A közös történelem eltérő szempontjai (3.)

Az első és a második Csehszlovák Köztársaság felbomlásának okai közt a radikálisan megváltozott nagyhatalmi erőviszonyok, Németország agresszív háborús tervei voltak a meghatározóak. Ezek mellett Szlovákia és a kisebbségek rendezetlen jogi státusa is fontos szerepet játszott. Sem 1938-ban, sem 1939-ben nem volt annyi kohéziós erő, nagyhatalmi szolidaritás, hogy – a lengyelekhez hasonlóan – a nyílt konfrontáció kockázatát vállalni lehetett volna.

A csehszlovákiai magyar kisebbség 1918 és 1938 közt a szlovákokhoz, németekhez, ruténekhez hasonló módon demokratikus, parlamenti feltételek közt küzdött az autonómiáért, a kisebbségi jogok kiterjesztéséért. Ugyanakkor kapcsolatban állt a két világháború közötti magyar kormányzati politika revíziós törekvéseivel. A magyarországi szlovák kisebbséget 1918–1938 között Csehszlovákiához igen vékony szálak kötötték. A két világháború közt is folytatódott a magyar asszimilációs politika, s ennek hatására száma rohamosan csökkent.

A második világháború éveiben Tiso Szlovákiája és Horthy Magyarországa a területén élő magyar és szlovák kisebbséget illetően szigorú reciprocitáspolitikai gyakorlatot vezetett be. A területi viták és a két kisebbség kölcsönös elnyomása miatt viszonyuk mindvégig nyíltan ellenséges volt. A határkérdés revíziós megoldása és a reciprocitáspolitika egyaránt csődöt mondott és kompromittálódott. A bécsi döntés után a dél-szlovákiai cseh és szlovák kolonisták nagy többsége elmenekült. 1939–1944 között a magyarországi szlovákok folyamatos politikai, nemzetiségi elnyomásnak voltak kitéve. Ez több esetben – pl. Surányban, Kassán – súlyos helyi konfliktusokhoz vezetett. A Szlovákia területén maradt magyarok helyzete is folyamatosan romlott.

Az első köztársaság meg?szű?nése – a müncheni szerződéssel és az első bécsi döntéssel együtt – csak nagyfokú leegy?szerűsítéssel írható a magyar kisebbség számlájára. Beneš és a Fierlinger-kormány politikája 1945-ben a csehszlovákiai német és magyar kisebbség kollektív felelősségén és bűnösségén alapult. A cseh, szlovák kollaboránsokkal, árulókkal együtt bűnösként kezelték a két közösséget. Ártatlanságát mindenkinek külön-külön kellett volna bizonyítania. A két kisebbség teljes felszámolásának az 1945. áprilisi kassai kormányprogramban rögzített célját a németek és magyarok árulásával, Németország és Magyarország revíziós, háborús politikájával indokolták. A németek és magyarok föld- és egyéb ingatlan vagyonának elkobzása, nemzeti gondnokság alá helyezése, valamint a minél gyorsabb és teljesebb kitelepítés szolgálta ezt a célt.

1945 májusától Csehszlovákiában a németekkel és magyarokkal szemben a kollektív felelősség és bűnösség elvét érvényesítették a beneši dekrétumok jogfosztó és büntető intézkedései. Szlovákiában ezek nagyobbik részét a Szlovák Nemzeti Tanács rendeletei helyettesítették. Ezek a két kisebbség tagjait megfosztották állampolgári, vagyoni, szociális és nemzetiségi jogaiktól.

A csehszlovák kormány és a szlovákiai Megbízottak Testülete 1945 őszén, a potsdami konferencia után – az 1945. évi 33. számú elnöki dekrétum rendelkezései alapján – a két kisebbséget német és magyar állampolgárként kezelte. A magyarok egyoldalú kitelepítésére nem kapta meg a győztes nagyhatalmak hozzájárulását. Prága és Pozsony kénytelen volt visszatérni a lakosságcsere elképzelésének megvalósításához.

A magyar kormány a németekkel szemben hasonló döntést hozott. 1945. december 22-én az ország területén élő németek kitelepítéséről döntött, s döntése szintén a kollektív bűnösség elvén nyugodott. 1946–1947-ben a több mint félmilliós magyarországi német kisebbségnek közel 250 ezer tagját telepítették ki a magyar hatóságok.

