A kultúra erősíti látásunkat?

Tavaly nyáron pályázaton nyerte el posztját, és szeptem- berben el is foglalta igazgatói székét Molnár Imre, a Pozso- nyi Magyar Intézet új vezetője. Tapasztalatairól, a kultúra- közvetítés szerepéről március 15-e küszöbén kérdeztük.

Igazgató úr, közvetlen elődje, Kollai István a szlovákok irányába való kapcsolatépítést tartotta fő feladatai egyikének; a még korábbiigazgató, Krasztev Péter az intézmény nyitottságát és az érdeklődők kiszolgálását tekintette céljának, egyben azt a véleményét is hangsúlyozva, hogy a művészet nem bírja a kötöttséget. Ön milyen szándékkal érkezett?

Mindkét elődöm törekvéseit folytatni szeretném, természetesen, a szlovákiai magyar művészekkel és szélesebb körben az itteni magyar közösséggel való kapcsolattartás elmélyítéséről sem megfeledkezve. Én is lényegesnek tartom az intézet nyitottságát mindenki, így a szlovákokkal szemben is. Úgy fogalmaznék hát, hogy integrált szemléletű programokkal szeretném tovább vinni, illetve gazdagítani a korábban végzett munkát. Egyrészt befogadó intézményként, másrészt a lehető legkiterjedtebben megjeleníteni a magyar kultúrát az ország egésze előtt. Ebben a kérdésben a nyelvhatár fölött is élénk érdeklődést s nyitottságot tapasztalni.

Mondana egy-két ilyen régiót?

Elsősorban a jelenlétet igénylik. Például a sárosi és a szepességi vidékeken. Ott a hivatalos kapcsolattartásban is érdekes látni, hogy elfordulás, elzárkózás helyett inkább fölfedezik: saját kulturális múltjuk, kulturális identitásuk összekapcsolódik a magyar történelmi és kulturális múlttal. Éppen ez is bizonyíthatja, a kultúra kitűnő eszköze annak, hogy pótoljuk azt a hatalmas hiányt, ami a 20. században betöltötte a magyar–szlovák kapcsolatokat. E két nemzetnek, az 1989-es rendszerváltást kivéve, a történelmi sorsfordulókból egy évszázadon át nem volt meghatározó pozitív élménye. A negatívumok után napjainkban talán a kultúra tud kölcsönös és lényeges impressziókat adni. Akár küldetésszerűen.

Ön ipolysági születésű, ott is érettségizett, 1979-ig a pozsonyi Komenský Egyetem hallgatója volt, és aktívan bekapcsolódott a József Attila Ifjúsági Klub tevékenységébe. Eszerint most hazajött, és e szerint csomagolt?

Azt hittem, így lesz. De amikor Pozsonyban kicsomagoltam, rá kellett döbbennem, hogy ez a város már nem az a Pozsony. Akkoriban rendezvényeink megmozgatták a fiatalokat. Megtörtént, hogy a kihangosítást segítve az utcai telefonfülkére is fel kellett másznom! Manapság nagyon nehéz megtalálni, megmozgatni, bevonni tevékenységünkbe a fiatalokat. A civil szféra aktivitásait a mai fiatalok vagy csinálják, vagy nem. Képtelenség őket mézesmadzaggal csalogatni. Meg kell hát várni, amíg ez az igény kiforrja magát.

Egy újságíró legyen kíváncsi: miért kellett önnek ez a poszt?

Nézze, bárhol voltam a világban, a szívem mindig itt volt; ezt nem tagadtam soha. Mindenkori főnökeim is tudták: nem elszakadni akarok szülőföldemtől, hanem inkább segíteni próbálok. Büszke vagyok például arra, hogy Varsóban szolgáló diplomataként szlovákiai magyar népművészeti csoportokat is meg tudtam hívni lengyelországi fesztiválokra. Azt vallom, hogy bezárkózás helyett kinyitni, tágítani kell ezt a szűk szlovákiai magyar társadalmat. Szélesebb körben, európai szinteken is érdemes megmutatni értékeinket. És ha ezt eddig csak fél kézzel csinálhattam, most meg főállásban tehetem, hogy is ne kaptam volta két kézzel a kínálkozó lehetőség után.

