A nemzeti történelem oktatása iskoláinkban

A politika és ennek köszönhetően a sajtó gyakran csak az oktatásügy bizonyos szegmensei iránt mutat érdeklődést – erre példa a látványos témának számító bizonyítvány-ügy –, míg a kevésbé transzparens, de fontosabb ügyek a háttérbe szorulnak. Az utóbbi időkben oktatáspolitikánk szinte teljes potenciálja a magyar egyetem megteremtésére irányult. Teljes joggal, hiszen az egyetem létrehozása (s remélhetőleg eredményes működése) minden bizonynyal az egész szlovákiai magyar közoktatásra (tehát a közép- és alsó fokú oktatásra is) jelentős mértékben ki fog hatni. Az oktatási felépítmény szükséges fejlesztése mellett azonban mintha megfeledkeznénk a közoktatás tartalmi és minőségi problémáiról. Márpedig iskoláink versenyképessé tétele jelentős mértékben az ott folyó szakmai munka minőségétől függ.

A problémák kezelésének elmaradása alapvetően a szlovákiai magyar oktatásügy hosszú távú fejlesztési koncepciójának a hiányára vezethető vissza, amelynek kidolgozása csak a szakmai szervezetek (lásd SZMPSZ, Katedra Társaság stb.) és a politika együttműködése által valósulhatna meg. Egy ilyen fejlesztési koncepció elkészítésének elodázása hosszú távon tarthatatlan, miképp sokáig már azt a kérdést sem lehet megkerülni, vajon megoldhatóak-e problémáink oktatási önigazgatásunk megteremtése nélkül. Sajnos, a szakmai szervezetek közötti kapcsolatok nem a legoptimálisabbak (lásd például az SZMPSZ és a Katedra Társaság viszonyát), a politika (esetünkben az MKP) pedig sokszor csak addig érzi felelősségét, amíg a neki tetsző csinovnyikot az iskolaigazgatói székbe ülteti (erre ezekben a napokban épp lakóhelyemen látni példát).

A hazai oktatásügyünket sújtó problémák természetesen csak részben oktatáspolitikai jellegűek, s legalább ilyen súlyúak azok a szakmai kérdések, amelyeknek megoldása nem a politika, hanem a szakemberek beavatkozását igényli. Különösen sok a kezeletlen probléma az egyes tantárgyak esetében, így a történelem tanítása kapcsán is. A szlovákiai magyar iskolákban folyó történelemoktatás, akárcsak az a bizonyos állatorvosi tankönyvben szereplő ló, magán viseli hazai oktatásügyünk miden betegségét. A hazai (szlovák és magyar nyelvű) történelemoktatás válsága már a rendszerváltás előtt megkezdődött. A szocialista rendszer éveiben ugyanis ezt a tantárgyat a rezsim egyik kiszolgálójává kívánták változtatni. A történelemtanárok felé sugalmazott követendő cél nem a tudományág eredményeinek minél teljesebb prezentációja volt, hanem az, hogy a diákokat a párt által meghatározott értékekkel és tradíciókkal való azonosulásra neveljék. Noha a pedagógusok jelentős része ez alól kibújt, és megpróbált valós értékeket közvetíteni a diákok felé, sokan mégis beálltak a sorba. A történelem ideológiai tantárggyá vált, értéke devalválódott.

A Cseh-Szlovákiában 1989-től kezdődően lezajlott rendszerváltás az addigi, a hatalmat hol készségesen, hol pedig csak a látszat kedvéért kiszolgáló történelemtanítást merőben új helyzet elé állította. A kérdés az volt, sikerül-e a Szlovákiában folyó történelemoktatást megszabadítani az ideológiai kötöttségektől és az állami paternalizmustól, s egyben modern módszertani alapokra is helyezni. Több mint egy évtizeddel a bársonyos forradalom után és Szlovákia Európai Unióba való belépésének időszakában elmondható, hogy a fentiekben felsorolt célokat csak félig sikerült megvalósítani. A szlovákiai történelemtanítás tartalmi megújulása viszonylag gyorsan és zökkenőmentesen lezajlott, s az 1989 előtti erősen átideologizált és a történelmi folyamatok súlypontjaként az osztályharcot beállító és sulykoló oktatás már a múlté. Viszont továbbra is megmaradt az állam érdeklődése a történelem oktatása iránt, és az új politikai elitek ismét csak saját legitimációjukra akarják felhasználni azt. Még mindig nem tettek le arról az idejétmúlt nézetről, amelyre E. B. Wesley is felhívja a figyelmet, s amely szerint: „a társadalomnak azért van szüksége a történelemoktatásra, hogy annak segítségével engedelmességet, műveltséget, alázatot, hazafiasságot, polgári öntudatot és egyéb kívánatos eredményeket töltsön a fejekbe.”1

