A múlt búvárlása szakmai és erkölcsi kérdés

MIKLÓSI PÉTER

A szoba, amelyben az ipolysági blokklakások egyikében ülünk, aligha van meg húsz négyzetméter. Minden zugában s egyéb elképzelhető helyén könyv. Nyilván azért, mert a könyv és a könyvtár a múltébresztgetésben olyan, mint a mágnes: magához vonzza a szellem embereit. A könyvek az emlékezet tükörcserepeinek forrásai, a mindenkori örökség őrzői is. Nemcsak ezért, mert csupán azt szerethetjük igazán, amit ismerünk, hanem mert minden ma írott szó holnapra már a jelenlévő múlt. Ahogy vendéglátónk, Csáky Károly fogalmaz: hagyományaink ismeretének tudatában magabiztosabban mozgunk saját köreinkben, de jobban eligazodunk a világ dolgaiban is. És amíg én a memóriám libikókáján valami hasonló, zavarba ejtően gazdag házikönyvtár emlékét keresgélem, Csáky Karcsi szólal meg elsőként:

– Nézelődj csak bátran. És ne csodálkozz, hiszen elemista koromtól tudatosan gyűjtöm a könyveket.

Kelenyén, már a szülői házban is akadt könyv?

Főként a nagyszüleim padlásán. Ott a katonaládákban nagyon sok jó könyvet találtam, azokat lapozgattam. Az általános iskolában – az ipolysági, kékkői, losonci kirándulásainkon – már érdeklődésből vásároltam az akkori olcsó könyvtár köteteit; Nyitrán pedig, főiskolásként, az antikváriumban rengeteg értékes könyvhöz jutottam hozzá. Az állomány azóta is szüntelenül gyarapszik, így mára cirka ötezer könyvem van. Láthatod, nálam nemhogy leülni, itt már lépni is alig-alig lehet.

Jut időd olvasgatni is?

Vannak kötetek, melyeket szinte naponta kézbe veszek. Ugyanis a helytörténet, az irodalmi vonatkozásoktól a histórián meg a műemlékeken át egészen a néprajzig, több mindent foglal magába. Ezeknek a dolgoknak utánajárni mind szakmai, mind erkölcsi kötelesség.

Tőled, aki úgyszólván egész életedet a szűkebb pátriádban töltötted el, mit kérdez a szülőföld?

Ma is azt vallom, amit már 1989-ben, az akkor kapott Sebestyén Gyula-emlékérem átadásán mondtam: annak örülök, hogy néprajzkutatóként az elődeimnek, a szülőfalumnak és szülőföldemnek örök adósa lehetek. Számomra ez azt jelenti, hogy viszonozni szeretném, amit tőle tudásban, hagyományismeretben, önismeretben kaptam. Persze, az idő haladtával egyre gyakrabban kérdezgeti azt is, vajon mi az, amit még nem végeztem el; illetve amit már megtettem, azt kellő alapossággal tettem-e? Mert legyen egy kutatás bármennyire becsületes, sohasem tekinthető befejezettnek. A végére sem lehet soha nagy pontot, csupán három pontot tenni.

Hát te? Te mit szoktál kérdezni az Ipoly mentén élő öregektől, a nagyapáktól, dédmamáktól?

A kérdésföltevések sora kiapadhatatlan, noha a hajdani időkre emlékező nagyapáktól, dédnagymamáktól egyre nehezebb kérdezni, mert ők nincsenek. Rengetegszer azon kapom magam, hogy az évek során már-már én is adatközlővé váltam. Persze, kérdezgetni, kutatni mindig lehet, hiszen a velem egykorúak között is sok az adatközlő. Nem igaz, hogy a huszonnegyedik órában, a néprajzkutatás végjátékában vagyunk. Már csak azért sem, mert napjaink kultúrájából, népi tudásából, mai örökségéből valami mindig új hagyománnyá válik. A vidéket járva tehát azt kérdezem: van-e még olyan, amit én nem hallottam, amiről nem tudok.

Mivel magyarázod a pályaválasztásodat, bár mondhatnám útválasztásnak is...

Minden ember beleszületik egyféle közösségbe, melynek azután fokozatosan átveszi a tudását, a tradícióit. Ezzel én sem vagyok másképp, hiszen rengeteget merítettem a környezetemből, de mégsem eleget. Ezért vált életcélommá, hogy ismerjem az ősök meg a táj valamennyi jellegzetességét, kínját-keservét. A felmenőimet tekintve először jobbágycsalád, később gazdacsalád voltunk, mindkét nagyapám pedig már bíró lett a faluban. Igazi nagycsalád voltunk, 12-14 ember egy fedél alatt, közös udvarban a szomszédokkal. Az első tapasztalatokat itt szereztem a közösségi élet öröméből-bánatából.

