A lélek nyomában

A pszichoanalitikus és a nyomozó munkamódszere közti hasonlóságokkal több tanulmány foglalkozott már, s nem egy példa van arra is, hogy egyes krimikben (H. J. O’Higgins vagy B. Borge művei) pszichoanalitikusok töltik be a detektív szerepkörét. Az egyik hasonlóság az, hogy mindkettejük számára fontos a beszélgetés és a beszéltetés mint a megismerés módszere. A másik, hogy egyformán jelentőséget tulajdonítanak az apró részleteknek. A detektív és az analitikus is elhangzott vagy leírt megnyilatkozások értelmezésével foglalkozik, olyan szövegekkel, amelyek el akarnak rejteni valamit, s ezért nagy körültekintéssel és gyanakvással kell őket olvasni. A nyomozókat annyiban érdekelheti a psziché, hogy az magyarázatul szolgálhat a tett indítékainak, lelki mozgatórugóinak megértéséhez. Az alábbiakban egy olyan regényt szeretnék az olvasók figyelmébe ajánlani, amely szintén a nyomok és a psziché analízisének izgalmas összekapcsolására szolgáltat példát.

Caleb Carr A halál angyala (The Alienist, 1994) című kiváló történelmi krimije a pszichoanalízis hajnalán, 1896-ban játszódik, és egy New Yorkban garázdálkodó ismeretlen sorozatgyilkos utáni nyomozás történetét dolgozza fel, aki fiatal prostituált fiúk közül szedi áldozatait. Az ő megfékezése céljából jön létre az a nem hivatalos, de a rendőrfőnök (aki nem más, mint az USA későbbi elnöke, Theodore Roosevelt) hallgatólagos támogatását és segítségét élvező nyomozócsapat, mely egy magyar származású elmeorvosból (Laszlo Kreizler), egy bűnügyi tudósítóból, két detektívőrmesterből és egy rendőrnek készülő fiatal lányból áll.

A csapat mindegyik tagja egyformán kiveszi a részét a cseppet sem veszélytelen nyomozómunkából, ami nemcsak intelligenciát és logikai készséget kíván, hanem fizikai erőnlétet és nagyfokú lelki teherbíró képességet is. A szellemi irányító azonban egyértelműen Kreizler, az ő szakértelmének és útmutatásainak köszönhetően sikerül végül a csoportnak kézre kerítenie a tettest.

Laszlo Kreizler olyan lélekbúvár, aki nyomozásra adta a fejét, legalább annyira a lakosság védelme érdekében, mint amennyire szakmai érdeklődésből. Olyan különc ő a pszichológusok között, mint amilyen különcnek számítanak a szokatlan módszerekkel nyomozó Nagy Detektívek is a rendőrkollégák körében. Ez egyrészt az emberi elméről szóló felforgató tanulmányainak köszönhető, melyek sokakat meghökkentettek, és még többeket megbotránkoztattak, másrészt életvitelének és emberi kapcsolatainak. A különcség mindig egyfajta titokzatossággal is jár: „Kifürkészhetetlen, akár egy mandarin” – mondja róla Roosevelt (32.), míg felesége egyszerűen csak szfinxként emlegeti őt. Ez a jellemzés főként Kreizler hűvösségének, távolságtartásának és nemegyszer talányos megnyilvánulásainak szól, ami szintén jól illeszkedik a Nagy Detektívekről kialakított hagyományos elképzelésekhez. Anynyiban viszont rendhagyónak mondható Carr figurája, hogy minden tudása és zseniális intuíciója ellenére sem egy mindentudó és tévedhetetlen gépként mutatja be őt az elbeszélő, hanem esendő emberként, akinek szintén megvannak a gyenge pontjai, és olykor bizony téved is.

A Kreizler vezette nyomozócsapat tagjai rendszeres találkozóikon (afféle „brainstorming”-okon) vitatják meg a gyilkosságok körülményeit, a felbukkanó új nyomok lehetséges értelmét, és mindezek fényében a jó ideig csupán képzeletbeli elkövető személyiségének megkülönböztető jegyeit (ma talán úgy mondanánk – pszichológiai profilját). A regény elbeszélője (a csapat újságíró tagja) ezt a módszert „visszafelé nyomozás”-nak nevezi: „(...) vesszük a gyilkosságok legszembetűnőbb jellemzőit, és megnézzük, milyen vonások közösek az áldozatokban. Mindebből pedig megpróbáljuk kikövetkeztetni, miféle ember lehet az, aki a gyilkosságokat elköveti. ĺgy aztán az olyan apróságok is bizonyító értéket nyerhetnek, amelyek egyébként tökéletesen jelentéktelennek tűnnének.” (328.)