A „múlt ellenőrzéséről” szóló viták így elterelték és továbbra is elterelik a figyelmet a történelemtanítás igazi szakmai-módszertani megújításáról, ami a mai napig nem következett be. Ezért a szlovákiai történelemoktatás továbbra is a hagyományos közép-európai utat járja: a lexikális elemek sulykolására, minél több tény, adat, évszám megtanítására törekszik. Pedig a kiváló szakember, Knausz Imre találó megállapítása szerint: noha „a kronológiai adatok éppoly lényeges csontvázát alkotják a történelemnek, mint a képletek a fizikának, de amikor csak a csontvázat látjuk, akkor már nem az élettel, hanem a halállal van dolgunk.”2 Ez a fajta történelemoktatás a történelmi események értékelésére, a múlt és a jelen közötti összefüggések felfedezésére, önálló véleményalkotásra viszont nem készíti fel a diákokat.

Noha a rendszerváltás után sokan azt várták, hogy a történelemtanítás újból visszakapja régi rangját és megnő jelentősége, ez nem következett be, sőt ellentétes folyamatok indultak meg. Az ideológiai kényszer alól felszabadult történetírás és történelemtanítás a közvélemény és a média az eddiginél is kiszámíthatatlanabb hatása alá került. „Ezek a szándékok az előző történelmi korszakok negálásában, a régmúlt és közelmúlt történelmi csomópontjainak átértékelésében, a fejlődés új alternatíváinak felmutatásában, az ún. fehér foltokra való rámutatásban és a mindenki számára elfogadható végleges és abszolút igazságok kinyilvánításában jelentkeztek” – jegyezte meg ezzel kapcsolatban egyik dolgozatában Viliam Kratochvíl, a pozsonyi Comenius Egyetem történelemtanszékének módszertanosa.3 Természetes, hogy mindez a történelmet oktató pedagógusok elbizonytalanodását, bizonyos mértékig kompetenciájuk megkérdőjelezését vonta magával. Tehát nemcsak a történetírás eddigi evidenciái kérdőjeleződtek meg, hanem általuk a történelemtanítás szavahihetősége, szakmaisága is, ami máig érezteti hatását. Mivel kiderült, hogy „minden másként volt”, a történelem egyre inkább elveszítette tudományos rangját, „plebejus tudománnyá” vált, amit mindenki érteni és tudni vélt. A társadalomnak megnőtt az igénye a múlt ismeretei iránt, ezeket az ismereteket azonban elsősorban nem az iskola által akarta biztosítani. A történelemnek mint tantárgynak az értékvesztése pedig az iskolán belül is folytatódott. A rendszerváltást követő megváltozott társadalmi igények és értékrendek más tantárgyakat értékeltek fel, s az iskolákon belül a tantárgyak között kialakult hamis, de mégis meghatározó sorrendben a történelem egyre hátrább került. Ha ehhez még hozzávesszük azt, hogy a történelem azok közé a tantárgyak közé tartozik, amelyek esetében a tankönyvi ellátás a mai napig megoldatlan (különösen a gimnáziumok esetében), akkor nem kell csodálkoznunk a tantárgy általános megítélésén és állapotán.

