A kultúrhős és civilizáló

Az angolszász irodalomban erre a the culture hero vagy transformer, tehát az átalakító, a világ elrendezője szakkifejezést használják, a franciában le héros civilisateure, a németben a Kulturbringer, tehát az ajándékozó, a kultúra elhozója vagy a Heilbringer, ami megközelítőleg annyit jelent, a jólét elhozója.

A kultúrhős jelensége már régóta ébren tartja a mítoszkutatók érdeklődését. Nemcsak a világ különböző népeinek folklórjában és mitológiájában örvendő nagy népszerűsége miatt, hanem magának az alaknak a rendkívüli összetettsége okán is, hiszen a kultúrhős gyakran egyesíti magában az emberek jótevőjének a vonásait a ravasz és az agyafúrt tulajdonságaival, a természetfeletti, isteni vonásokat a teljesen világi tulajdonságokkal. Ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy létrejöttének, értelmének és tipológiájának a kérdésében különböző nézetek uralkodnak. ĺgy például Wilhelm Schmidt, a bécsi etnológiai iskola megalapítója ennek a hősnek öt típusát határozza meg:

1. A mitikus hős, aki megszabadította az embereket az ellenséges lényektől és a veszélyektől. Ő az a hős, akivel nemegyszer találkozunk a fantasztikus mesékben és az eposzokban. Harcol a vérszomjas szörnyekkel és szörnyetegekkel, akik rosszat hoztak a földre: folyók kiszáradását, rossz termést, elégtelen csapadékot, katasztrófákat idéztek elő. Vagyis a hős kedvező feltételeket teremt a civilizációs erőfeszítések megvalósítására, civilizációs energiát szabadít fel.

2. A kultúrhős, aki az emberre művészeteket és találmányokat hagyott, vagyis megszerezte, kiharcolta vagy elsőként hozta létre az embereknek a kultúra és a civilizáció tárgyait (tűzcsiholás, kultúrnövények termesztése, munkaeszközök), megtanította őket az állatok elejtésére, a mesterségek és a különböző művészetek elsajátítására.

3. A nagy törvényhozó, aki meghatározta a társadalmi-politikai rendet, bevezetett bizonyos társadalmi rendszert, az embereknek törvényeket adott, a házastársak, a család, a nemzetség, a törzs együttélésének szabályait.

4. A bölcsek és a próféták, akik megalkotják vagy megváltoztatják az erkölcsi és a vallási normákat, szertartásokat és ünnepeket vezetnek be.

5. Az Átalakító (ang. transformer), vagyis a világ elrendezője, aki átformálja és elrendezi a létező teremtést és a teremtményeket.

A kultúrhős más megjelölésével élve, a jólét elhozóját (Heilbringer) Wilhelm Schmidt olyan lénynek írja le, aki valamikor a múltban elhozta az embereknek a jólétet, a jótéteményeket, a civilizációs és a kulturális haladást.

A. van Deursen másképpen jellemzi ezt az alakot a Der Heilbringer című műben. Szerinte „a jólét elhozója mitikus személy, akinek természetfeletti erőt tulajdonítanak, és akinek szerepe volt a föld átalakításánál, a föld teremtése, illetve a vízözön után, vagy az embereknek fontos törvényeket, intézményeket és kulturális vívmányokat adott.” Van Deursen a Heilbringer ilyen típusait különbözteti meg:

1. A világ elrendezője (Weltordner), másképpen: második teremtő.

2. A kultúrhős, aki az embereknek találmányokat és intézményeket adott.

3. A követ, aki az égből szállt alá, hogy természetfeletti dolgokról tanítsa az embereket.

4. A közvetítő az isten (vagy istenek) és az emberek között.

Nathan Söderblom svéd vallástörténész szerint a Heilbringer megnevezéssel illetett mitikus alakok csoportjába beletartozik az ősteremtő, ősalkotó (Urheber). Paul Radin amerikai etnológus pedig úgy véli, hogy a kultúrhős és a főistenség eredetileg egymástól független alakok, akiknek vonásai csak az idő múlásával keveredtek kölcsönösen. Kurt Breysing a kultúrhőst a legalacsonyabb fejlődési foknak tartja, akiből a Legfelsőbb Isten alakja nőtte ki magát. Ezzel szemben Paul Ehrenreich azt állítja, hogy a Heilbringer az istenségből van levezetve. Szergej Tokarevnek az a véleménye, hogy a kultúrhősők régi alakjai eredetileg a nemzetségi csoportok totemjeivel, frátriáival függtek össze, idővel demiurgoszokká, a világ elrendezőivé és a továbbiakban a természet nagy isteneivé, az égben tartózkodó istenekké válnak. Jeleazar M. Meletyinszkij az őselőd – demiurgosz – kultúrhős szinkretikusan széttagolatlan komplexumáról beszél, amelyben az alapelem az őselőd, akár nemzetségi, akár frátriális vagy törzsi.

