A kultúra mint fertőzés – A mémek titokzatos élete

Kultúrán általában az úgynevezett magas kultúrát szokták az emberek érteni, azt a zenét, ami hangversenytermekben hangzik el, azt a művészetet, ami múzeumokba van zárva, azt az irodalmat, amelyet könyvben lehet megvásárolni. Mi sokkal, de sokkal tágabban fogjuk értelmezni a kultúrát. (...) Mindent kultúrának tekintünk, ami nem természet, amit az ember csinált. Ha jól belegondolunk, ezt igen nehéz elkülöníteni a természettől. Azt szoktuk mondani, hogy na most, a hétvégén kimegyünk a természetbe, mondjuk, a Duna-partra. De mi ott a természet? Ezt a folyót már régóta gondosan szabályozzák, rendszerint betonút vezet az oldalán, a füvet gondosan nyírják. (...) Tehát, ha a kultúrán azt értjük, ami nem természet, akkor inkább a tekintetben vagyunk gondban, hogy mi is a természet. (...) Na most, hol találjuk ezt a phüsziszt, ezt a természetet a mai világban? Úgyszólván mindenből kultúrát csináltunk.

Ez az a pont, ahol megleplek valamivel, illetve hát a fene tudja, hogy megleplek-e, mert valószínűleg ismered ezt a fotót. Arra kérlek, hogy meséld el így hirtelen, mit látsz.

Egy menyasszonyt és egy vőlegényt látunk, feltehetőleg Kínából, mert mindkettőjük száján van egy maszk, amely nyilván megvédi őket a SARS-vírustól...

Igen, ami – ugye – egy fertőzés. De ha jobban megnézzük a képet, akkor azt látjuk, hogy számtalan egyéb fertőzéstől viszont nem védte meg őket semmi. Egy ősi birodalom középpontjában vagyunk, zebrán mennek át a 19. századi nagy-, majd kispolgárság által áthagyományozott, nyugat-európai eredetű esküvői ruhában, mögöttük egy Mercedes orra látható és néhány reklámtábla. Itt vagyunk az emberiség kultúrájának egyik meghatározó keleti pontján, és minden, ami a fényképen van – talán még a maszk is – a nyugati kultúra eredménye. Egyetlen egy különös paradoxon van: azt látjuk, hogy a párral szemben megy bambuszbottal egy idős ember, aki viszont meglehetősen tradicionális ruhadarabokat visel. És rajta nincs maszk.

S mintha észre sem venné az egyébként meglehetősen feltűnő ifjú párt.

Maga ez a fénykép is, hogy előre szaladjak, szerintem mém, abban az értelemben – majd később kibontjuk ezt a fogalmat –, hogy hihetetlen sebességgel terjedhetett el. Nem nagyon valószínű, hogy kizárólag a Népszabadság reprodukálta volna. Tehát van benne egy olyan sűrített információ vagy ellentmondás, amit nagyon sokan fontosnak találtak ismételni.

Igen. Épp ez a kulcsszó ebben a memetika nevű új, illetve most már nem is olyan új diszciplínában. Érdemes lenne nagyjából meghatározni, hogy miről is van szó. Egy angol genetikus, etológus – állatok viselkedésével foglalkozó tudós – Richard Dawkins az Önző gén című 1976-ban publikált könyve végén vetette fel ennek a diszciplínának a lehetőségét, mintegy mellékesen. Ebben a könyvében azt az álláspontot védi, hogy többre jutunk, ha az élő szervezeteket a gének szempontjából nézzük, mint hogyha a fajok vagy a populációk szempontjából.

Az egyik írásodban idézed is Samuel Buttlert, aki ezt eléggé világosan és tisztán fogalmazza meg, egyetlen mondattal...

