A nyomolvasás öröme

Mielőtt magáról a könyvről szót ejtenék, előbb néhány megjegyzést fűznék a sorozathoz. A sorozatszerkesztőként H. Nagy Pétert jegyző Parazita könyvek jól láthatóan az ún. populáris műfajok iroda?lomtudományos szempontú népszerűsítésében érdekeltek. Persze bárki feltehetné a kérdést, hogy szükség van-e a sci-fi, a krimi vagy a horror népszerű?sítésére. Miért érdekelne például egy krimiről szóló monográfia egy mániákus krimiolvasót, aki a detektívtörténeteken kívül mást nem is igen olvas, monográfiákat pedig különösen nem? És miért érdekelné az ilyen munka azt az olvasót, aki krimit (vagy bármi egyebet) csak ritkán olvas, leginkább akkor, ha muszáj. Kell-e tudnunk bármit is e műfajokról ahhoz, hogy sikeres és értő olvasói legyünk az ilyen típusú könyveknek? A Parazita könyvek eddig megjelent darabjaiból azt szűr?hetjük le, hogy nagyon is szükség van az efféle népszerűsítő monográfiákra, hiszen újfent igazolják azt belátást, hogy a háttértudás nem csökkenti, hanem növeli az olvasás örömét.

Van azonban még valami, amit a népszerűsítésen túl e könyvek véghezvisznek, s ez nem más, mint a tabudöntögetés – kétféle értelemben is. Egyrészt kikezdik annak a mélyen gyökerező szembeállításnak az érvényességét, hogy van ún. magas irodalom, amely értékes műveket foglal magában, olyanokat, amelyekkel az iskolai irodalomórákon is találkozunk, és van ún. alacsony irodalom, amelybe csupa értéktelen fércmű tartozik. Meggyőzően mutatnak rá arra, hogy az értékes és az értéktelen közötti különbség korántsem feleltethető meg műfaji szempontoknak. Rávilágítanak arra, hogy nem léteznek értéktelen műfajok, mert a mű?fajnak semmi köze egy mű értékéhez, valamint arra is, hogy csupán a közvélekedés fogalmi zavarai miatt vagyunk hajlamosak egy műfajt eleve másodrendűnek tartani. A másik tabu elsősorban az irodalomtudósok számára bír jelentőséggel. Arra gondolok, hogy a Parazita könyvek egyszerre mű?velik magas színvonalon a szakmai beszédet, s tesznek eleget a közérthetőség kívánalmának. Egyszóval megmutatják, hogy a szakmai felkészültség nem okvetlenül áll egyenes arányban az érthetetlenséggel, éppen ellenkezőleg, csak azok képesek világosan beszélni tárgyukról, akik otthonosan mozognak a vizsgált közegben.

A továbbiakban néhány olyan kérdést járok körül, amelyekkel egy krimimonográfia írójának óhatatlanul szembe kell néznie. Elsőként az értékelés kérdését vethetjük fel. Ha belátjuk, hogy az értéktelenség nem azonosítható a popularitással (az, hogy egy szöveg könnyen olvasható vagy nehezen, nem függ annak irodalmi értékétől), akkor magán a populáris regiszteren belül kell meghatároznunk, hogy mely műveket tarthatjuk értékeseknek, s melyeket nem. De milyen kritériumoknak kell megfelelnie egy jó (értékes) kriminek? Miként a monográfus is utal rá, vannak szabályok, amelyeket egy krimiírónak meg kell tartania, ez azonban nem jelenti azt, hogy a jó krimi recept alapján készülne. A legjobb krimik éppen attól olyan jók, hogy valamiben újszerűek, illetve utánozhatatlanok. A kérdést tehát szerencsésebb fordított szempontból megfogalmazni. Milyen buktatókat kell kerülnie egy krimiírónak, avagy hogyan lehet rossz krimit írni? Legalább két tényezővel kell számolnunk. Az egyik a nyelv kérdése. A detektívtörténetek, akárcsak más populáris műfajok, nem a nyelvi virtuozitásukkal és stílusbravúrjaikkal tűnnek ki (ámbár erre is akadhat példa). A műfaj természetéből adódik a gördülékeny fogalmazásmód és a nyelv viszonylagos átlátszatlansága. Egyszerűen fogalmazni azonban nem könnyű (sokkal nehezebb például, mint bonyolultan), s a krimik egy része valóban belesétál a nyelvi pongyolaság csapdájába. A másik tényező – erre a monográfus is kitér – a sematikusság kérdése. Gyakori ellenvetés a krimikkel szemben, hogy mindegyik ugyanarról szól. Ha elolvasunk egy Agatha Christie-t, az olyan, mintha mindet olvastuk volna. Nem tudom, megfigyelték-e már, de ezzel az ellenvetéssel általában olyanok élnek, akik nem (vagy csak ritkán) olvasnak krimit. Persze nem kizárt, hogy akadnak olyan krimik, amelyek – hol jobban, hol kevésbé – hasonlítanak más krimikre, a műfaj egyik lényegi vonása azonban éppen a sematikusság kicselezésében rejlik. Egy krimi akkor igazán jó, ha a végén meglepődünk.

