A mennyezet és az ég

Adams (1947), az amerikai minimalista zene népszerű képviselője sosem zárkózott el a populáris regiszter zenei megnyilvánulásaitól: Nixon Kínában című korszakos jelentőségű hiperrealista operájában például Mao Ce-tung neje egy meglehetősen hollywoodi karakterű forradalmi balettet mutat be, s valóságos musical-dívaként reprezentálja a mindent uniformizáló, hurráoptimista retorikájú kommunista ideológiát. Az I was looking at the ceiling and then I saw the sky (Felnéztem a mennyezetre és megláttam az eget) című alkotása viszont egyenesen Broadway-darabnak készült, ennek ellenére nehéz kategorizálni: a Naxos Kiadó a Klaszszikus Amerikai Operák sorozatában tette közzé, a szerző maga June Jordan (1936–2002) verseire komponált daljátéknak tartja, mások musicalnek vélik. A 23 zárt számból építkező alkotás, akárcsak a Nixon Kínában, a Klinghoffer halála vagy a Doctor Atomic című operák, reális kiindulóponttal rendelkezik: egy 1994-es Los Angeles-i földrengés misztifikálása a tét, mely a mennyezet helyére varázsolja a pusztulásba belebámuló eget. A cím a földrengés egy túlélőjének a szájából hangzott el.

Míg korábbi színpadi műveiben Adams realisztikus tényoperákat alkotott, ez esetben a reálistól való mind radikálisabb eltávolodás érzékelhető, még akkor is, ha daljátékában halmozottan jelenít meg egzisztenciális korproblémákat. Épp ez a szimptómajelleg árnyékolja be a zene gondolatiságának érvényesülési esélyeit. Hét fiatal során keresztül tárul elénk az amerikai tünetcsoport: e tünetcsoport minden egyes szegmense önálló zenei műfajkaraktert is kap a gospeltől a blueson, a rockon, a jazzen vagy az aleatorikus improvizáción át a passacagliáig. Ez a széttartás töredezetté teszi a kompozíciót és hajlamos trivializálni a széttartó szálak össze-összegabalyításából szövődő cselekményt. Itt, persze, érdemes lenne eltűnődni azon, hogy miért tartunk mi annyi mindent triviálisnak és leegyszerűsítően álnaivnak az amerikai kultúra megnyilvánulásaiból, s miért érezhetjük gyakorta azt, hogy az angolszász operakultúrát háttérbe szorítja a popularitás mániájára építő musical. A szerelem hatalmáról a beatnemzedék után megnyilatkozó zeneszerző természetesen nem volt könnyű helyzetben: többszólamú szerelmi elbeszélése a lelki problémákra összpontosított, melyek a triviális hétköznapi kérdések mögött rejtőznek. A létszorongatottság megjelenítésében Adams e műve talán Gershwin tipikusan amerikai stílusával állítható párhuzamba.

A szereplők zöme sematikusnak hat (itt nem az operatradíció sematikus jegyeihez viszonyítok, hanem Adams korábbi munkáinak egyediségéhez), legalábbis első szinten, ám a zenei formákba bújtatott irónia vagy szatíra a mű döntő hányadában képes átbillenteni Adams zenéjét a teljes kiüresedésen. David, az afro-amerikai baptista lelkész, aki a testiség kísértéseiben őrlődik, egy bizarr gospelt énekel, aktuális szereleme, Leila egy családtervezési központban dolgozik, ahol megismerkedik Consuélóval (az érzékeny hangú, 1982-ben született Martina Mühlpointner énekli), aki illegális salvadori bevándorlóként reprezentál egy újabb egzisztenciális szorongásokkal terhes létformát. Neki szól Leila bizarr intése az óvszerhasználat szükséges voltáról, mely latin-amerikai ritmusokat idéző duetté kerekedik. Consuelo egy afro-amerikai gengszterbe (Dewain) szerelmes, akit Tiffany, egy sztárriporter (a leginkább egy fura valóságshow műsorvezetőjének tűnik) élénk kamerázása közepette tartóztat le Mike, a rendőr, aki számára ez a maszkulin hivatás mintegy önnön férfiasságának látványos kivetülése is egyben. A jelenet hard rock elemekből építkezik, és mérhetetlen zenei iróniája miatt érdemel említést. Tiffany reménytelen szerelmét Mike iránt egy édeskés jazzballada fejezi ki az operaszerzőként is ismert Meredith Monk stílusában. Mike és Tiffany viszonya a 19. jelenetben ér a tetőpontra, ahol a földrengés romjai közt találjuk őket, amikor Tiffany a szerelmi vágy nyilvánvaló beteljesületlenségének tudatában ráébred Mike homoszexualitására. Mike önvizsgálatát Rick, a származása miatti kisebbségi érzésekkel küszködő vietnami ügyvéd jelenléte tarkítja, akit Tiffany Dewain védőügyvédjeként ismert meg egy tárgyaláson. Tiffany és Rick végül (természetesen) egymásra találnak. Ez a jelenet a mű legsikerültebb része: a földrengés az anyagi világ objektumairól átterjed a szubjektum legintimebb regisztereibe. Adams itt vérbeli operajelenetet kreál, zeneileg itt dolgozik a legkomplexebb közlésmódokkal. A földrengés során leomol David temploma is: egy előre rögzített földrengésbejátszás és egy Lutoslawski-szerű zenei betétet rockosító rész vezet át a Queent megidéző jelenetbe, melyben Leila halálát jeleníti meg a zeneszerző immár musicalstílusba árasztva: a romok alá temetett nőben David a bűn büntetésének megtestesülését látja, s lelkileg összeroppan. A templom teátrális leomlása mellett a börtön is leomlik, s az elítélt Dewain váratlanul kiszabadul. Consuelo és Dewain egy túlcsordulóan romantikus duett után úgy döntenek, hogy Consuelo visszatér San Salvadorba, hogy ott küzdjön a demokráciáért (!!!), Dewain pedig emberjogi akitivista (!!!) lesz – e jelenet kétségkívül a legamerikaibb és legbanálisabb retorikát mozgósító konstrukció, amit egy érzelgős, zongorakísérettel előadott kettős az átlagmusicalek hiteltelenségéig, sőt banalitásaiig fokoz le. Itt már kérdésesnek érzem a műfajparodisztikus attitűd érzékelhetőségét. Mindez jórészt June Jordan tételességének és sematizálóan direkt tárgykezelésének is köszönhető, noha a nyelvi regiszterek széles skáláját vonultatta fel. A zárójelenet a nyitó jelenettel mintegy ellipszist rajzol a mű köré: a nyitány a 70-es évek zenei minimalizmusának megidézése, a zárás pedig egy elevenre sikerült passacaglia. A mű az 1993-ban alakult Young Opera Company Freiburg és a The Band of Holst-Sinfonietta előadásában hallható. Kiemelkedően szép a már említett Martina Mühlpointner hangja, Jonas Holst Mozart- és Menotti-operákon edződött lírai baritonja, illetve különösen stílusos Kimako Xavier Trotman Dewainje.

(John Adams: I was looking at the ceiling and I saw the sky, 2 CD, Naxos, 2005.)