Új munkakörében hasznát veszi, hogy Magyarország varsói nagykövetségének munkatársaként már diplomata is volt?

Megtanultam, hogy a kultúrának, a kulturális diplomáciának mennyire fontos szerepe van az országok közötti kapcsolatok építésében. Még olyan időszakokban is, amikor akár ellenkező pártállású kormányzatok idején kissé kihűlhetnek a barátkozás politikai szálai. Ezért meggyőződésem, hogy a kultúra az a közös nyelvrendszer, amelyben találkozási pontokat és otthont lelhetünk akkor is, ha más az alapállásunk vagy a nyelvhasználatunk.

Azért faggatom erről, mert aki a magyarok és a szlovákok egymás mellett élésének aspektusairól beszél, az hamar rájön, hogy a földrajzi közelség és a közösen megélt történelem dacára a két ország eléggé ismeretlen szomszéd. Vagy ön, hála ipolysági gyökereinek, másként látja?

Abszolút így látom. Valóban megdöbbentők azok a fehér foltok, amelyeket e két ország közeledésében a múlt század kitermelt. Számtalan jel mutatja, hogy hiányzik az empátia, a pozitív belső akarat. Hadd említsek pusztán egyetlen példát: rengetegen egyszerűen nem tudják, hogy a szlovák kultúra egyik bölcsője akár Budapest lehetne, hiszen Ján Kollár, a lelkész költő és nyelvész öröksége, az evangélikus egyház, a józsefvárosi szlovák kulturális közösség máig beágyazott része a budapesti multikulturális térnek. Bár mit lehet csodálkozni ezen a tájékozatlanságon, ha sem a magyar, sem a szlovák tankönyvekben nem szerepel a közös kulturális és történelmi együttélés.

Ez lenne az oka annak, hogy bizonyos témák vitáiban fokozódik az érzékenység, túlérzékenység, érzéketlenség?

Ez sajnos valóban remek „nyelvtani” kódja kapcsolatainknak. Annak lecsapódása, hogy a köztudatban, a közbeszédben többnyire a negatív „élmények” és információk élnek, amelyeket bármikor elő lehet/lehetett ráncigálni, politikailag aktiválni. Amikor éppen szükség volt erre bűnbakkeltésben, az olcsó kimagyarázásokban, a saját hibáinkkal szembeni figyelem elterelésében. Lényegében inkább csak a negatívumok határozták meg a két nép viszonyát; abból viszont szinte semmi sem valósulhatott meg, amiről Esterházy János beszélt olyan szépen: hogy mi sorsközösségben vagyunk egymás mellé rendelve, és csak együtt tehetjük élhetővé az életünket.

Egyelőre tehát érték- vagy érdekbeli különbözőségekről van szó?

Szerintem értékbeli különbség nincs, azok alapvetően ugyanazok. Érdekbeli indítékok azonban fellelhetők, és nem is csak a két nemzet viszonyában. Egy történészi példával élve: amíg létezett Csehszlovákia, a csehek érdekei a szlovákok érdekeinél sokkal meghatározóbban voltak az országos politikában. A csehek előnyeit szolgálta az is, hogy a szlovákok idegenedjenek el a magyaroktól, amit Prágában előszeretettel kihasználtak. Az meg különösen bizarr tény, hogy ebben a helyzetben a szlovákiai magyarok „vigyázó szemüket” inkább Prágára vetették, inkább Prága volt az otthon. Persze, ehhez hozzájárult az elzártság, ami Csehszlovákia és Magyarország között kialakult; később a szovjet érdek volt a meghatározóbb ebben a térségben, és távolról sem e két nemzet közelítését szorgalmazó, saját érdekek.

Ön pozsonyi hivatalba lépésének napján, a székfoglalójában máig fennálló empátiahiányról is szót ejtett. És arról, hogy az utóbbi másfél-két évtized változásai sem mind voltak pozitívak.