Bár Benyovszky Krisztián könyve nem kifejezetten törekszik történeti szempontok szerinti vizsgálódásra, a műfaj történetiségének kérdését nem tudja megkerülni. Mikortól beszélhetünk krimiről? Voltak-e krimik az ókorban? És mik e műfaj folytonosságának, továbbélésének esélyei? Nem meglepő módon a történet ezúttal is Poe-val kezdődik; azon pedig már csak a hozzáértők nem lepődnek meg, hogy Dashiell Hammett-tel folytatódik. Az eddig egységesnek vélt műfaj hirtelen osztódni kezd, külön fejezetben olvashatunk a klasszikus detektívtörténetről, a kemény krimiről, a noirról, a thrillerről és a bűnregényről. Ez a differenciálás nem holmi tudományoskodásra vezethető vissza. Szükség van rá, hogy pontosabban lássuk a különböző művek egymáshoz fűződő viszonyát. És itt egy lényeges felismeréshez érkeztünk el, hiszen választ kaphatunk arra a kérdésre, hogy miért is érdemes műfajokról, illetve alműfajokról beszélni. A besorolás kérdése fontos, de nem ez az elsődleges. Egy műfaj szabályai ugyancsak fontosak, ám azt kell látnunk, hogy egy-egy műfaj klasszikusai mindig normaszegő alkotások. A monográfiából kiolvasható az az alapvető felismerés, hogy a műfaj nem tulajdonsága egy szövegnek, sokkal inkább szempont, amelyből kiindulva egy szöveg olvasható, továbbá olyan kapcsolatrendszer, amely lehetővé teszi a művek közötti párbeszédet.

Mi tehát a krimi? – ez lehet a következő kérdésünk. Bár a monográfus megpróbálkozik definícióalkotással – ez ilyenkor elkerülhetetlen –, a lényeg nem ebben van. Minden irodalmi műfaj valamilyen mértékben ellenáll a fogalmi megragadásnak, némelyik jobban, mások kevésbé. Benyovszky is utal arra, hogy mű?fajról legalább kétféle értelemben beszélhetünk: leíró és normatív értelemben. Míg ez utóbbi arra törekszik, hogy rögzítse egy műfaj szabályait, az előbbi óhatatlanul azzal szembesít, hogy e szabályok képlékenyek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy el kellene vetnünk a megragadásukra irányuló törekvésünket. Létezik egy műfaji invariáns, egy kód, vagy szerencsésebb lenne talán egyfajta írás- és olvasásmódnak nevezni, amely minden krimiben közös. A monográfia tanulsága szerint ez a következőben ragadható meg: nem az a krimi, ahol gyilkosság történik, hanem ahol az elejétől fogva egy kettős játékot játszanak velünk – az elrejtés és a felfedés játékát. A krimi lényege abban áll, hogy valamit mindig megmutat (sőt az ügyes krimiíró magát a megoldást is megmutatja rögtön az elején, persze úgy, hogy ne vegyük észre; ez aztán azt eredményezi, hogy a végére érve még frenetikusabb a hatás, hiszen az olvasó úgy érezheti, hogy végig közel járt a megoldáshoz), másrészt azonban el is rejt bizonyos mozzanatokat. Pontosabban hamis jelekkel is operál. A krimi olvasásában az a szép, hogy sohasem tudhatjuk, melyik jel hamis és melyik nem. A krimi izgalmát és vonzerejét részben ez szolgáltatja, részben pedig a megfejtés, amelynek kötelező érvénnyel racionálisnak kell lennie. Helyesen mutat rá a monográfus, hogy e műfaj nemcsak a szemiotikával (a jeltudománnyal) mutat kapcsolatot (hiszen nemcsak a nyomozó ol?vassa a jeleket, hanem vele együtt az olvasó is), hanem a metafizikával is. A krimi metafizikus műfaj; ez annyit jelent, hogy egy olyan világot teremt, amelyben minden valami másra, valami önmagán túlira utal, s ez a „túli” a helyes módszerrel megfejthető. A krimi a nyomolvasás izgalma mellett biztonságot is nyújt. Sehol sem lehetünk olyan biztosak a világ értelmes voltában, mint egy krimiben.