A szlovákiai magyar iskolákban folyó történelemoktatásnak talán még a szlovákiai átlagnál is nagyobb problémákkal kell megküzdenie. Ezt elsősorban a megfelelően képzett pedagógusok hiánya, a már kritikussá váló tankönyvhiány, illetve a tananyag tartalmi előírásai és a diákok valós igényei között feszülő ellentétek okozzák. A felsorolt problémák gyújtópontját a nemzeti történelem oktatása jelenti, amely mindig is megoldatlan problémaként nehezedett a pedagógusok vállára. Ebben a tekintetben a rendszerváltás sem hozott nagyobb változást. Előtte ugyanis a korabeli szlovák történelemszemlélet jegyében valamiféle kvázi csehszlovák történelem megkonstruálása jelentette a szlovákiai történelemoktatás valóságát.4 A rendszerváltást követően ezt a szlovák nemzeti múltnak a tananyagba való erőteljes beemelése váltotta fel, amelynek a keretei között a magyar nemzeti történelemnek – és főleg a szlovákiai magyar kisebbség történelmének – ismét csak nem juthatott hely. Ezt a helyzetet még az utóbbi időkben a szlovák historiográfiában bekövetkezett szemléletváltozás sem tudta érdemlegesen megváltoztatni. Ezt a változást legjobban a közös történelem (a magyarok és szlovákok közös történelme – S. A.) birtokbavételének szándéka fejezi ki, amely markánsan különbözik attól a korábbi szemlélettől, amely kizárólag Nagymoráviára, majd az 18. század végétől meginduló szlovák nemzeti mozgalmakra szűkítette le a szlovák nemzeti történelmet.5

A szlovákiai magyar társadalomnak – mint kisebbségi közösségnek – azonban mások a történelemtanítás tartalmával szemben támasztott követelményei. Azt is elvárja ugyanis az iskoláinkban folyó történelemoktatástól, hogy az egyetemes történelem ismeretanyaga mellett a magyar nemzeti történelmet is megismertesse a diákokkal, s ezáltal részt vállaljon a fiatalok nemzettudatának formálásában. Ez a célkitűzés azonban egyáltalán nem áll összhangban a jelenlegi tantervi előírásokkal és a rendelkezésre álló tankönyvekkel, amely ellentét elsősorban a történelmet oktatók személyén csapódik le.

A magyar nemzet történelmének tanításaiskoláinkban

Ha röviden summázni akarjuk a nemzeti történelem tanításának jelenlegi helyzetét, akkor azt kell mondanunk, hogy a helyzet egyrészt szomorú, másrészt viszont bizakodásra késztető. Szomorú és lehangoló azért, hogy iskoláink egy jelentős részében sajnos a nemzeti történelem címszó alatt szlovák szempontú nemzeti történelmet tanítanak gyerekeinknek, miközben a diákok saját, magyar nemzeti történelmükről csak minimális és gyakran elferdített információt kapnak. Ez azért is érhetetlen, mivel a két nemzet történelme gyakorlatilag azonos, királyaink egyben a szlovákok uralkodói is, sikereink és tragédiáink ezer éven át közös élmények voltak. Bizakodásra ad azonban okot, hogy a történelemtanárok között egyre több az olyan, aki a hivatalos tantervek és tankönyvek szellemétől és tartalmától függetlenítve magát azt tanítja a diákoknak, amire azoknak szükségük van, vagyis a történelmi Magyarország történetét és egyben a magyar nemzeti történelmet.

Az iskolákban folyó történelemoktatás tartalmát alapvetően két tényező határozza meg: a tantervi és tankönyvi kötöttségek, illetve a pedagógus emberi, szakmai kvalitásai. Noha modern világunk az elszemélytelenedés felé halad, s az oktatásban is teret nyernek a pedagógust háttérbe szorító formák (pl. e-learning), a tanár szerepe mégis egyre fontosabbá válik. Nemcsak szakmai felkészültsége, hanem a személyes példa révén is. A történelem tanítása során – már csak azért is, mert az utóbbi években bizonyos mértékig „relativizálódott” a történelmi igazság fogalma – különösen fontos, hogy a diákok hiteles személynek fogadják el a pedagógust. Ehhez viszont jól felkészült pedagógusokra van szükség, ami a hazai magyar iskoláinkban folyó történelemoktatás talán legnagyobb gondja. Olyan probléma ez, amely kapcsán hatványozottan megjelenik hazai oktatásügyünk minden gondja: a magyar nyelvű és szellemiségű pedagógusképzés megoldatlansága, az oktatásügy egyre késlekedő reformja, a kulturális és oktatási önkormányzatiságunk fájó hiánya.