A világháború utáni első hetekben felmerült az az alternatíva, amely magyaroknak a németékéhez hasonló „vad elűzését” jelentette volna. A „málenkij robot” főként Kelet-Szlovákiában, az anyaországinak minősített 31 ezer magyar kitoloncolása 1945 május–júniusában, valamint a pozsonyi és kassai magyarok tömeges internálása jelezte ezt a törekvést. Az 1945. évi 88. számú elnöki dekrétum alapján 1945 és 1946–1947 telén magyar családok ezreit, összesen több mint 40 ezer személyt hurcoltak erőszakkal Csehországba.

A konfiskációkkal, jogfosztásokkal, deportálásokkal Prágának sikerült Magyarországot rákényszerítenie 1946. február 27-én a csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény aláírására. Az első transzportok elindításáig eltelt 14 hónapban a csehszlovák hatóságok a deportálásokat, belső telepítéseket és a reszlovakizációt használták fel a magyarkérdés belső megoldására. Az 1946. június 17-én meghirdetett úgynevezett reszlovakizációs akció a szlovák nemzetiség választásáért – egy-egy család írásos kérelme formájában – minden magyarokat érintő büntetés alól felmentést ígért. A mintegy 330 ezer „reszlovakizált” visszakaphatta a csehszlovák állampolgárságot és az azzal járó jogokat, maradhattak házukban, művelhették földjeiket, a deportálás, a magyarországi áttelepítés sem fenyegette őket többé. Az eredetileg az elmagyarosodott szlovákoknak meghirdetett reszlovakizáció 1946 és 1948 között a dél-szlovákiai régió gyors etnikai átalakításának eszközévé vált.

A világháború utáni korszak pacifikációs törekvései kedveztek az etnikailag homogén nemzetállamok létrehozásának. Magyarországnak csak a párizsi békekonferencián a nyugati nagyhatalmak támogatásával sikerült megakadályoznia, hogy a csehszlovákiai magyar kisebbség a szudéta- és kárpáti németek sorsára jusson. Az 1947. február 10-i párizsi magyar békeszerződés után a kisebbségek nélküli, egységes csehszlovák nemzetállam létrehozását már inkább belpolitikai és hatalmi érdekek motiválták. A szovjet érdekszférán belül a magyarkérdés elveszítette korábbi külpolitikai jelentőségét. Hatvan évvel az után, hogy a kollektív bűnösség elvét érvényesítve Csehszlovákiában a magyar kisebbséget fel akarták számolni politikai következmények nélkül, egyértelműen meg lehet állapítani ennek a politikának az elhibázottságát.

(A szerző az MTA Nemzeti-etnikai Kisebbségkutató Intézetének igazgatója)

ŠTEFAN ŠUTAJ

A második világháború utáni szlovák–magyar kapcsolatok alakulása nem a kassai kormányprogrammal kezdődik. Ezt megelőzte a történelmi Magyarország keretén belüli erőszakos asszimiláció, az első Csehszlovák Köztár?sa?ság megalakulása, az 1938. szeptember 29-i müncheni egyez?mény, mely Németország javára vett el csehszlovák területeket, majd az 1938. november 2-i bécsi arbitrázs, mely eldöntötte Dél-Szlovákia területeinek átadását Magyarországnak, s végül Szlovákia területének megszállása az ún. kis háborút követően. A második világháború utáni események magyarázatakor a szlovák fél mindig hangsúlyozza e fönti tényeket. A háború utáni időszak értékelésekor pedig a nemzetközi helyzetből indul ki, a párizsi békekonferenciából, s hangsúlyozza a háború után teremtett állapotok és egyensúly sérülékeny voltát. Ezt a némely szlovák történész és jogász által képviselt érvelést a jelenlegi szlovák politikai képviselet is a magáévá tette. Nem ritkán annak elismerése nélkül, hogy a lakosság egy bizonyos részét kizárólag csak a nemzetisége alapján érte sérelem. A kollektív felelősség és a kollektív bűn elvére, valamint a német és a magyar nemzetiségű lakosság ellen a háború után elkövetett megtorlásokra a háború utáni csehszlovák kormány szerint azért volt szükség, hogy a jövendő nemzedékeknek már ne kelljen Németországgal és Magyarországgal egy újabb háborút folytatniuk a határokért.

Csehszlovákia 1945 után a csehek és szlovákok nemzetállamaként határozta meg magát. Eldöntötte, hogy megszabadul a nem szláv nemzeti kisebbségektől, a németektől és a magyaroktól, mivel őket az első Csehszlovák Köztársaság árulóinak és ellenségeinek tartotta. Mindez a második világháború eredményeivel összefüggésben és a nagyhatalmak tudtával történt. A szlovákiai magyar lakosság elleni intézkedéseket a Szlovák Nemzeti Tanács (SZNT) rendeletei és Beneš elnök dekrétumai értelmében foganatosították. Ezek következményei a németek és a magyarok számára eltérőek voltak, a rendezés nemzetközi döntéseiből kifolyólag. A németeket végeredményben kitelepítették az országból, a magyarok többsége Csehszlovákiában maradt.

