A nehézség is hozzátartozik a kutatás szépségéhez

Három éve az Új Szó egyik – azóta már megszűnt – mellékletében, a Családi Körben láttak napvilágot az Ön legújabb könyvének egyes fejezetei. Mióta dolgozott ezen a témán?

Az Új Szóban 2005 során havi folytatásokban munkámnak egy rövidebb változata jelent meg. Utána – olvasói és szakmai érdeklődést tapasztalva a téma iránt – több fejezetét kibővítettem, és egy további családtörténetet is belefoglaltam. Ez a bővített mű látott most könyv alakban napvilágot. A téma megírásán mintegy két évig dolgoztam, de a levéltári források felkutatásának, a feltártak fokozatos feldolgozásának, megírásra való előkészítésének a munkálatai visszanyúlnak több mint két évtizedre, egész az 1980-as évek elejére.

Miért éppen a Zay család? Mi az oka annak, hogy éppen rájuk esett a választás?

Ennek sajátos története van. Amikor az 1980-as évek elején elkezdtem irodalomtörténeten kívül családtörténeti kutatással is foglalkozni, még sejtelmem sem volt arról, hogy főúri családok is a témáim lesznek. Az 1968-as társadalmi megmozdulásokat követő ún. politikai normalizáció kemény, megtorló korszakát éltük már jó évtizede, s mint sokan mások, politikai okokból én is feketelistán voltam, nem publikálhattam. De a levéltárakból hál’ Istennek nem tiltottak ki. Éppen két dédelgetett irodalomtörténeti témámon kezdtem dolgozni: egy magyar író, Schöpflin Aladár és egy szlovák író, Štefan Krčméry fejlődéstörténetét akartam beható vizsgálat tárgyává tenni, s ehhez családtörténetük megismerését is szükségesnek tartottam. Kutattam tehát párhuzamosan a két család történetét. Egy alkalommal a mártoni levéltárban Krčméry-témában dolgozva elmentem a közeli biccsei archívumba is, hogy megkeressem Schöpflin egyik anyai ősének a nyomát, aki bizonyos jelek szerint a Zsolna melletti Bicsicén élt, ott születtek gyermekei. Ma is magam előtt látom azt a félig elégett 18. századi anyakönyvet, amelynek egy úgy-ahogy ép oldalán ráleltem az egyik keresett születési bejegyzésre, és fölfigyeltem a keresztszülő nevére is: báró Johan Calisch. Ezt követően az ismeretlen Calisch báró nyomába eredtem, abban a reményben, hogy ha maradt fönn hagyatéka, abban esetleg a Schöpflin-ős további nyomaira is ráakadok. Johan Calisch hagyatékát a Szlovák Nemzeti Levéltárban őrzött Zay-levéltárban találtam meg, belőle további ismeretekre tettem szert Schöpflin anyai őséről, ám tájékozódásaim során egyre érdekesebbnek találtam magát a Calisch-hagyatékot, majd hamarosan fölismertem, hogy a több rokon család írásos emlékeit is magában foglaló nagy, sokrétű Zay-levéltár a múlt valóságos kincsesbányája. Nem is tudtam tőle elszakadni szinte egy emberöltőn át.

Kapcsolatban állt-e a Zayak utolsó egyenes ági fileszármazottjával, az 1920-ban született gróf Zay Miklóssal, aki 1994-ben hunyt el Kanadában, utód nélkül?

Vele sajnos nem, de az özvegyével levelező viszonyban voltam, s az általa küldött, a férjével kapcsolatos különböző anyagokból egy kissé megismerhettem gróf Zay Miklós életútját, kanadai pályáját. Tudományos és oktatói munkássága alapján Kanadában őt az ottani „szociális gerontológia atyja”-ként tartják számon és tisztelik. Bizonyára megtalálhatók lennének munkásságának azok a komponensei, azok a sajátos szellemi és kulturális értékei is, amelyeket egy régi, nagy hagyományú közép-európai család leszármazottjaként örökölt és hordozott magában, s amelyek a személyisége, habitusa révén belekerültek az életművébe is.

Kit, kiket emelne ki és miért e háromszáz éves családtörténetből?

Én természetesen a könyv valamennyi szereplőjét ilyen vagy olyan okból figyelemre méltónak tartom, hisz azért foglalkoztam velük. Személyek kiemelése helyett tehát inkább talán azt említeném meg, hogy a könyvben bemutatott hagyatékuk – családi irataik, a családtagok levelezése stb. – lehetővé teszi nemcsak az ő életük, hanem koruk, tehát a múlt, a történelem olyan közvetlen, mondhatnám emberközeli szemlélését is, amilyennel történelmi dolgozatokban általában nem találkozunk.

Meglepődéssel láttam, hogy a legtöbb Zay – rendkívül jó állapotban ránk maradt és a könyvben is bemutatott – portréját, egész alakos képmását a Bajmóci Múzeum őrzi. Mit tudni a képekről és magáról a családi hagyatékról: hogyan és hová került?