Látható, a kultúrhőssel kapcsolatos nézetek jelentősen eltérnek egymástól. Sok kutató oly módon próbálta megfejteni az alak eredetének bonyolult problémáját, hogy keletkezésének egyetlen lehetséges általános okát kereste. Egyesek történelmi gyökereit tanulmányozták, mások úgy értelmezték a mitikus történetek kultúrhőseit, mint kozmikus-meteorológiai és asztronómiai jelenségek visszatükröződését, mint szoláris, lunáris, asztrális hősöket, voltak, akik a folklórból indultak ki, megint mások a vallástörténeti ismeretekből.

ĺgy a kultúrhősök különféle ismert tipológiái, meghatározásai és jellemzései jelentős mértékben sántítanak. Ez annak a következménye, hogy ennek az alaknak az egyes típusai funkciójukban átfedik egymást, a kultúrhősők a mítoszokban sokkal változatosabbak, többélűek – és eltérően értelmezték és értelmezik őket a különböző helyi hagyományoktól függően, amelyekben keletkeztek és működtek, valamint a külső, interetnikus hatásoktól függően is. Ugyan a kultúrhősők valamennyi alakja a gondolatok őseredeti, nem differenciált, szinkretikus komplexumából, vallási, mitológiai, etikai és esztétikai elképzelésekből és nézetekből, az etika és az etikett szabályaiból nő ki, de éppen ez a körülmény kényszerít minket arra, hogy feltételezzük a kultúrhős kialakulásnak különböző lehetőségeit aszerint, hogy lokálisan milyen elemek domináltak benne. Általában differenciálatlanok az azokról az őselődökről-demiurgoszokról, mitikus alakokról szóló elképzelések, akik megalkották vagy átalakították a teremtés egyes elemeit, a kozmikus és kulturális tárgyakat és embereket, rendszerint valamilyen anyagból való elkészítésükkel, s az azokról a kultúrhősökről szóló elképzelések is, akik ugyan már a meglevő tárgyakat szerzik meg, de a távoliakat, az elrejtetteket, ismeretleneket, amelyeket még csak fel kell fedezni és be kell vezetni az életbe. Ezek az elképzelések kölcsönösen fedik egymást, közös gyökereik azonban a nemzetség vagy a törzs alapítójában való hiten alapszanak. Tudjuk, hogy a nemzetségi-törzsi rendszerben az ősök kultusza a vallási hit központi magvát alkotja, ami nyilván abból a pozícióból adódik, amelyet a nemzetségben a nemzetség vagy a törzs vénei elfoglaltak. Míg éltek, döntéseik élettapasztalatuk tekintélyével voltak alátámasztva, és a tisztelettel, amelyet a fiatalabbak tanúsítottak irányukban. Ezt a rendkívüli pozíciót a nemzetség és a törzs vénei magukkal viszik a túlvilágra, és a jogok, szokások és a nemzetségi erkölcsök őreivé válnak. Még nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a nemzetség mitikus alapítójának, aki a nemzetségi hagyományok szerint a nemzetség kezdeteinél állt. Ott, ahol az a meggyőződés uralkodott, mely szerint az emberek csoportja és az állatok vagy növények között természetfeletti kapcsolat vagy rokonság van, a nemzetség megalapítóját totemmel azonosították, amelytől a nemzetség folytatódását vezették le.

Ez a nemzetségi modell egész mitológiai struktúrák kialakulásának az alapjává vált, amelyekben az egyes istenségek és istenek a kultúrhősök és demiurgoszok jegyeit viselik. Az ókori görögök istenei olykor a demiurgoszok valamiféle céhére emlékeztetnek bennünket. Attikában a homéroszi korban a görög démiurgoi szóval azt a társadalmi csoportot jelölték, melynek tagjait Emile Mireaux olyan szakemberekként jellemzi, „akik örökletesen töltenek be reális társadalmi funkciót, amelyből számukra különálló pozíciójuk és saját szokás-rendjük következik”.