Rendben. De első diplomád tanúsága szerint mégsem néprajzkutató, hanem Nyitrán végzett pedagógus lennél!...

Mondjam azt, hogy sohasem akartam pedagógus lenni? „Csak” az élet úgy hozta, hogy Pozsonyban két egyetemi felvételi bizottság is, helyszűke okán, ajtón kívül hagyott. Így lettem végül tanárjelölt Nyitrán, majd hivatásszerűen pedagógus és egyben elkötelezett néprajz- és helytörténet-kutató az életben. Az Ipoly mente, a Hont-vidék belső tájként él bennem.

Ha most oda csöppenhetnénk Kelenyére, ott hová kalauzolnál először?

A szülői házamhoz. A pitvarból kellett belépni az első házba, onnan a hátsó házba, megvolt a füstös konyha, az istálló, a pajta, a kert, a szérű. Azután fölmehetnénk a nem messzi szőlőhegyre, a Csapásra, ahonnan ha körbepillantasz, szinte eléd térdepel az Ipoly mente nagy része. Ez azért érdekes, mert amíg a dimbes-dombos völgyekből nehéz kilátni, lévén hogy a Börzsöny, a Cserhát meg a korponai hegyek akasztják el a tekintetet, innen viszont jól látni például Nyéket, Keszit, tehát a törzsneveket viselő falvakat, távolabb pedig a drégelyi vár és a Mátra két csúcsa magaslik.

Ősi kín vagy szomjúság sokoldalú helytörténészként a szülőföldbe kapaszkodni?

Mindkettő igaz. Bár ami igazán fontos, hogy a helytörténeti munkának meglegyen a nélkülözhetetlen hitele és a kívánt komolysága.

Hogyan jelenik meg a mai gyakorlatias, sokszor cinikus világunkban a szülőföld iránti tisztelet? Vagy az értékeink homokként peregnek ki ujjaink között a tenyerünkből? Szándékosan tőled kérdezem ezt, akiről halála előtt nem sokkal Zalabai Zsigmond úgy vélekedett, hogy munkáddal leraktad a szlovákiai magyar hontológia alapjait!

Nézd, ahhoz képest, amikor még én is csak elkezdtem a helytörténeti kutatást, ma jóval többen és helytálló nívón foglalkoznak ezzel. Amit viszont kedveszegetten tapasztalok, hogy nincs országos honismereti, helytörténeti lapunk. Ahogy azt szintén sajnálom, hogy nálunk szélesebb körben nem esemény egy-egy rangos helytörténeti monográfia megjelenése. Ilyenkor általában a füle botját sem mozdítja senki. Sok mindenről egyszerűen nem veszünk tudomást, elhallgatunk rengeteg értékes dolgot, miközben eliramlik az élet. Én például legalább harminc honismereti és egy jó tucat egyéb könyv megírása után sem kapok meghívót a helytörténészek évről évre Udvardon tanácskozó Pátria Társaságának összejöveteleire. Nem érdekes?

Sok a tüske a szívedben?

Akadni akad bőven, bár jobbára behegedtek már a sebek. Úgy vagyok ezzel, hogy nemigen tanácsos piszkálni őket. Tulajdonképpen kerülöm is már azokat az embereket, akik ezeket a tüskéket a lelkemben hagyták.

Te mennyiben érzed magad hibásnak abban, hogy ez a helyzet így alakult?

Olyan értelemben igen, hogy nem tudom favorizálni, helyzetbe hozni, mai szóhasználattal menedzselni önmagamat. Nem szeretek bratyizni, nyomulni, politikai szekértáborokhoz csapódni. Azt tudtam kiharcolni, hogy a könyveim megjelenjenek. Számos esetben állami támogatás nélkül. Inkább kalapozok, házalok, akár anno a ferencrendi szerzetesek jártak könyörögni.

Mi az, ami szívós kutatómunkádban különösen aggaszt?