A következő fontos momentum a korrektség. A krimi írójának, ha nem akarja elrontani a hatást, korrektnek kell lennie. Vagyis nem folyamodhat olcsó megoldásokhoz, mert ezzel elrontaná az olvasó örömét. Nem derülhet ki például az utolsó oldalon, hogy az egyik szereplőnek van egy ikertestvére, s az sem, hogy a bűn?tényt valójában földönkívüliek követték el. A korrektség követelménye pedig a monográfusra is vonatkozik, neki is figyelembe kell vennie az olvasó elvárásait. Megítélésem szerint Benyovszky Krisztián nagy gondot fordít arra, hogy megkönnyítse olvasója dolgát. Ez a szándék több szinten is tetten érhető. Egyrészt a pontos fogalomhasználatban és a világos stílusban. Bár a könyv megcélzott közönsége jól láthatóan a szélesebb, nem okvetlenül szakmai közönség, a szerző nem mond le a szakterminusok használatáról – nem is lehet egyébként –, de minden esetben megmagyarázza jelentésüket. Ennek megvan az a haszna, hogy a „laikusabb” olvasó a könyv végére egyre kevésbé tarthatja magát laikusnak. Jól áttekinthető a könyv szerkezete is. A szerző ügyesen ötvözi az elméletibb részeket a szövegelemzésekkel, a történeti szempontokat az olvasói élményekkel. Kifejezetten jónak találom az alapötletet is, hogy lehetőségünk nyílik belehallgatni három – klasszikus krimiből származó – beszélgetésbe, amelyek a krimi olvasásának egy-egy problémáját tematizálják. Úgy vélem, a monográfusnak ezzel sikerül elkerülnie a száraz akadémikusság fenyegető rémét. Az olvasmányosságot csak növeli, hogy az elemzések meglehetősen tartalomcentrikusak. Ez az eljárás – amely egyesek szemében akár kifogásolható is lehet – valószí?nűleg magának a műfajnak a természetéből fakad. Benyovszky Krisztián itt is szem előtt tartja a korrektség kívánalmát, hiszen általában nem lövi le a poénokat, illetve azokban az esetekben, amikor az okfejtés logikája ezt mégis megkívánja, előre figyelmezteti az olvasót, hogy – amennyiben meg akarja őrizni a titokfejtés örömét – ugorja át a következő bekezdést. (Hasonlóan néhai Knézy Jenőhöz, aki sportközvetítések alkalmával min?dig igazi úriemberként járt el, amikor felszólította tévénézőt: „Más mérkőzések eredményei következnek. Kérem, aki nem akarja hallani, vegye le a hangot!”)

Már régen kitaláltam egy (nem túl eredeti) metaforát Benyovszky Krisztián írásmódjára; most is csak szépítgetni tudnám. Ő a tapasztalt nyomolvasó, aki egy számára ismerős terepen (a krimi erdejében) vezeti olvasóját kézen fogva, miközben nemcsak a nyomfejtésben jeleskedik, hanem – csak úgy mellékesen – megmutatja az erdő egyéb szépségeit, azt, amit a legtömörebben a nyomolvasás örömének nevezhetnénk. A Bevezetés a krimi olvasásába nemcsak tartalmas, hanem nagyon szórakoztató olvasmány is. Mindenkinek ajánlom.