A demiurgosz szó szerinti fordítása a köznek dolgozó, azonban így jelölték a kézműveseket is, akik közé nemcsak a kovácsok, a fazekasok, az ácsok, a fonók, a takácsok tartoztak, hanem az orvosok, az énekesek, a hírmondók és a jósok is. Az ókori görög gondolkodók és filozófusok – Platón a Timaiosz című dialógusában, a püthagoreus Philoalosz, Arisztotelész és mások – vezették be ezt a fogalmat a filozófiai szóhasználatba, és mitológiai-filozófiai értelemmel ruházták fel: az építő, a világ megalkotója és a világrend teremtője.

Gaiának, a Föld istennőjének önmegtermékenyítési aktusa után (Hésziodosz szerint az összes isteni nemzedék általa született) a világ kiszabadult a káosz állapotából, formálódott és végleges alakot öltött a kozmoszban, ami rendet, szépséget, harmóniát jelent. Mindenki, az istenek és az emberek is hivatottak voltak ehhez a munkához – kialakítani a fizikai és az erkölcsi rendet.

Az emberi élet síkján az eredeti káoszból való kiszabadulásnak a civilizáció előtti stádiumból a civilizáció és a kultúra stádiumába való átmenet felelt meg. Aiszkhülosz a Leláncolt Prométheuszban elkülönítette népének civilizációs törekvéseit a civilizáció előtti primitív állapottól. Néhány szakaszba osztotta a görögök hosszú útját a vadság állapotától a civilizációig, és Prométheusz szavaival nagyszerű magyarázatát adta a technika szerepének az emberi társadalomban.

Prométheusz szavai szerint az embernek rosszul ment sora, mert eleinte csak olyan kevés esze volt, mint egy újszülöttnek. Mígnem Prométheusz megajándékozta észszel és felfogóképességgel, aminek köszönhetően az ember, aki egykoron úgy élt, mint a féreg sötét barlangokban, mert nem ismerte a téglakészítést, sem az ácsmesterséget, most szép házakban, napsütötte helyen lakik. Azelőtt nem tudta megjósolni a tél, a tavasz, a nyár eljövetelét, most megtanult olvasni a csillagos égboltból, és naptárt állított össze magának. Azelőtt sem számolni, sem írni nem tudott, most számrendszerrel és írásjegyekkel rendelkezik. Gürcölt, mint az igás állat, most egyedül töri be a vadállatokat, hogy hordják a szerszámokat és a terheket. Nem tudott hajózni a tengeren, nem tudta magát gyógyítani, nem látott a jövőbe, most lenből készült vitorlái meg gyógynövényei vannak, és kiismeri magát a jóslásban. Végül, képes volt kiaknázni a föld méhének kincseit, a hasznos fémeket. Ekként fejtegeti drámájában Aiszkhülosz a civilizáció felvirágzását.

A technika elsajátítása nála egybevág az intelligencia növekedésével, amelyet az az ellopott szikrácska jelképez, amely mindig képes lobogó tűzzé dagadni. (Benjamin Farrington).

Természetesen, ahogy André Bonnard megjegyzi, Aiszkhülosz nem tudja, miért és hogyan voltak képesek ezek a tanácstalan, tehetetlen és tudatlan elődök felemelkedni a megismerés első fokára, amely annyi jót hozott számukra. Aiszkhülosz osztozik velük néhány babonájukban: hisz a jósdákban, ahogy a vad a varázslójában, és az általa emberbarátnak, ember-szeretőnek nevezett Prométheusznak tulajdonítja az összes találmányt és mindazt az ötletességet, amellyel az ember igyekezett megszerezni a hatalmat a természet felett.

Ezzel azonban Aiszkhülosz Prométheusz alakjában sűrítette össze a civilizáció vívmányai összes ajándékozójának – a sok-sok görögnek és a görögök előttieknek a mitikus, félig mitikus és valós – vonásait, a civilizálókét, a technika, a tudományok és a művészetek ágazatai specialistáinak vonásait, a mesterségek és a különböző vívmányok patrónusaiét.

Magát Athénét, a bölcsesség istennőjét – akinek az eredete a görögök előtti időre nyúlik vissza, s aki a mítosz szerint Zeusz fejéből pattant ki, tehát Zeusz megszemélyesített elméje tettekben megvalósítva – az iparművészetekkel, a művészetekkel és a mesterségekkel öszszefüggésben mindig főként a kézművesek pártfogójaként és egyszerűen Erganéként, munkásnőként értelmezték. Homérosz mondja róla az Odüsszeia 7. énekében (Devecseri Gábor fordításában): „Mint ahogyan legjobban a phaiák férfiak értik / fürge hajóval a tengert szelni, az asszonyok éppúgy / legszebben szőnek, megajándékozta Athéné / őket a szép munkához ügyességgel, jeles ésszel.”

