A mi árvizünk

Olyan mély benyomásokat tett rájuk, hogy már a papnak is feltűnt, azt mondta a prédikációban, hogy ha túl nagy a csönd az emberben, gondoljon vallási dolgokra, vagy menjen el pszichológushoz. Talán nem azt a festményemet kellett volna elvinnie a nagymamának, amin már csak két centi van a macska és a kamionkerék között. Két centi. Ez volt a kép címe, és arra próbáltam törekedni, azt akartam sugallni, csak idő kérdése, hogy a legbonyolultabb helyzetek is megoldódjanak. Elsimulnak, és kész, minden megy tovább, még ha felakad is némi szőrpamacs a kiszögelléseken, ami a múltra emlékeztet.

Azért mentem festőiskolába, mert már gyerekkoromban is jól állt nekem az ecset, és állítólag én is szépen tudtam állni a festendő felület előtt. Mielőtt vászonra dolgoztam volna, sok mindent kipróbáltam ecsettel kisgyerekként, motorháztetőt, fészerajtót, disznóhátat, ablakot, függönyt, tévéképernyőt, spájzajtót, szobafalat. Eleinte engedték anyámék, de aztán hamar rájöttek, hogy nem jó, ha túl hosszú pórázt hagynak művészi szabadságomnak. A gyerekszoba ablakára például azt festettem fel nagy túlzásokkal, hogy mit szeretnék látni, ha kinézek az ablakon. Valahogy hamar meguntam, hogy csak a fél kocsmát meg a fél templomot láttam, ha kinéztem ebéd után. Nem bírtam a nagy kontrasztot, hogy a templomból szép ruhás emberek jönnek ki, és szépeket gondolnak (gondoltam), a kocsmából meg csúnya ruhás emberek jönnek ki, és elnézve a kijövésüket, biztos csúnyákat gondolnak, ha egyáltalán gondolnak valamiket. Az zavart össze kissé, mikor több szép ruhás ember a templom után bement a kocsmába. Talán hogy megbeszéljék Káint és Ábelt, esetleg hogy milyen lehetett az özönvíz, vagy egyszerűen csak kiszáradt a nyelőcsövük a nagy imádkozásban.

Az egyik árvizünket festettem le elsőként, amire már azt mondhatom, hogy festészet. Tizenkét éves voltam, akár a Ladánk, mondjuk, én jobban karban voltam tartva. A mi árvizünk volt a kép címe. És mivel kizárólag a miénknek éreztük, még a riportert sem engedtük be a kamerájával, hogy felvegye az áradást, csak azt hagytuk, hogy a kapun kívülről kamerázzon le minket, ahogy intézzük a menekítést, állatok, bútorok, befizetetlen csekkek, vécéajtó, ágynemű, befőttesüvegek, fél pár cipők. A szomszéd faluból többen irigykedtek, hogy nekünk akkora árvizünk van a kert végében, hogy még a híradó is megmutatja. A művészet kedvelőinek és az utókornak én is megörökítettem emlékezetből az árvizet, mivel a kereskedelmi híradók hamar felejtenek. Egy-egy hírblokk olyan, mintha vödörrel önteném a színes festéket a házfalra, csak én kevesebb erőszakot tennék bele. Az árvizes képen éppen azt a pillanatot fogtam meg az ecsettel, mikor az ár elragadja a Galkovicsék fagyasztóládáját, viszi át a kiskerten, és ordít a Jolán néni, hogy szedjétek ki belőle a hurkákat. Éppen ott tart a festményen, hogy hur. A kezében egy fazék, azzal mutogat, holott többek szerint üres kézzel jobban lehet mutogatni. Látni is, hogy a Galkovicsot talán összezavarta a fazék a kézben, mert csak néz hülyén, mint egy elhangolt cimbalom, nem érti a fazekat az árvízben. És talán pont arra gondol, hogy azért mutogatják neki, mert azzal kell kimernie az áradást, ezzel az erővel a Balatont is kimerhetné bögrével. Ezt ábrázoltam Galkovics arcán a kép bal felén, mögötte éppen fára mászni készül az egyik családtag, a politikus Galkovics, akinek sose tudtam megjegyezni a nevét. Gedeon, Gerzson, Géza, Gábor, valami ilyesmi.

A szomszédok azon csodálkoztak, hogy nem vette el a kedvünk az árvíz, szinte énekelve csináltuk a mentést, egészen lelkesek voltunk, hogy végre történik valami. Nem sokkal az árvíz után, mikor kirúgott a barátnőm, az én kedvem elment hónapokra. Figyelj, érdekes lesz, amit mondok. Akkor, ha kérték volna, hogy fesd le, amit érzel, valami sötét, krémes pasztell lett volna. Bőrszerű, amit mikor meg akar fogni az ember, kirázza a hideg. A bal sarokban lett volna valami fényes, valami, ami kiüt a környezetből, ordít, mint két liter felrobbantott tejszínhab. A háttérben hegedű?gyár lett volna, hegedű?erőmű, mellette platós teherutóval hordták volna ki a törött hegedűket, öntötték volna a folyóba a halott, selejtes hangokat. Csak a lassan úszó hangfonalak, mint a lakatlan pókhálók hallgatása. Ez ordított volna a képen, mint Jolán néni az árvizesen.

Emlékszem, mikor vége lett az egésznek, elment az ár, és leülepedett a dögszag, hiányozni kezdett a felhajtás, a riadt szemű tévések, meg ahogy mondta a híradós kiscsaj a kamerába, hogy információnk szerint. És közben úgy állt rajta a gumicsizma, mint a kapanyélen.