normális, sőt bizarr dolog, aztán megakad a tekintetem egy férfitesten, igen, ott kuporog a linóleumpadlón, a terem kellős közepén térdepelve, egy mozdulatlan alak, ez lesz Rokkó (értsd: Juhász R. József), nahát, sosem láttam még ennyire testközelből alkotni. A feje egy kannányi homokba merítve, éppen csak a tarkója látszik ki belőle, az is lehet, hogy közben fuldoklik, bár akkor nyilván nem szobrozna itt egy moccanás nélkül, mindenesetre félelmetes látvány, sőt van benne némi perverzió is, hogy ugye itt, közvetlenül előttünk térdepel, mint valami udvari rabszolga. És amikor már jó öt perce ment az egész, valaki jobbról a fülembe súgta, hogy mindez háromnegyed óráig fog tartani, és valóban, Rokkó jó negyvenöt percen át homokba ásott fejjel performanszozott, tényleg ne kérdezzék, hogyan csinálta, nem tudom, de végig ott feszített, némán és rezzenéstelenül. Mintha csak azt akarta volna jelezni, hogy kérem szépen, én nem politizálni jöttem, tessék engem békén hagyni, elvégre is galériában vagyunk, szóval engedtessék meg meditálnom és önkifejeznem (egyszóval látványosan nem odafigyelnem). Meg hogy manapság már a galériában is ilyen kellemetlen dumák mennek, nacionalizmus, szélsőségek, határok, törésvonalak, identitások, csupa kényes és irritáló téma, miközben az ember, valljuk be, töltekezni jönne, magába szippantani némi szépművészetet, ha már egyszer a hét fennmaradó részében, mint afféle átlag egydimenzionális ember, napi nyolc–tíz órában termelőerőként szokott működni. Szóval Rokkó majdnem végig ott volt, a tőle karnyújtásnyira helyet foglaló, művelt és szellemes, angol nyelven társalgó úriemberek meg oda se neki, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. Legfeljebb negyedóránként megeresztettek egy-egy poént a lábuk előtt térdeplő kolléga kapcsán. Mintha már olyannyira hozzászoktak volna az egymás mellett való elbeszélés gyakorlatához, az egymással csak azért sem érintkező nyelvi regiszterek, nyelvjátékok, hagyományok és retorikai sablonok párhuzamos létéhez, az interakció nélküli kommunikáció szelíd bájához és kényelméhez, hogy bizony, gond nélkül bele tudtak merülni a problémák és teorémák sűrűjébe. Az pedig, valljuk be, ahogy haladt az idő, egyre érdekesebbé sűrűsödött. Amúgy csupa ismert arc, csupa kompetens szakértő, politológus/szociológus és egy darab művész, a következő felállásban: Grigorij Mesežnikov, Krekó Péter, Andrej Findor és KissPál Szabolcs, no meg Ravasz Ábel, a kérdező és moderátor szerepében. Olyanokról beszélgettek, hogy populizmus meg radikalizmus, történetesen nemzeti szélsőségekről, a mindenkori extrémizmussal való párbeszéd esélyeiről, arról, hogy mi a helyes és/vagy járható út a nemzeti radikális csoportosulásokkal szemben, vagyis hogy szóba állni-e velük, és ha igen, milyen nyelvet használva, mégis, milyen dramaturgia mentén közeledni, hogyan horizontösszeolvasztani, ha vannak még egyáltalán közös nevezőre hozható horizontok (és nemcsak a másik fél retorikai hadállásainak destruktív szétcincálása az egyetlen cél és vezérelv). Aztán földrajzi, államjogi és mentális határokról, a mindenkori Mássághoz, az Idegenhez való viszonyunkról, szegénységről és undorról, toleranciáról a szélsőséges mozgalmakat tápláló érzés- és gondolatvilágról, a nyelvüket, retorikájukat átszövő látens agresszióról és bújtatott indulatokról. Arról, hogy a radikalizmus és a szélsőjobboldali eszmerendszer nem feltétlenül (csak) a tanulatlan és mélyszegénységben élő, más etnikummal közvetlenül együtt létezni kényszerülő rétegek körében hódít, és hogy mindez miért van így. Képi aláfestésként pedig Tomáš Rafa véget nem érő videója futott a háttérben, a falra vetítve, egy kimondottan friss, idei anyag Európa egyik legtrendibb, leggazdagabb és legélhetőbb városából: lipcsei „patrióta europérek” – tüntetők és ellentüntetők összecsapása, iszlámellenes indulatok, „a toleranciából is megárt a sok” feliratú transzparensek, sűrű sorokba tömörülő rohamrendőrök, kordonbontó tömegek és menetelő polgárok színes, hátborzongatóan élvezhető infotaininggé szerkesztett látványvilága.

Privát nacionalizmus 3. Open Gallery, Pozsony. Kurátorok: Németh Ilona, Juhász Rokkó, Fedor Blaščák.