Pallasz Athénének tulajdonítják a fuvola, a kürt, az agyagedény, az eke, a gereblye, az ökörfogat, a harci szekér és a hajó feltalálását. A mítoszok azt is mesélik, hogy elhozta az embereknek a számokról szóló tudományt és a női ismereteket: a főzést, a szövést és a fonást.

A homéroszi himnusz összeköti Athéné alakját Héphaisztosszal, a tűz- és kovácsmesterség istenével. Héphaisztosz Athéné ötletességének segítségével megtanította a földön az embereket értékes műveket alkotni. Az emberek, akik valamikor állat módjára barlangban éltek, ma ismerik azokat a mesterségeket, amelyekhez Héphaisztosz, a híres művész nyújtott útmutatást, és így életüket nyugodtan tölthetik az egész év folyamán házaikban.

A kultúra és a civilizáció ajándékozójának és patrónusának jegyeivel Apollón is rendelkezik; ő kis-ázsiai eredetű isten, neve megfelel a hettita Apulunasnak. Nagyon sok és sokféle funkciója van. A világosság, a fény, a Nap, az élet, a virágzó fiatalság, a versenyek, a zene, a tánc és általában a művészetek istene, és mivel az ókor széleskörűen értelmezte a művészeteket, egyesek neki tulajdonították néhány betű feltalálását. Apollón fedezte fel a szem gyógyításának művészetét is, és fia, Aszklépiosz találta fel azt, amit ma orvostudománynak neveznénk. Apollón kedvenc hangszere a kithara, ez a görög húros hangszer, a lant tökéletesített változata. Ezenkívül Apollónt a földművelés és az állattenyésztés istenének is tartották. Hozzá tartoznak a haszonművészetek és a mesterségek is. Homérosz mondja az ĺliász 7. énekében, hogy Apollón Poszeidónnal együtt trójai várfalakat emelt. Plutarkhosz Apollónnal kapcsolatos különböző típusú kultikus szokásokat említ. Végül Apollón hű kísérői a Múzsák voltak, Zeusz istennek és Mnémoszünének, vagyis az Emlékezetnek lányai. Kleió a történelemtudomány felett őrködött, Melpoméné a tragédia felett, Thaleia (Thália) a komédia fölött, Euterpé a zenével törődött, Terpszikhoré a tánccal, Erató a szerelmi költészettel, Kalliopé az eposszal, Uránia a tudománnyal, mindenekelőtt az asztronómiával, Polühümnia a himnikus költészet pártfogója volt. A lant feltalálását is neki tulajdonították.

A kultúrhősök közé kell sorolnunk az említett Aszklépioszt, az orvostudomány istenét, Apollón és a thesszáliai uralkodó lányának, Phlegüász Korónisznak a fiát, akit Apollón féltékenységből megölt. Apollón a gyerek Aszklépioszt Hermész segítségével kiemelte anyja méhéből, és Kheirónnak, a bölcs kentaurnak adta, hogy nevelje fel.

A Hermész istenhez szóló homéroszi himnuszban az isteneknek ez a követe, a vándorok védelmezője és a lelkek kísérője a túlvilágra, feltételezhetőleg szintén görögök előtti, kis-ázsiai eredetű héthúros lant – melyet egy teknős páncéljából készített – feltalálójaként szerepel, és a fúrás technikájával történő tűzgerjesztés tudományának ajándékozójaként.

A civilizáló vonásaival Triptolemosz, Keleosz eleuziszi király fia, attikai hős is rendelkezik, aki arról ismert, hogy Démétér istennőtől magot, faekét és szárnyas sárkányok által vontatott szekeret kapott, hogy rajta az egész világban elvesse a magot. Démétér utasítására az embereket földművelésre és gabonatermesztésre tanította.

Az említett alakokhoz közel áll Palamédész, a görög mitológiában az euboiai király, Naupliosz fia. Neki tulajdonítják az ábécé feltalálását, illetve elrendezését, a számjegyek, a hossz- és súlymértékek bevezetését, az idő években, hónapokban és napokban való számolását, állítólag megtanította az embereket figyelemmel követni az égitestek mozgását és tájékozódni szerintük a tengeren, nemkülönben a napi háromszori étkezésre és hasonlókra.