Arra céloztam, hogy Szlovákia és Magyarország viszonyában folyamatos kommunikációs zavar volt. Sosem sikerült tisztázni a vitás pontokat, az eltérő vagy éppenséggel közös érdekeket. Így ez utóbbiak melletti kiállás fontosságát sem. Gondolom, nem volt ebben rossz szándék egyik ország politikai képviseletétől sem, „csupán” az egyeztetés hiánya, a dolgok megbeszéletlensége, előző hordaléka olyan gyúanyagot halmozott föl, ami alapvetően gyanússá tette a másik politikai lépéseit. Hiányzott az a politikamentes zöldasztal, melynél a két fél szomszédként és barátként, évszázadok óta egymás mellett élő partnerként tudna közös dolgainkról beszélni.

Ön, aki Ipolyságon született és 23 évesen került át Magyarországra, majd Lengyelországból felülnézetből volt rálátása a szlovák–magyar viszonyra, miként látja: a két nemzet között fennáll egy bizalmatlansági állandó?

Váltig azt mondom, hogy ennek egyetlen oka az őszinte párbeszéd hiánya. Esetleg mindkét oldalon a korábbi kellemetlen tapasztalatok mérgező levegője, hiszen történészként jól tudom, hogy a kulisszák mögött vagy a mélyben nem mindig az történik, amit a felszín mutat. Így a múltat most már a történészekre kellene bíznunk, a jövő viszont még a kezünkben van. Az számomra felejthetetlen mozzanat volt, amikor a rendszerváltás napjaiban a magyar felszólalókat, például Konrád Györgyöt, Pozsonyban ovációval fogadta a tömeg. Vagy amikor a szlovák VPN vezetői a dolgokban akkor már jártasabb magyarokat kérték, hogy segítsék megfogalmazni mozgalmuk politikai programját. Később ez a közös út többfelé ágazott el, meg akadályokba ütközött.

A Pozsonyi Magyar Intézet mennyiben tud majd a perbeszédet háttérbe szorító párbeszédre ösztönözni?

Már elindítottunk egy magyar–szlovák dialógussorozatot. Elsődleges célja, hogy a két nemzet társadalmait különösen nyomasztó, gyakran foglalkoztató gondokat együtt beszéljük meg. Nyitó rendezvényünkön, aktuálisan, egy magyar és egy szlovák közéleti értelmiségi a migránsválságról cserélt nem mindenben egyező véleményt. Áprilisban Kiss Gy. Csaba és Anton Hykisch fog beszélgetni Közép-Európa sorsáról és jövőjéről. Célunk a nézőpontok és azok értékeredőinek feltárása, hogy társadalmi szinten közösen tudjunk lépni és cselekedni.

Beszélgetésünk egyik apropója, hogy közeledik március 15-e ünnepe. 2016 tavaszán ön miben látja a szlovák Hrúz Mária és a szerb Petrovics István fiának, a nagy magyar költő és lelkesült forradalmár Petőfi Sándor mának szóló üzenetét?

Abban, hogy Petőfi mérhetetlenül gazdag szellemi hagyatéka bőven elég a magyar és a szlovák nemzetnek is. Ezért nevetségesnek tartom azon vitatkozni, hogy ő magyar vagy szlovák volt-e, hiszen ránk hagyott szellemi öröksége szinte kiapadhatatlan forrás. A szabadság szeretetében is, ami a magyarokban és a szlovákokban közös érték. Ezért a köznapi zsörtölődéseken, feszültségeken felülemelkedve közösen kell ápolnunk és óvnunk a szabadságot, mert az törékeny kincs, s pillanatok alatt veszélybe kerülhet. Mindkét nemzet megtapasztalta már, hogy mit jelent szabadság nélkül, annak hiányában élni.

Kivel értene szót manapság Petőfi?

Azt hiszem, akárcsak annak idején, a közemberekkel. Igaz, ahhoz, hogy napjainkban bárkivel tényleg szót értsen, jóval behatóbban illene ismerni Petőfit! Hogy hivatkozni is jobban, értőbben tudjunk rá.

A kultúra erősíti látásunkat?

Gondolom, ha Márai Sándor szellemében tekintjük célnak az élet kultúráját, az élet minőségének javítását, akkor igen, a kultúra segít a látásmód tisztázásában. De ami még fontosabb, hogy a gondolkodásmód tisztázásához visz közelebb bennünket.