„A tyúk csupán eszköz ahhoz, hogy a tojás újabb tojást hozzon létre.” Mi ennek a szemléletnek a lényege? Tradicionálisan, még a darwinizmusban is azt kérdeztük, hogy mi szolgálja az egyed vagy a faj érdekeit. (...) A gének alapvető célja, hogy replikálódjanak, hogy megismétlődjenek. ĺgy alakul ki a szó legsemlegesebb értelmében vett evolúció. Tehát vannak bizonyos, mondjuk úgy, információs minták, amelyek replikálódnak, elkészítik önnön másolatukat. A másolódás közben hibák csúsznak be, mert nem mindig pontosan másolódik le egy-egy ilyen információs minta. ĺgy jön létre a sokféleség. Aztán pedig bejön a szelekció gondolata, tudniillik ezeknek a véletlenül kialakult mintáknak eltérő a túlélési lehetősége. A könyve végén Dawkins föltette a kérdést, hogy vajon csak a biológiában beszélhetünk-e evolúcióról, vajon csak a gének evolúciójáról beszélhetünk-e. Egyfajta pedagógiai segédeszközként nyúlt a mémekhez, amelyek – nagyon röviden fogalmazva – a gének kulturális megfelelői. Azt állítja ott Dawkins, hogy az eszmék világában is beszélhetünk ilyen semleges értelemben vett evolúcióról, hiszen a kultúra sem más, mint eltérő gyakorisággal replikálódó információs minták sokasága. Ugyanakkor már ott felveti, hogy végül is a tudományban is valami nagyon hasonló történik: amikor a tudós jó gondolatot hall, akkor annak a gondolatnak, annak az információs mintának, annak a mémnek a terjesztési eszközévé válik, hiszen elmondja a hallgatóinak, a hallgatói megint csak tovább adják és tulajdonképpen hasonló helyzet áll elő, mint a biológia világában, ahol az egyedek nem mások, mint különféle génszekvenciák szállítóeszközei. A tudós is, mi mindannyian is csupán egy bizonyos információs minta, adott esetben kulturális információs minta hordozói és továbbadói vagyunk. Eszközei vagyunk a gondolatoknak. Hagyományosan a kérdés úgy szokott hangzani a kultúra tudományában, hogy hogyan jutunk információhoz, mi előnyünk származik abból, ha kultúrát szívunk magunkba.

Holott a kérdés inkább úgy hangzik, hogy az információ hogyan jut el hozzánk.

Valóban. Tehát a tojás szempontjából kell nézni a tyúkot. A tyúk a tojás eszköze csupán, hogy újabb tojás jöjjön létre, ugyanígy, a vírusokhoz eléggé hasonló a gondolat is, hiszen önálló élete nincs. Hogyha azt senki nem hallja meg, ha senkit nem fertőz meg, ha senkit nem késztet arra, hogy továbbadja, akkor az a gondolat a szó igazi értelmében nem létezik. Tehát amikor gondolatokat kapunk és adunk tovább, akkor végül is ezeknek a gondolatoknak egyfajta éltetői vagyunk, hiszen nélkülünk ezek a gondolatok nem rendelkeznének a szó igazi értelmében vett léttel.

De lényegük szerint mi a különbség azon állítás között, hogy a csirke csupán a tojás eszköze ahhoz, hogy újabb tojás jöjjön létre, illetve, hogy a csirke eszköze a tojás, újabb csirke létrehozásához? A potencialitás hangsúlyozása?

Nem, ez mindössze nézőpont kérdése. Tehát ugyanazt a jelenséget különféle módon tudjuk szemlélni. Vegyünk egy egyszerű példát. (...) Nagyon különféle módon lehet nézni egy nőt, és egyébként párválasztás során ez be is következik. Tudunk úgy tekinteni rá, hogy mennyire erotikus, de a házasság közeledtével fölmerül a kérdés, hogy tud-e főzni, szorgalmas-e, kicsapongó-e. Ugyanazt a személyt nézzük, mégis állandóan más választ kapunk arra az alapvető kérdésünkre, hogy vajon milyen is. (...)

És mi a helyzet beszélgetésünk címének második felével? Számomra eléggé baljóslatúan hangzik a „fertőzés” szó.

Valóban, nagyon rossz mellékzöngéje van a vírus szónak, akár a biológia, akár a számítógépek világában. Meg a vírusokhoz társított jelzőnek is, hogy parazita, élősködő. (...) Tehát a vírusok egyrészt nagyon negatív erkölcsi megítélés alá esnek, másrészt pedig károsak, hiszen betegséget, sőt halált okoznak. Ismert adat, hogy az influenza-vírus egy fajtája az 1910–20-as években több áldozatot követelt, mint az első világháború: körülbelül húszmillió ember halt meg a következtében. A vírusoktól félünk, megvetjük őket. De ez egyáltalán nem szükségszerű. Én azért kezdtem tanulmányozni ezt a területet, mert volt egy olyan sejtésem, hogy nem föltétlenül helyes ez a megítélés. És hát a genetikából, különösen Dawkinstól tudom, hogy a biológiai vírus alapvetően egy „Másolj le!”-program. Egy utasítás: „Tessék engem lemásolni!” (...)

