A közös történelem eltérő szempontjai (4.)

Az első világháború után Közép-Kelet-Európa egyik legégetőbb problémája továbbra is a nemzetiségi kérdés megoldatlansága maradt. A világháborút lezáró békeszerződések ugyan biztosították a kisebbségek minimális jogait, ám a korabeli nemzetközi életből hiányoztak azok a mechanizmusok, amelyek által az egyes államokon a kisebbségvédelmi kötelezettségeket számon lehetett volna kérni vagy végrehajtásukat ki lehetett volna kényszeríteni. Így a térség államaiban a nemzetiségi kérdés megoldásának különböző modelljei érvényesültek, miközben valamennyi állam a kisebbségek asszimilációját és nemzetállam kiépítését szorgalmazta.

A két világháború közötti Csehszlovákia többpárti parlamentáris demokrácia volt, amelyben minden állampolgár részére biztosítottak voltak az alapvető polgári és szabadságjogok. A demokratikus játékszabályok a térség valamennyi államához (Magyarország, Románia, Jugoszlávia stb.) képest több jogot biztosítottak az ország nemzetiségei számára is. Az alkotmány és az 1920 elején elfogadott további törvények a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek számára is lehetővé tették anyanyelvük széles körű használatát, valamint az anyanyelvi iskolák, a saját politikai érdekképviselet és a kulturális intézményrendszer fenntartását. Ennek ellenére az első Csehszlovák Köztársaság szétesésének egyik oka épp a megoldatlan nemzetiségi kérdés volt, ami egyaránt fakadt a szlovák–cseh viszony megoldatlanságából, valamint a német és magyar kisebbség elégedetlenségéből.

Az első köztársaság kisebbségekkel szembeni politikájának korlátait elsősorban a csehszlovák állam megalakulásának körülményeiben kell keresni. A cseh és szlovák etnikai területeken jelentősen túllépő cseh–szlovák területi igények következtében az új állam lakosságának több mint egyharmada tartozott a nemzeti kisebbségekhez: a németek száma meghaladta a hárommilliót, de a magyaroké is jóval túllépte a félmilliót. A soknem?zetiségű állam dezintegrációjától tartó prágai kormányzat, melynek fő célkitűzése a csehszlovák nemzetállam megteremtése volt, a kezdetektől fogva bizalmatlanul viszonyult nemcsak a német és magyar kisebbséghez, hanem a centralizmust elutasító szlovák autonomizmushoz is. A nemzetállami törekvések – a köztársaság megalakulásától az alkotmány 1920 elején történő elfogadásáig tartó nemzeti diktatúra időszakát kivéve, amikor az erőszak eszközeitől sem riadt vissza a hatalom – más államokhoz (Magyarország, Románia) képest ke?vésbé direkt módon érvényesültek: a gazdaság nacionalizálása, a közigazgatási határok megváltoztatása, az önkormányzatiság szű?kítése révén. A Prága központú csehszlovák nemzetiségi politika mozgatórugóját elsősorban a szudétanémet kérdés rendezése jelentette, ennek rendelődött alá a szlovák emancipáció kérdése is, a magyarok csak sokadrendű problémának tűntek Prága szempontjából. A demokratikus államkeretek, a stabil gazdaság és a viszonylagos szociális biztonság ellenére a szlovákiai magyarok kétarcúnak érezték a csehszlovák nemzetiségi politikát. A hivatalokban használhatták ugyan anyanyelvüket, de a vasút és posta feliratai csak egy?nyelvűek voltak. A falvakban volt elegendő magyar iskola, de a hatóságok számos magyar több?ségű városban (mint Rozsnyón vagy Léván) felszámolták a magyar nyelvű gimnáziumi oktatást, magyar nyelvű felsőoktatás pedig nem volt Csehszlovákiában. Sérelemként élte a szlovákiai magyarság a nemzeti szempontok alapján végrehajtott földbirtokreformot is, amelynek során a magyarokat mellőzték, miközben helyettük cseh és szlovák kolonistáknak és maradékbirtokosoknak juttattak jelentős területeket Dél-Szlovákiában. Az állami alkalmazásban álló magyarok aránya a legkisebb volt az összes nemzetiség közül, s nem haladta meg az 1 százalékot (a postánál még ennyi sem volt, a vasútnál is csak alig 1% fölött). A hatóságok büntették a kisebbségek nemzeti szimbólumainak használatát, tilos volt a magyar himnusz éneklése, a magyar nemzeti ünnepek megülése.