A Történelemtanárok Társulása és a Fórum Intézet által 2003-ban elvégzett kérdőíves felmérés ugyan nem meglepő, mégis megdöbbentő eredményeket hozott. Kiderült ugyanis, hogy az iskoláinkban történelmet oktató pedagógusok közel fele (48%) szakképzetlen, vagyis az egyetemen nem végzett történelem szakot. A gimnáziumokban minden tanár szakképzettnek bizonyult ugyan, az alapiskolákban azonban különösen rossz a helyzet, ott gyakorlatilag a tanárok fele szakképzetlen, s magyarosok, földrajzosok, matematikusok tucatjai tanítják (???) a diákokat a múlt megismerésére. Ehhez a helyzethez a tanárképzés megoldatlansága mellett kétségtelenül hozzájárul a tantárgy kétségkívül alacsony presztízse is. Iskoláink egy részében ugyanis felülkerekedett egy olyan felfogás, amely szerint vannak fontos és kevésbé fontos tantárgyak, más szóval tudományok és áltudományok. A történelem pedig kétségkívül az utóbbi csoportba lett besorolva. Ehhez hozzájárult az, hogy a rendszerváltás előtti évtizedekben tanított „hivatalos hazugságok”, majd a rendszerváltás által felszínre hozott „minden másképp volt” jelszó az egész tantárgyat és az érintett pedagógusokat is ellehetetlenítette. Ezért hallani annyiszor, „hogy ez csak mese”, amelyet bárki el tud mondani. Ezért is egyszerűbb az igazgatók számára a fölösleges történelemórákat más szakot végzettek között elosztani, mint egy újabb szakképzett tanerőt felvenni (amelyből amúgy sincs nagy kínálat.) Vajon a fordítottjára van-e példa? Tanítanak-e iskoláinkban magyar irodalmat, matematikát vagy földrajzot történelem szakosok? Talán ez utóbbit néhány helyen igen, de az ilyen gyakorlat szerencsére ritka. Mert a mai követelmények közepette ez nem megoldás. S hogy a fentieket alátámasszuk, néhány, a kérdőívekből kimazsolázott arra vonatkozó extrém példát is felsorolunk, hogy milyen szakpárosításokban is tanítják iskoláinkban a történelmet. (Előrebocsátva azonban rögtön azt is, hogy ezért legkevésbé az érintett pedagógus a felelős.) Van tehát olyan iskola, ahol az andrológus végzettségű pedagógus például német nyelv, földrajz, tánc és testnevelés mellett tanít történelmet; a fizika-kémia szakos tanár polgári nevelést, természetrajzot, honismeretet és történelmet tanít; a csupán gimnáziumi végzettséggel rendelkező kolléga a földrajz, testnevelés, technikai nevelés és polgári nevelés mellett tanít történelmet stb.

A szakképzettség hiánya azonban nem csupán és nem elsősorban a tárgyi tudás hiányában mutatkozik meg, sokkal inkább a szakmai hozzáállásban. Az említett felmérésből ugyanis az is kiderült, hogy a csak kényszerből „történelem szakossá” avanzsált pedagógusok (tisztelet az általam nagyra becsült kivételeknek) az átlagosnál jóval kevesebbet törődnek a szakmai fejlődésükkel: nem járnak továbbképzésekre, nem ismerik, és nem olvassák a szakirodalmat, szakfolyóiratokat. Emellett ők azok, akik sokkal szervilisebben viszonyulnak az állam által sugallt tartalmi kérdések felé is: tehát nagyobb arányban fogadják el az amúgy általuk sem megfelelőnek tartott tanterveket, nagyobb arányban használják azon szlovák tankönyvek magyar tükörfordításait, amelyeket maguk is kritizálnak. S ők azok, akik jóval kisebb mértékben tanítják a magyar nemzeti történelmet, mint a szakképzett pedagógusok.

Pedagógustársadalmunk fent ismertetett struktúrája mellett különösen fontos szerepe van a tanterveknek és a tankönyveknek. Mint tudjuk, a szlovákiai magyar iskolákban néhány tantárgy kivételével (magyar nyelv és irodalom, szlovák nyelv, zenei nevelés) a szlovák tantervek érvényesek, így a történelmet is azonos tanterv alapján tanulják a párkányi magyar és a túrócszentmártoni szlovák diákok. Ezek a tantervek pedig a bennük megjelenő modern elvek ellenére is a szlovák nemzetállam koncepciójára épülnek: kizárólag a szlovák nemzet és a szlovák államiság szempontrendszere érvényesül bennük. A tankönyvek pedig a tantervi előírásokat tükrözik.