Mit jelent számunkra ebben a kontextusban az, hogy fertőzésként írjuk le a kultúrát?

Érdemes abból kiindulni, hogy – mint mondtuk – a biológia világában, a gének világában a vírus egy nagyon egyszerű „Másolj le!”-program. Felvetődik a kérdés, hogy a kultúra világában nem ugyanerről van-e szó, mert ha olyan tágan értelmezzük a kultúrát, ahogy mondtuk, akkor a kultúrába szervesen beletartoznak például a viccek, történetek, melódiák, akár primitív melódiák is.

És elemi szokások: köszönés, kézfogás, puszi, szalvéta a tányér mellett, nem böfögünk asztalnál stb.

Igen, mindez a kultúra része. Vagy vegyünk egy példát, amire egyébként a memetikusok többsége rendszerint kitér. Tegyük fel, hogy komoly zenei műveltséggel rendelkezünk, és mondjuk rá, Bachra bukunk. Még ha ilyenek vagyunk is, gyakran megtörténik velünk, hogy hallunk egy buta kis melódiát, és mintha megbetegedtünk volna, valami ellenállhatatlan kényszert érzünk arra, hogy dúdoljuk. Vajon mi történt? A dallam megfertőzött bennünket, méghozzá akaratunk ellenére, annak ellenére, hogy egészen más muzsikát kedvelünk és értékelünk. És mégis valami ostoba melódiát dúdolunk, akár az eszeveszettek. És azzal, hogy dúdoljuk, meg fogjuk fertőzni a többi embertársunkat is. Ilyen esetben, ugye, nem tiltakozik az ember a fertőzés szó használata ellen. Ha megkérdezed tőle, hogy miért dúdolja, nem tudja. Tényleg úgy hat, mintha beteg lenne. Erre lehet azt mondani, hogy oké, a kultúrának ezen a primitív szintjén talán így működik a dolog, de hát vannak ám sokkal magasabb rendű kulturális jelenségek, mint például a komoly irodalom, a színház, a bölcselet... Sokat gondolkodtam azon, hogy például a filozófiában hogyan működik ez a dolog. A filozófia úgy él a köztudatban, mint ami tele van racionális érvelésekkel – legalábbis a filozófiák döntő többsége –, amit ostobaság lenne közös nevezőre hozni az említett melódia-fertőzésekkel. De érdemes megfigyelni, hogy – nemcsak a laikusok, de kultúremberek is – mit szoktak idézni a filozófiából. (...) Slágereket idéznek, és ez a döntő. Mondjuk, ha azt hallod, hogy Ludwig Wittgenstein... No jó, próbáljuk ki, mi jut az eszedbe?

Nyilvánvaló, hát persze, „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”.

Igen, magam is idéztem már, és majdnem mindenki idézi, holott...

...csak a mélysége nélkül tudod idézni, az adott kontextusban ez nyilván egészen mást jelent, mint amit primér használat során.

Igen, ez a Logikai-filozófiai értekezés híres utolsó mondata. Erről a művéről azt mondta Wittgenstein, hogy senki sem fogja megérteni, és Bertrand Russell, a kor egyik legnagyobb koponyája – legalábbis ezen a területen –, Wittgenstein szerint egy kukkot sem értett az egészből. (...)

Könyvedben hozol egy példát, méghozzá a hódítások korából, hogy miként segítette a pestisjárvány a kereszténység terjedését.