Az 1930-as évek második felére nemcsak a Csehszlovákiára nehezedő külső nyomás erősödött meg, a belső centrifugális erők (a szlovák autonomizmus és a szudétanémet radikalizmus) befolyása is tovább nőtt. A köztársaság külső és belső fenyegetettségét Milan Hodža miniszterelnök 1938-ban az általa benyújtott nemzetiségi statútum segítségével próbálta meg elhárítani. A statútum a köztársaság fennállása során először szakított a nemzetállami szemlélettel, s Csehszlovákiát olyan nemzetiségi állammá kívánta átalakítani, amelyben biztosított lett volna a nemzeti kisebbségek egyenlő jogállása is. Hodža kísérlete azonban már megkésett, mivel ekkor a nemzetiségi kérdés megoldásának más eszközei – határváltozás – kerültek előtérbe.

Az állampolgári kötelezettségeit húsz éven keresztül példásan teljesítő magyar kisebbség, amely korábban megelégedett volna az őt ért sérelmek orvoslásával is, 1938 őszén már szintén az etnikai elvű határmódosításától remélte helyzetének megoldását. Ne feledjük azonban, választását az is megkönnyítette, hogy ekkor már Magyarországgal szemben nem a masaryki demokrácia jelentette számárai az alternatívát, hanem Tiso fasizálódó Szlovákiája.

(A szerző a komáromi Selye Egye?tem oktatója és a Fórum Kisebbségkutató Intézet munkatársa)

PETER ŠVORC

1920. február 29-én a Csehszlovák Köztársaság olyan alkotmányt fogadott el, mely kimondta az ország állampolgárainak egyenjogúságát, faji, nemzeti, felekezeti hovatartozásuktól függetlenül. Ez azt jelentette, hogy a magyarokra is azok a jogok (és kötelességek) vonatkoztak, mint a többi lakosra.

A magyarok azonban nem fogadták el az új helyzetet. Ez 761 823 személyt jelentett, akik Szlovákiában és Kárpátalján magyarnak vallották magukat, s 1921-ben az első Csehszlovák Köz?társaság lakosságának 5,5%-át alkották. A magyarok viszonyulása az új államalakulathoz érthető volt: érzékenyen érintette őket, elszakította anya?nemzetüktől, az új határok sokuk esetében családi kötelékeket vágtak szét, korábbi állapotokat komplikáltak. De tán legnehezebben abba lehetett beletörődniük, hogy míg a szlovákok és a ruszinok államalkotó nemzetté váltak, nekik a nemzeti kisebbségi szerepkör jutott.

A trianoni szerződés aláírásáig (1920. június 4.) a magyar lakosságot az a remény éltette, hogy még minden megváltozhat, s a nagyhatalmak mérlegelik Budapestnek azokat az érveit, hogy legalább Szlovákia déli területei és Kárpátalja maradhasson Magyarország része. Ugyanezért üdvözölték 1919 májusában a Magyar Tanácsköztársaságot, a változás reményét látva benne. Az első köztársaság megalakulása után bizalmatlanul fogadták a pénzügyi reformot, látván, hogy a most már csehszlovák területek gazdaságilag is különválnak a magyarországiaktól, s nehezen törődtek bele abba, hogy az addig magyar iskolák egy részét szlovákká és ruszinná alakították. Mindezt a nemzeti jogaik eltiprásaként értelmezték, noha a Csehszlovák Köztársaság ezzel csak visszaadta a szlovákoknak és a ruszinoknak az anyanyelvükön való művelődés jogát. Másrészt a húszas évek során sok minden létrejött: 1928-ra például a magyaroknak Szlovákiában 756 színmagyar iskolájuk volt, igaz, nem voltak középfokú kereskedelmi és mezőgazdasági iskoláik, s bár felmerült a kérdése, nem jutottak főiskolához, ahol leendő tanáraikat képezték volna.

A húszas évek első felében a magyarok egy része bonyolult helyzetbe került, mégpedig néhány olyan törvény miatt, melyek az osztrák vagy a történelmi magyar jogrendből kerültek át, melyek azonban az új körülmények közt csak megnehezítették az életet. Például az állampolgárságról szóló törvény. Szlovákiában az 1886. évi XXII. magyar törvény volt érvényben, melyet 1923-ban a csehszlovák legfelső közigazgatási bíróság a Csehországban érvényes (osztrák) gyakorlat alapján módosított. Eszerint a községekben csak olyan kérvényező állandó lakhelyét hagyták jóvá, akinek az illető községtől igazolása volt arról, hogy a község kéri az állandó lakhelye és az állampolgársága megítélését.