Persze el kell mondani, hogy a jelenlegi tankönyveket (itt az alapiskolások számára az Orbis Pictus által kiadott tankönyvekről beszélek) korántsem lehet egy kategóriába sorolni a korábbi idők könyveivel, hiszen szerencsére hiányoznak belőlük a közvetlenül magyarellenes, intoleráns tartalmú részek, a más nyelvű, fajú emberekkel szemben negatív érzelmeket keltő elemek. A baj csupán az, hogy ezek a könyvek nem nekünk és nem rólunk íródtak. Sőt, tovább megyek, szerintem helyenként (elsősorban a 19. századi „megkonstruált szlovák múlt” bemutatására gondolok) ezek a tankönyvek még a szlovák diákok valós érdekeinek sem felelnek meg. Nem hiszem ugyanis, hogy helyes elhitetni a szlovák fiatalokkal azt, hogy 1848/49-ben a szlovákság szembefordult a magyarországi forradalommal, és hogy a Štúr és Hurban által szervezett szabadcsapatok egy össznemzeti mozgalom megtestesülései voltak. Ezt és az ilyen „tévedéseket” természetesen a szlovák történetírásnak kell korrigálnia, az viszont már bennünket is érint, hogy az ezeket a tankönyveket használó szlovákiai magyar diák nem találkozik történelmünk legnagyobbjainak még a nevével sem. Csak néhány név, akik kimaradtak: Széchenyi István, Deák Ferenc, Eötvös József vagy a trencséni születésű Baross Gábor. Persze így is lehet nemzeti történelmet tanítani, de minek?

Van nekünk szerencsére egy másik tankönyvcsaládunk is, a Lilium Aurum által kiadott A magyar nép története című sorozat, amelyet Kovács László kollégámmal közösen készítettünk. Habár – jómagam is érintett lévén a dologban – nem lenne etikus és nem is szándékom dicsérni, mégis úgy gondolom, a jelenleg rendelkezésre álló tankönyvek közül (ebbe a magyarországi könyveket is beleértem) ez jelenti az igazi megoldást. Idézném az említett felmérés egyik válaszát: „Ebben minden benne van, amire a diákjainknak szükségük van. Jól érthető, gazdagon illusztrált, érdekes a diákok számára.” A gond csak az, hogy ezt saját zsebükből fizetik a tanulók, míg a szlovák sorozatot ingyen kapják. Ezt boldogabb országokban diszkriminációnak mondanák, nálunk állami oktatáspolitikának nevezik.

Konklúziók

Összegzésképpen tehát el lehet mondani, hogy a nemzeti történelem tanításának megoldása komplex beavatkozást igényel. Nem elég csupán a tanterveket és a tankönyveket átírni, a pedagógusképzést is új alapokra kell helyezni. A Selye János Egyetem és a nyitrai Közép-európai Tanulmányok Karának létrehozásával talán megteremtődtek ennek alapjai. A magyar nyelvű és szellemiségű történelemtanár-képzés személyi háttere (a megfelelő oktatók) azonban jelenleg még nem látszik biztosítottnak. Reméljük, rövidesen ez is megoldódik.