Igen, de témánk szempontjából helyesebb, ha a cölibátusra vagy a szüzességi fogadalomra gondolunk. Mindkettő olyan információs minta, olyan mém, amely gyökeresen ellenkezik a génjeinkben kódolt paranccsal, génjeink úgynevezett céljával. Ez a legtisztább példa arra, hogy miként ütközhet össze a kétféle imperatívusz. De a tág értelemben vett kultúrában rengeteg olyan mém tenyészik, méghozzá rendkívül virulensen, amelynek nem tudjuk megmondani a funkcióját, az értelmét. Mondjuk, s ez is a memetikusok vissza-visszatérő témája, míg néhány évvel ezelőtt mérföldeket lehetett megtenni az Egyesült Államokban anélkül, hogy valaki is fordítva viselte volna a baseball sapkát. Aztán, dirr-durr, egyszer csak a fiatalok legalább fele elkezdte így viselni. Ez is egy mém, a kérdés pedig az, hogy vajon mi a csudáért terjedt el hirtelen. (...) Másrészről én még gyermekkoromban fölfigyeltem rá, hogy amint az ember faluról falura utazott, egyszer csak, szinte a semmiből föltűnt az egyik faluban néhány fiatal, akik gólyalábon járnak. A következő faluban úgyszintén, s ez azután egy darabig ismétlődik, ám egy idő után, mint korábban, nyoma sincs a gólyalábon járás mániájának. Miért csak arra a néhány falura terjedt ki ez a szokás? Vagy most nemrégiben Kolozsvárról jöttem haza autóval – és hát az ember ilyenkor bámészkodik –, az egyik faluban arra lettem figyelmes, hogy a házak mintegy hetven-nyolcvan százaléka esetében volt a kerítésben egy félméternyi bemélyedés, abban pedig egy pad. Se előtte, se utána nem tapasztaltam ilyesmit, abban a faluban pedig ötből négy ház élt ezzel a különös lehetőséggel. Aminek nagyon nehéz megmagyarázni a funkcióját. Nyilván kiülnek az emberek erre a padra, de mivel a kis fülke bemélyed az udvar irányában, nem lehet látni oldalt, hanem csak a szemközti házat lehet bámulni. Miért terjedt el ez a bizarr megoldás, és miért csak abban az egy faluban? És miért csak három-négy faluban járnak gólyalábon, a következő faluban pedig miért az a mánia, hogy például üveggolyókkal játszanak? Azért említettem ilyen korábbi példákat, mert manapság, a tömegmédia korában bizonyára manipuláció eredménye, hogy például fél évvel ezelőtt még a Pokémon volt óriási mánia a gyerekeim körében, és úgyszólván minden ismerősöm gyermekeinek körében is. Előzőleg pedig egy bizonyos korosztály szinte egyetemesen a Herkulesre bukott. Erre lehet azt mondani, hogy bizonyos intézmények belenyomtak egy csomó pénzt, hogy reklám útján megfertőzzék a gyerekeket. De ki fertőzte meg őket a gólyalábon járás mániájával, vagy az üveggolyó-mániával? Azért érdemes ilyen, úgymond archaikusabb példákat felhozni, mert ott a tömegmédián keresztül történő manipuláció még kizárható. (...)

A tömegkultúrában az a döntő, hogy valami tetszik-e az embereknek. De mi a helyzet a magas, vagy fogalmazzunk inkább így, a magasabb kultúrában? Ott milyen szempontok alapján szelektálunk?

Minden eddigi kultúrában az volt a probléma, hogy túl sok mű született. Éppen ezért mindig is szükség volt valamilyen szelekciós rendszerre, hogy kiválasszuk a megőrzésre érdemeseket a szemétre valóktól. Ez alapvető dolog. Ez mindig probléma volt, manapság pedig egyenesen égető: nemrég hallottam, hogy a frankfurti Nemzeti Könyvtár készlete évente annyi könyvvel gyarapodik, hogy ha sorba rakjuk őket a polcokon, akkor tizenkét kilométernyi könyvet kapunk. Az ilyen esetekben pláne nyilvánvaló, hogy itt szelektálni kellene. De milyen szelekciós rendszereket ismerünk? Boris Groys orosz származású filozófus szerint a történelem során kétféle szelekciós rendszer létezett (ő cenzurális rendszerekről beszél, de ez a szó, különösen a mi vidékünkön félrevezető, mert már eleve politikai mellékzöngével rendelkezik): a minőségi és az innovációs szelekció. Mi az, hogy minőségi szelekció? Nagyon egyszerű: azt mondták az emberek, hogy a jó, a kvalitásos műveket fogjuk megőrizni, a többit pedig kidobjuk. De mi az, hogy jó? Alapvetően az a jó, legalábbis az európai hagyományban, ami eléri a kanonikus művek színvonalát.

Igen, hát könnyű belátni, hogy minden, ami a kánonra tör, rossznak minősül ebben a szisztémában.