A szülőföld iránti ragaszkodás szerepének, súlyának, tekintélyének megcsappanása. Miről van szó? Tulajdonképpen arról, hogy sorvadnak a felvidéki magyarság „testrészei”. Vidéken elhalnak a falvak, lényegében falufölszámolás zajlik. Egy-egy településen évente tíz-tizenöten meghalnak, és csak ketten-hárman születnek. A fiatalok nem találnak állást, kimennek hát Nyugatra. A régi szövetkezetek épületei romosak, a vasútállomásokéi szintén romosodnak. A földeket idegenek művelik, a helyiek közül nem alkalmaznak szinte senkit, közben folyamatosan felhígul a lakosság összetétele. Az öregek félnek kimenni az utcára, mert attól tartanak, hogy már nem fogják megérteni őket. Siralmas, hogy mi mindent tapasztalok a kutatásaim közben. És a hazai magyar politikusok se csak akkor jelenjenek meg itt, amikor a különböző választások előtt kampány meg előkampány van! A nagygyűléseken beülnek az első sorba, aztán meg köd előttük, köd utánuk. Érdeklődő civilekként, rászervezés nélkül kellene be-bejárniuk a régiót.

További igazmondó füstölgés helyett, izgalomlevezetésképpen, hadd tudakoljak újra valami szakmait! Nevezetesen: a helytörténeti kutatások fontosságához nem férhet kétség, ugyanakkor a helytörténészek, a néprajzkutatók miként kerülhetik el az örök veszélyt – a provinciális beszűkülést. És persze a kutatásaik miként tudnak országos témákká válni?

Ez jó kérdés. Én egész életemet lényegében egy régióban éltem le, mégsem érzem helytállónak a feltevéseidben rejlő aggodalmat. Egyszerűen nyitottnak kell lenni a világ felé, lehetőleg jelen lenni a szakmai konferenciákon, lehetőség szerint kerülni az elszigetelődést. És ha most önmagunkra, tehát a hazai magyarságra és az ehhez fűződő gyakorlati kutatói, illetve szellemi alkotó munkára gondolok, akkor számunkra ez az érdeklődő nyitottság egyenesen nélkülözhetetlen. Úgy vélem, részünkre nincs és nem is lehet különbség a helytörténeti s az országos fontosságú témák között. Ez különösen lényeges érdeke a nemzetiségi történetkutatásnak. A veszedelem inkább arról az oldalról fenyegethet, hogy a kutató módszeresen végezte-e munkáját, és a megismert helyi valóságot bekapcsolta-e abba a nagy egységbe, amelybe az a maga idejében tartozott. Egy jó helytörténet, egy kitűnő falumonográfia az egyetemes történetírásnak is kiváló alaptanulmánya lehet.

Gondolom, eszerint a magadfajta tudorok számára a legfőbb tanulságok egyike, hogy tévedni lehet, de torzítani nem!

Munkánkban ez erkölcsi kérdés. Kutatni tárgyilagosan, annak eredményeit közreadni pedig hitelesen, tételszerűen, őszintén kell. Nem szabad, hogy írás közben bárki fogja az ember kezét.

Érzed magadon az ősök, szép számú könyved egykor volt szereplőinek ellenőrző tekintetét?

Mindenképpen. Az a dolgom, hogy tükröt tartsak a múltnak. Saját őseimet tekintve pedig az, hogy sohase feledjem: az ő génjeikből sok van az én génjeimben is, így közülük szinte mindenkiből van egy kevés, ám jó kevercs bennem.

Végül hadd említsem Csáky Károlyt, a költőt, mégpedig a Játék igenévvel című verseddel. Érzésem szerint jó alapját adja majd a kérdésemnek. Tehát: forgószélben / nem forogni / szétszórtan is / együtt lenni / lehajolni / égig érni / eget s földet tapintani / Isten arcát / porba írni / abból lenni / azzá válni / lélekben is / teljesedni. Nos, rákérdeznék hát, vajon milyen az Ipoly mente szerepkereső magyar értelmisége 2013 tavaszán?

A vers után legyek prózaian őszinte?

Csakis!

Életem egy másik fájó pontja, hogy Hont megyében nem tudott, nem tud kialakulni egy olyan csoport, amely tartósan összefogná a közösségi lét iránt fogékony és az élet különböző területein sok tekintetben értékes embereket. Sajnos, sovány vigasz, hogy ez nemcsak a mi régiónkra jellemző. Szókimondó perceimben azt szoktam mondani, hogy beteg a szlovákiai magyar szellemi élet. Sőt, eléggé komolyan beteg.

Milyen kórtüneteket látsz?

A féltékenységet, a kicsinyességet, a mellőzöttséget, a közömbösséget. A sárdobálást. A párbeszéd és az egykor volt összetartás hiányát. Soroljam még?

Talán inkább fejezzük be avval a legfőbb tanulsággal, amelyet az etnográfus a kutatásai rendjén önmaga számára egyénként levonhat.

Legfőbb tanulságként? Talán a múlt hűséges tolmácsolásának kötelezettségét. Mert enélkül az erkölcsi felelősség nélkül nem szabad a múlt vallatására vállalkoznia senkinek. De nem is érdemes.