A művészet jövőjéről és a sopánkodás fölöslegességéről

Azt gondolom, fölösleges sopánkodni azon, hogy napjainkban a giccs kiszorítja a művészetet, vagy hogy a média, főként az elektronikus gyarmatosítja világunknak azokat a területeit, melyeken még nemrég is a művészet volt őshonos. Nem kell sopánkodni, nevetséges is volna. Nem kell tiltakozni, fölösleges, mert a tiltakozásoknak nincs címzettjük. Akik szeretik a művészetet, azok számára ez világos, akik nem érdeklődnek iránta, azokat semmilyen tiltakozás nem bírja rá arra, hogy kezdjenek a művészet iránt érdeklődni. Sopánkodás és tiltakozás helyett inkább tenni kell valamit; hogy miként szerezhetők új nézők, hallgatók vagy olvasók, annak számos módja van. De ha már semmi új nem jut eszünkbe, hagyjuk magunkat külföldi példákkal ösztönözni.

Januárban egy csodás hetet töltöttem el Rómában. Mivel ebben az örök városban mindig akad három-négy képzőművészeti kiállítás a legjavából, rögvest hármat is megtekintettem. Nem, nem fogom leírni, mi lógott a falakon, s mi volt látható a vitrinekben, bár az alkotások kiállításának módja megérne legalább egy rövid fejtegetést. A publikumról akarok írni, pontosabban a publikum egy részéről, melylyel minden galériában nagy számban találkozom. Fiatal publikum volt, iskolaköteles, általános iskolás gyerekek alkották. A földön ültek, térdükön vázlatfüzet, mellettük színes ceruzák, s csak úgy, mintha maguknak, azt rajzolták, ami épp megragadta őket valamelyik képen vagy szobron. Fölöttük ott állt a tanító, aki a művész életéről és annak a kornak a stílusáról mesélt nekik, melyben a mű fogant, valamint a művészi „kivitelezés” lehetőségeiről és módjáról. A tanító nyugodtan és fesztelenül beszélt, nem terhelte a gyerekeket fölösleges adatokkal. Semmit nem erőszakolt rájuk, csak úgy lazán igyekezett figyelmüket felhívni azokra az érdekességekre, melyek leköthetnék a gyerekek figyelmét, s kiválthatnák bennük a művel való bensőségesebb párbeszédet.

További gyerekekkel a könyvesboltokban találkoztam; minden galériának van könyvesboltja is. Kellemesen meglepett, hogy ezek is felkészülten várták a gyereklátogatókat: számos olyan könyvet kínáltak, melyek – természetesen figyelembe véve az iskolás értelmi és érzelmi „felkészültségét” – ösztönző módon vezetik be a gyermeket a képzőművészet bonyolult és összetett labirintusába. Ezek a könyvek afféle Ariadné-fonalként szolgáltak a labirintusban való biztonságos tájékozódáshoz.

Látva-elnézve ezeket a gyerekeket a galériákban, nyomban elképzeltem, milyenek lesznek húsz-harminc év múlva. Felnőttek lesznek, többségük nyilván családot alapít s gyereket nevel. Aztán majd ha egy nagyjából húszfős gyerekcsoportból felnőttként legalább ketten-hárman megtartják a művészet iránti érdeklődésüket, amikor művészetimádókká válnak, s egész életükben párbeszédet folytatnak a művészettel, s természetes módon a gyermekeikben is felébresztik a művészet iránti érdeklődést, akkor a művészetnek továbbra is lesz publikuma, s képes lesz ellenállni a giccs agresszív támadásainak. S nemcsak hogy ellenáll, még meg is erősödik, márpedig ez jó hír nemcsak a művészet számára, hanem számunkra is, akik művészet nélkül nem tudjuk az életünket elképzelni.

(Romboid, 2007/3.; Cs. G. fordítása)