Gondjuk támadtak azoknak, akik a hatalomváltásig szlovákellenes, soviniszta vagy a Csehszlovák Köztársaságot ellenző magatartást tanúsítottak. A közjegyzők maguk dönthették el, vajon szüksége van-e a községnek az ilyen személyekre, másrészt sok ilyen magyar félelemből, de gyakrabban elvből nem is kérte állandó lakhelye elismerését. Ezáltal viszont állampolgárságot se kaptak, nem volt útlevelük, s nem hagyhatták el az országot, nem választhattak, nem léphettek állami alkalmazásba, és a földreformból is kimaradtak. Ilyen módon a Csehszlovák Köztársaságban a magyarok egy része korlátozott állampolgári jogokkal rendelkezett. Ez a helyzet csak 1920/30 fordulóján változott meg. Gondot jelentett a főiskolai végzettségű szakemberek érvényesülése is: amikor Budapest elutasította az osztrák főiskolai hallgatók (ezzel együtt a cseh egyetemek) végzősei diplomájának elfogadását, Csehszlovákia hasonló intézkedést foganatosított, s így a magyar főiskolai végzettségű személyek elveszítették képesítésüket, ez elsősorban a Csehszlovák Köztársaság magyarjait érintette.

Az ún. Rothermer-akció után, amikor is az angol sajtómágnás a Daily Mail hasábjain a trianoni békeszerződés revízióját és a történelmi Magyarország valamennyi területe visszaadását követelő cikkeket jelentetett meg, Csehszlovákiában feléledtek az irredenta erők. A magyarokkal szembeni ellenlépésként bevezették, hogy a nyilvános föliratok a hivatalokon és az állomásokon csak szlovákul szerepelhettek, mégpedig a színmagyar településeken is, ez alól csak Pozsony volt kivétel.

A húszas évek első felének irredenta aktivitásai, nemkülönben a magyarok lehetséges autonómiaköveteléseitől való aggodalom a járások olyan átrendezéséhez vezetett, hogy bennük a magyarok részaránya ne érje el a 20%-ot, hiszen ellenkező esetben az alkotmány értelmében a hivatalos érintkezésben is lehetett volna használni a magyar nyelvet.

Szociális téren a nyugdíjak okoztak gondot. Budapest nem volt hajlandó kiadni Prágának az egykori magyar nyugdíjalapok megfelelő részét, Csehszlovákiának pedig sem oka, sem pénze nem volt arra, hogy a valamikori magyar állami alkalmazottaknak nyugdíjat folyósítson. Így történt, hogy sokan koldusbotra jutottak, de ez nem kizárólag a magyarokra vonatkozhatott, hanem a szlovákokra is.

A magyarok teljes mértékben éltek azzal a jogukkal, hogy részt vállaljanak a Csehszlovák Köztársaság politikai életéből. Több politikai pártot alakítottak, ezek többsége negatívan viszonyult a köztársasághoz. A legerősebb az Országos Keresztény-szocialista Párt volt, ez a húszas évek végétől a járások etnikai alapon történő átszervezését követelte, de nyíltan hangot adott határrevíziós követeléseknek is. Ez idő tájt kereste az együttműködést a köztársaságpárti Magyar Nemzeti Párttal, de budapesti ösztönzésre a Hlinka-féle Szlovák Néppárttal is, melyet a szlovák autonomista törekvéseiben kívánt támogatni.

A magyarok a két háború közti Csehszlovák Köztársaságot idegen alakulatnak tartották, melybe a sors szerencsétlensége sodorta őket, s többségük eszerint is viseltetett irányában. A köztársaság pedig, látva ezt a viszolygásukat, gyanakodva tekintett a magyarokra, attól tartva, hogy ténykedésük a köztársaság szétverésére irányul. A magyar lakosság egy része ugyanakkor fokozatosan megbékélt az új állammal, főként a környező országok és Magyarország eseményeit figyelembe véve. Ezt a folyamatot állította meg (mindkét részről) a bécsi döntés, húsz évvel visszavetve a (cseh)szlovák–magyar kapcsolatokat.

(A szerző az Eperjesi Egyetem Bölcsészettudományi Karának oktatója)