A Zayak hagyatékának nálunk ma három lelőhelye van: családi portréik a Bajmóci Múzeumban találhatók meg, levéltárukat a Pozsonyban székelő Szlovák Nemzeti Levéltár őrzi, több mint huszonkétezer könyvegységből álló könyvtárukat a turócszentmártoni Szlovák Nemzeti Könyvtár gondozza. Egyébként, ami a rendkívül jó állapotban ránk maradt portréikat illeti, elmondhatom, minőségi reprodukcióik, fényképfelvételeik ösztönző szerepet is játszottak abban, hogy a Kalligram Kiadó kiváló grafikusa, Hrapka Tibor olyan szép kivitelűvé tervezte meg a könyvet.

A Zayak és rokonaik életének egykori helyszíneit meg sem említik a magyar nyelvű útikönyvek, Zayugrócot is inkább csak az ott született híres szlovák személyiségekkel kapcsolatban: mi lehet ennek az oka?

Nem tudnám pontosan megmondani, mi ennek az oka, de va?lószínűnek tartom, hogy leginkább az ismeretlenség, illetve a tájékozatlanság. A bicsicei kastély egykori lakóit például nem ismeri sem a magyar, sem a szlovák szakirodalom. A Petrőczyek sem eléggé ismertek, a szép természeti környezetben állt kaszai várukból alig maradt kő kövön az után, hogy a várúrnak a Wesselényi-összeesküvésben való rész?vétele megtorlásaként 1670-ben a császáriak lerombolták. A Zayak ugróci vára azonban viszonylag kompakt romállapotban maradt fenn, és külön érdekessége, szépsége, hogy magában foglalja a 13. századig visszamenő korábbi ugróci várépítmények maradványait is, így három építészeti stílus találkozásának, egymásba érésének a látványát nyújtja.

A levéltárban, könyvtárban végzett kutatómunka rendkívül igényes. Milyen módszerrel dolgozik, felhasználja-e munkája során a technika vívmányait (számítógépes adatfeldolgozás, fényképezés, internet…)?

Nem, a fénymásolatokon kívül nem élek korunk e vívmányaival. A könyv összeállításakor csupán a várak és kastélyok képei felől tájékozódtam, mások segítségével, a világhálón. A kutatómunkában, az anyag begyűjtésében nem veszem, nem is igen vehetném hasznát sem az internetnek, sem a számítógépnek. A családi hagyatékok nincsenek rajta a világhálón. A levéltári anyagok szövegét nem vihetném át számítógépbe, hiszen régi kéziratokról van szó, amelyek szövegét meg kell fejtenem. Nekem hosszan tartó közvetlen kapcsolatra van szükségem a kéziratokkal, és sok-sok jó minőségű fénymásolatra, amit hazavihetek, hogy fokozatosan kiböngésszem az öt nyelven írt szövegeket, sok esetben szó szerint megtanuljam íróik betűit, kézírását.

Mennyire kutatóbarátok az egyes levéltárak? Kell-e valamilyen engedély a kutatáshoz?

Nekem jó tapasztalataim vannak mind a hazai, mind a budapesti és bécsi levéltárakkal. A levéltárosok általában szeretik a régi kéziratokat, és segítőkészek. Külön kutatói engedélyre nem volt szükségem sehol, idehaza minden évben aláírtam egy kutatói nyilatkozatot arról, milyen témában és milyen céllal kutatok, és minden alkalommal aláírásommal igazoltam, mely anyagokat tanulmányoztam.

Előfordult munkája során, hogy valamely kulcsfontosságú gyűjteményről, dokumentumról kiderült, hogy nem kutatható vagy esetleg elpusztult, esetleg olyasmire bukkant rá, amelyet rég elveszettnek hittek?

Egészen elvétve előfordult, hogy a Zayak régi, eredeti okirattárában vezetett egy-egy anyag már nem volt meg. Nem kutatható gyűjteményről nem tudok, s nem bukkantam rég elveszettnek hitt anyagra sem. Ellenben számos olyan leletre, dokumentumra találtam, amelyek lehetővé teszik a szakirodalomban rögzült bizonyos tévedések helyesbítését és némely hiányosságok pótlását. És érdekes, eddig ismeretlen mű?velődés?történeti emlékekre is rábukkantam a Zay család levéltárában.

A levéltári kutatómunka embert próbáló feladat, csakúgy, mint a különböző korokból származó kézírásos források olvasása, értelmezése. Több éve, sőt évtizede foglalkozik primer dokumentumok feltárásával. Könnyű?szerrel veszi az akadályokat?

Annyi év után ugyan gyakorlottan, ám éppen könnyűszerrel ma sem veszem az akadályokat. De ez a nehézség hozzátartozik a kutatómunka abban rejlő szépségéhez, hogy a hiteles múltismeret, emlékezet érdekében történik. Mert múltismeretre, hiteles múltismeretre és emlékezetre szüksége van az egyes embernek ugyanúgy, mint az emberi közösségeknek. Úgy vélem, nagyon találó, amit erről Simone Weil, a francia filozófusnő 1943-ban vetett papírra: »…hogy a jövőt megalkossuk, … hogy adni tudjunk, lenni is kell miből, és nincsen más életünk, más életnedvünk, csak az, amit a múltból öröklött értékekből feldolgoztunk, magunkévá tettünk, újjáteremtettünk. Az emberi lélek valamennyi szükséglete közül nincs egy olyan eleven, mint a múlt szükséglete… Történelem nélkül nincsen haza.«

Min dolgozik mostanában?

Szaklapoknak tervezem feldolgozni a Zay-levéltárban talált különböző ismeretlen család- és művelődéstörténeti leleteimet.