A magyarokkal szemben – az elfogadott dekrétumok, törvények és rendeletek értelmében – a kollektív bűnösség elvét alkalmazták. Ennek az volt a lényege, hogy a szlovákiai magyaroknak bizonyítaniuk kellett, hogy aktívan bekapcsolódtak az ellenállásba, vagy a háború során üldözöttek voltak. Vagyis őket nem tekintették eleve ártatlanoknak (mint például a szlovákokat), mégpedig azon az alapon nem, hogy nem szegültek szembe a gonosszal (a fasiszta párti magyar rendszerrel) a Csehszlovák Köztársaság védelmére. A magyarok elleni intézkedések a kollektivitás elvén alapultak, az egyénenkénti bűnös?séget nem mérlegelték (kivéve a népbíróságok döntéseit). Az elnöki dekrétumokban és az SZNT rendeleteiben a csak az antifasisztáknak biztosított kivételek nehezen voltak kikényszeríthetők, s hátrányos helyzetbe hozták a lakosságnak azt a döntő hányadát, mely sem az egyik, sem a másik oldalon nem kötelezte el magát. Erre a lakosságra ugyanis az előző években rákényszerítették a magyar állampolgárságot, előtte meg a csehszlovákot – s a lakosság ezt több-kevesebb lelkesedéssel elfogadta. Állampolgárokká vagy idegenekké lettek azon a földön, melyen születtek s melyen elődeik éltek több nemzedéken át – de nem saját akaratukból, hanem a politikai döntések következményeként.

Csehszlovákia a világháború utáni állapotokból kiindulva olyan törvényhozást teremtett, mely a magyar nemzetiségű lakosságot megbízhatatlannak bélyegezte. Megteremtődtek a magyarkérdés rendezésének további formái. Elnöki rendelet mondta ki, hogy a szlovákiai magyarok továbbra is magyar állampolgárok, noha amiként nemzetközi egyez?mény szerint kerültek Magyarországhoz, ugyanúgy nemzetközi békeszerződés alapján (1945. január 20-án) kerültek vissza Csehszlovákiába – azzal a területtel együtt, melyen éltek, s melyen máig élnek. De azokat a magyarokat is megfosztották állampolgárságuktól, akiket a korábbi határrendezések nem érintettek, s akik a háború alatt is Szlovákiában éltek. A reszlovakizációból – abból az akcióból, mely eredetileg az elmagyarosított szlovákok számára akarta lehetővé tenni, hogy szlovák nem?zetiségűnek nyilváníthassák magukat, s ezzel megakadályozni esetleges áttelepítésüket Magyarországra – asszimilációs akció lett. Azok a magyarok is reszlovakizáltak, akik a csehszlovák hivatalok megszorító intézkedéseit szerették volna elkerülni. Vagyonelkobzásokat vezettek be a magyarok ellen, konfiskálták földjüket és vagyonukat. Miután a nemzetközi közösség nem hagyta jóvá a teljes magyar kisebbség kitelepítését, a hivatalok a Dél-Szlovákiában élő magyarok számarányát csökkentendő, Csehországba kezd?ték deportálni a magyarokat.

A magyar kisebbség ellen további belső intézkedéseket foganatosítottak: Szlovákia területén belüli áttelepítések kezdődtek, egyeseket népbíróság elé állítottak, felszámolták a nemzetiségi közoktatást és feloszlatták a magyar egyesületeket. A magyarkérdés megoldásának csehszlovák stratégiájában fontos szerepe volt az 1946. február 27-én Magyarország és Csehszlovákia közt megkötött lakosságcsere-egyezménynek.

A magyarok elleni intézkedések többségét 1948 után a dekrétumok és rendeletek módosítása, valamint az újabb törvények enyhítették. A kommunista rendszer visszaadta a magyaroknak a csehszlovák állampolgárságukat, a deportált magyarok szervezett formában kezdtek visszatérni, elkobzott földjeik egy részét az SZNT 1948. decemberi rendelete alapján visszakapták, a reszlovakizáció is abbamaradt.

(A szerző az SZTA Kassai Társadalomtudományi Intézetének mun?katársa)