Minden apró részlet egy nagyobb egész, mégpedig a gyilkos élettörténetének összefüggésében nyeri el a jelentőségét. Kreizler hisz abban, hogy a gyilkosságok nem esetlegesek, hanem felismerhető bennük valamiféle rendszer. Ahol a rendőrök értelmetlen mészárlást látnak csupán, ott ő valamilyen mögöttes logikát próbál felfedezni: „ami az összes detektív számára kifürkészhetetlen, vad óceán, ott Laszlo ismeri az áramlatokat és széljárásokat.” (69.) Meggyőződése, hogy csak akkor van esély a bűnügyek megoldására és a kímélet nélkül gyilkoló tettes elfogására, ha megismerik a tettek lelki mozgatórugóit. Ehhez szerinte vissza kell nyúlni az illető gyerekkorába, sőt – talán egészen a csecsemőkoráig is vissza kell menni azoknak a sorsdöntő vagy végzetes gyerekkori élményeknek a lokalizálása végett, amelyek a gyilkos reakciók kialakulásához és megerősödéséhez vezettek. Kreizler ezt az összefüggések elméleteként emlegeti.

Ahhoz, hogy az elkövető magatartását magyarázó életösszefüggésekre fény derülhessen, nagyfokú koncentrációra, nyitottságra és képzelőerőre van szükség. Persze nem zabolátlan fantáziálásról van szó, hanem a tények és a belőlük levont következtetések által kordában tartott és irányított kollektív imaginációs munkáról. A nyomozás előrehaladtával egyre határozottabb kontúrokat kap annak a képzeletbeli embernek a személyisége és sorstörténete, aki felelőssé tehető a gyilkosságokért. Kreizler kezdettől fogva arra inti munkatársait, hogy a gyilkos agyával próbáljanak meg gondolkodni: „(...) azon kell lennünk, hogy úgy lássunk és úgy ítéljünk, mint a gyilkosunk.” (146.) Az életrajzi tényekre is támaszkodó bármilyen fokú képzeletbeli azonosulás sem győzheti azonban le teljes mértékben a sérült elme eredendő idegenségét: „Valójában nem ismerheti egyikünk sem. Közelebb kerülhetünk hozzá, arra is van lehetőség talán, hogy kiszámítsuk, hogyan reagál, mikor mit tesz, de soha nem leszünk képesek arra (...), hogy azt lássuk, amit ő lát, amikor ránéz egy ilyen gyerekre, s hogy átérezzük azt az érzést, ami miatt végül kést ragad.” (463.)

Caleb Carr regénye sikeres ötvözete a rejtélyközpontú klasszikus detektívtörténetek, a kemény krimi és a thriller műfajának. Kreizler lélekbúvárlatai és a csapat főhadiszállásán zajló hangos együttgondolkodás alkalmai, a tettek összefüggő jelsorozatként, egyfajta „írásként” való értelmezése (75.), a gyilkos által küldött levél aprólékos interpretációja, bizonyos fantasztikusnak tűnő körülmények (zárt helyiségből való kijutás) megkérdőjelezése a klasszikus krimi kedvelőinek elvárásait elégítik ki. Az amerikai ún. kemény iskola (D. Hammett, R. Chandler, J. Elroy, L. Block stb.) műveinek világát idézi viszont az, hogy a csapat tagjainak életét nemcsak a gyilkos és az alvilág veszélyezteti, hanem az ügyet eltussolni igyekvő vagy azt a maga brutális módján megoldani akaró korrupt rendőrség is. A nyomozómunka intellektuális oldalát ezért izgalmas akciók ellenpontozzák. Minden sorozatgyilkosról szóló krimi a versenyfutás az idővel alaphelyzetére épül, ami a szorongás, a félelem és a rettegés érzéseinek az előtérbe kerülésével jár együtt. Mivel a nyomozók sohasem lehetnek biztosak abban, hogy a tettes mikor csap le legközelebb, munkájuk (s a regény cselekménye is) kezdettől fogva e nyomasztó feszültségtől terhes, ami az idő múlásával egyre csak nő. ĺgy van ez A halál angyala esetében is. Különösen a regény utolsó néhány fejezetét olvasva kezdünk nyugtalanabbul fészkelődni a széken, várva a feltartóztathatatlanul közeledő, ugyanakkor az elbeszélő által mégiscsak rafinált módon késleltetett befejezést – a gyilkos elfogását.

(Caleb Carr: A halál angyala. Fordította: Falvay Dóra. Agave Kiadó, Budapest, 2007, 520 oldal)