A tankönyvek terén a legfontosabbnak a tankönyvválasztás lehetőségének megteremtése tűnik. El kell érni végre, hogy a pedagógus és az iskola az általa képviselt pedagógiai programmal összhangban maga válassza meg a használandó tankönyveket. És természetesen legyen miből választani. A pedagógusok – és mindenekelőtt a diákok – módszertani szempontból modern, áttekinthető, a tanulók életkori sajátosságainak megfelelő, európai színvonalú, mindezek mellett azonban magyar szellemiségű tankönyveket igényelnek. Persze nem a 19. századi nemzetkép jegyében írottakat, hanem a mi (ti. magyar) tankönyveinkben is gyakran ott lévő előítéletektől és nemzeti sémáktól menteseket. Az ehhez szükséges feltételek megteremtése talán még hosszadalmasabb folyamat, mint az egyetemalapítás. Először ugyanis az egész iskolai oktatásunk alapszemléletét kellene átformálni, majd új, a képességfejlesztésre és értékközvetítésre alapuló tanterveket kidolgozni. Olyan tanterveket, amelyek tartalmilag a szlovákiai magyar iskolák számára is alkalmasak. Csupán ezekre a tantervekre alapozva lehetséges aztán tankönyvírásba fogni. Az oktatási rendszer átalakításáról és teljesen új tantervek kidolgozásáról jelenleg is folynak a viták, s ez az átalakítás előbb-utóbb minden bizonnyal meg is fog történni. A jelenlegi diákoknak és szüleiknek viszont nem mondhatjuk azt, hogy a mostani tankönyvek használhatatlanok ugyan, de sebaj, mert tíz év múlva már jobb lesz a helyzet. Ezért fordult 2003 őszén a Történelemtanárok Társulása az Országos Pedagógiai Intézethez, s terjesztett elő egy, a szlovákiai magyar gimnáziumok számára készített tantervet. Ennek elfogadási procedúrája a végéhez közeledik, s minden remény megvan arra, hogy a 2004/2005-ös tanévben már ez alapján tanítsanak gimnáziumainkban. Ezek a tantervek ugyan még mindig a hagyományos történelemtanítás módszereire épülnek, tartalmilag azonban újak, hiszen gerincüket a magyar nemzeti történelem alkotja. Persze a kisebbségi tapasztalatokon átszűrve, a multikulturalitás, a tolerancia, a többszempontúság elveit szem előtt tartva. Az új tantervek alapján végre saját történelemtankönyveket kaphatnak gimnáziumaink, amelyek remélhetőleg a 2005/2006-os tanévtől már használhatók lesznek.

Az alapiskolák esetében talán ennél is egyszerűbb megoldás kínálkozik a már meglévő és a pedagógusok, sőt a diákok által is pozitívan fogadott A magyar nép története című tankönyvsorozat használata által. Ehhez csupán a tanárok egy részének kellene azzal a régi beidegződéssel szakítani, hogy csupán azt és abból tanít, ami „elő van írva”; másrészt pedig meg kellene teremteni annak az anyagi hátterét is, hogy ezek a könyvek minden magyar iskolás kezébe eljuthassanak. Az ideális persze az lenne, ha a szlovák kulturális tárca fedezné ennek a költségeit, s így felszámolná azt a rejtett diszkriminációt, amely ezt a tankönyvsorozatot sújtja. Hosszú távon azonban az alapiskolák esetében is új, iskoláink igényeihez igazított tantervek és új tankönyvek szükségesek.

(A szerző a Fórum Intézet munkatársa, a Történelemtanárok Társulásának elnöke.)

Jegyzetek

1 Idézi: Kratochvíl, Viliam: Problémy tvorby programového projektu výučby dejepisu v transformujúcej sa spoločnosti. 2000, kézirat

2 Az évszámokon innen és túl... Megújuló történelemtanítás. Szerk. Knausz Imre, Budapest, 2001, Műszaki Könyvkiadó, 9. old.

3 Kratochvíl, Viliam: i. m.

4 ĺgy fordulhatott elő, hogy a szlovákiai magyar diák Balassi, Széchenyi István vagy Deák Ferenc nevével nem találkozott tanulmányai során, arról viszont tanult, hogy Szlovákiának [sicc] milyen huszita hagyományai vannak.

5 Az említett változást jól példázza Bél Mátyás megítélése, akit a huszadik század első felében J. Škultéty még a legveszedelmesebb magyarónnak bélyegzett meg, a második világháború utáni időszak egyik legjelentősebb szlovák történésze viszont már megvédett, megmagyarázva Bél hungarus tudatát. Jelenleg pedig az egyik legnagyobb szlovák tudósként tartják számon, külön tananyag szól róla az általános iskolás tankönyvekben, s a besztercebányai egyetem is az ő nevét viseli. A szlovák historiográfia fejlődéséhez lásd a következő írásokat: Niederhauser Emil: A szlovák történetírás a két háború között. Régió, I., 2. 1990. 181–206; Szarka László–Sallai Gergely: Önkép és kontextus (Magyarország és a magyarság történelme a szlovák történetírásban a huszadik század végén). Régió, XI., 2. 2000. 71–107.