S említsük meg Daidaloszt, minden művészetek mesterét, az asztalosszerszámok feltalálóját, az építészt és szobrászt, a labirintus építőjét (aki Athénban féltékenységből megölte saját unokaöccsét, Taloszt), a fazekaskorong és a fűrész feltalálóját. A legenda elmeséli róla, hogyan szökött meg fiával, Ikarosszal a krétai uralkodó, Minósz fogságából: madártollakból és viaszból szárnyakat készített, amelyekkel mindketten a levegőbe emelkedtek. Ikarosz azonban anynyira magasra szállt, hogy a nap megolvasztotta a viaszt, amellyel a madártollak voltak összeragasztva, és a szerencsétlen merészségéért életével fizetett. Naturalis Historia című műve VII. könyvében az idősebb Plinius is nagyszámú mitikus, félig mitikus és valós feltalálót említ meg.

Mindemellett azonban a civilizációs és a kulturális értékek fejlesztésére vonatkozó nézetekben gyakori demitologizáló tendenciákat is megfigyelhetünk.

(Veres László fordítása. Részlet a szerző Prometeus. Mytologické paralely című könyvéből)

Terjedelmes monológjaiban a leláncolt Titán

a következőket mondja

(Trencsényi-Waldapfel Imre fordításában):Ne higgyétek, hogy önhitt dacból hallgatok,

de szívemet mardossa a felismerés,

mert látnom kell, hogy énvelem hogy bántak el.

Ez új istenségeknek itt pedig ki más

szerzett hatalmat és tekintélyt, hát nem én?

De erről hallgatok, hisz tudjátok ti is.

Elmondom inkább azt, a balga emberek

mily sok csapást megértek, míg értelmet én

adtam nekik s hogy ésszel élni tudjanak.

Halandó embereknek ezt fel nem rovom,

csak ismerjétek meg ti jószándékomat.

Előbb, ha láttak is, hiába láttak ők,

s amit hallottak, azt sem értették, akár

az álomképek, élték végig életük,

mindegy volt minden, téglából a nap felé

nem tudtak rakni házat s megmunkálni fát,

de főldbe ásták magukat, mint a serény

hangyák, barlang zugában, hol nem jár a nap.

Nem ismerték a tél s az illatos tavasz

s a termő nyár szilárd ismertetőjelét,

terv nélkül végezték minden munkájukat

mindaddig, míg én nem mutattam meg nekik

a felkelő s letünő csillagképeket.

Okosodásuk legjavát, a számot is

javukra feltaláltam s a betüvetést,

s a Múzsák anyja lett a hű Emlékezet.

Először én fogtam járomba barmokat,

igát s terhet hordva hogy rabszolgaként

az embertől a súlyos munkát átvegyék,

szekér elé a hámot kedvelő lovat

befogtam, s arra büszkék most a gazdagok.

Fel nem találta tengert szeldelő hajók

vitorlaszárnyát sem helyettem senki más.

Ki feltaláltam ennyi eszközt emberek

javára, most magamnak egy jó ötletem

sincs, mely e rám szakadt bajból kimentene.És rövid megszakítás után folytatja:Még jobban elcsodálkozol, ha megtudod,

hogy én agyaltam még ki sok mesterfogást.

A legnagyobb jó mindezek közül: ha kór

támad meg embert, nem volt orvosság sehol,

mit enni vagy mit inni vagy mit kenni kell,

de gyógyszer híján sorvadoztak, míg csak én

meg nem mutattam, hogy kevernek balzsamot,

minden betegség ellen mást s mást gyógyszerül.

Megállapítottam sokféle jóslatot,

én választottam szét először, hogy melyik

álom válik valóra, mit jelentenek

a hangok és az útközben talált jelek.

És én mutattam meg horgaskörmű sasok

röptét, mikor baljóslatú vagy kedvező,

melyiknek mily szokása van s természete,

harcban melyik madár melyik madárral áll,

s melyik melyikkel fér meg békességesen,

a síma belsőrészeket megnézni jól,

az istenek milyen színű epét s milyen

máj tarkaságát s szép arányát kedvelik.

Az áldozat nehéz művészetére én

vezettem rá az embert, zsírral eltakart

forgócsontot s a végtagot hamvasztva el,

a tűz titkos jelére nyitva rá szemük.

Elég ez is már. S a föld alatt rejtőzködő,

az emberek hasznára váló kincseket,

rezet, vasat, s ezüstöt és aranyat ha én

meg nem lelem, ki hozta volna fel nekik?

Tudom jól, senki, kár tovább beszélni is.

Tudd meg tehát, egy röpke szó mindent kimond:

ember minden tudása én tőlem való.Máshol Prométheusz arról beszél,

miből származnak ezek a művészetek:husáng szárába töltve loptam el nekik

a szikrát, mely minden mesterség mestere,

s az emberek minden szükségében segít.