A közös történelem eltérő szempontjai (2.)

1938. november 2-án a Bécsben összeülő német–olasz döntőbíróság – Ribbentrop német és Ciano olasz külügyminiszter aláírásával – Magyarországnak ítélte Szlovenszkó és Ruszinszkó keskeny déli területsávját. Az új határ megvonásánál a tengelyhatalmak a nyelvi-etnikai határvonalat igyekeztek érvényesíteni. Ez a szempont megfelelt mind a nyugati demokráciák által elismert, nyelvi-kulturális alapon nyugvó nemzetiségi és önrendelkezési elveknek, mind a nemzetek közötti különbségeket faji-etnikai okokra visszavezető völkisch szemléletnek. E 12 ezer négyzetkilométeres területen az 1930. évi csehszlovák népszámlálás szerint a lakosság 57%-a vallotta magát magyar nemzetiségűnek, az 1938. december 15-én végrehajtott népösszeírás ellenben az 1 millió lakos között már 84% magyar és mind?össze 12% szlovák anya?nyelvű lakost talált. A különbség elsősorban a kétnyelvű és többes kötődésű (magyar, szlovák, zsidó) csoportok változó identitásválasztásával, illetve az adatfelvétel eltéréseivel magyarázható, de szerepet játszott benne az ekkor már több ezres, talán tízezres nagyságrendű spontán és kényszermigráció is, amelyet a lakosság – főként a határövezetbe telepített cseh és szlovák családok, kisebb részben a Csehszlovákiánál maradó területek magyar népessége – idegen kormányzattól való kölcsönös félelme, a hatóságok és a többségi népesség helyenkénti ellenséges fellépése motivált.

Külpolitikai értelemben a bécsi arbitrázs a szeptember 29-i müncheni egyezmény folytatása volt, amennyiben Csehszlovákia rovására csillapította a revánshatalmak étvágyát. A brit és a francia diplomácia azonban, amely Münchenben még ott ült a tárgyalóasztalnál, nem kívánt tovább köz?reműködni a csehszlovák állam felosztásában, ezért kihátrált a folyamatból és csak távolról szemlélte a fejleményeket. (A bécsi döntés ellen – ekkor – sem London, sem Párizs nem emelt kifogást, a világháború után azonban támogatták érvénytelenítését.) Mindazonáltal Budapest és Prága is szívesebben vette volna, ha újra négyhatalmi értekezlet veszi kezébe a döntést. A magyar kormány a lehető legszélesebb nemzetközi konszenzussal kívánta visszaszerezni Trianonban elveszített területeit, a csehszlovák diplomácia pedig abban bízott, hogy a nyugati demokráciák legalább most segédkezet nyújtanak neki. Ám a britek és franciák visszakozását látva a cseh–szlo?vák kormány végül hozzájárult a tengelyhatalmak döntőbíráskodásához, mivel egy esetleges háborúban sem a nyugati demokráciák, sem a hanyatló kisantant támogatására nem számíthatott.

Csehszlovákia hanyatlásának hátterében az állam bonyolult nemzetiségi viszonyai és – ezzel összefüggésben – egyre fokozódó külpolitikai nehézségei álltak. Jóllehet Prága az első világháború után Közép-Európa kétségkívül legdemokratikusabb kormányzati rendszerét működtette, a nemzetiségek nem kapták meg azokat a ki?sebbségi jogokat, amelyekben reménykedtek, de még azokat sem, amelyekre a csehszlovák kor?mány szerződésekben kötelezte magát. A belső feszültségek eleinte nem fenyegették az állam egységét, az 1930-as évek közepétől azonban Németország egyre erőteljesebben támogatta a szudétanémetek nemzetiségi törekvéseit, 1938 nyarán pedig már a politikai határok megváltoztatását is napirendre hozta. E fejlemények a magyar és a lengyel kormányt is hasonló igények megfogalmazására ösztönözték, miközben a szlovák, sőt a ruszin autonomisták is mozgolódtak.

A magyar kormány augusztusban és szeptemberben kétszer is visszautasította Hitler ajánlatát, aki a Csehszlovákia ellen közösen megindítandó katonai akció sikere esetén Magyarország régi északi határainak visszaállítását ígérte. Bár ez Szlovákia és Kárpátalja egészének visszaszerzését jelentette volna, a magyar kormány – európai háborútól tartva – inkább a békés határváltozás lehetőségét kereste, és München után is viszonylag mérsékelt, a Trianon előtti nyelvhatárig terjedő területi követelésekkel lépett fel. A kezdetben merev csehszlovák álláspont fokozatosan enyhült, s a Prágából érkező október 20-i ajánlatot követően már csak a nyelvhatáron fekvő öt nagyobb város (Pozsony, Nyitra, Kassa, Ungvár, Munkács) hovatartozása maradt nyitva. A bécsi döntés végül az első kettőt Csehszlovákiánál hagyta, a másik hármat Magyarországhoz csatolta.

A bécsi döntés értelmezését és értékelését kezdettől fogva átszínezték a különböző nemzeti és politikai elfogultságok. Még a tudomány világában is megfigyelhető e tendencia, hiszen míg a magyar történetírás mindvégig a döntés etnikailag méltányos jellegét emelte ki, a (cseh)szlovák historiográfia azt hangsúlyozta, hogy azt a fasiszta Olaszország és a náci Németország alkotta meg. A politika és a közgondolkodás szintjén még erőteljesebbek az eltérések. Magyarország számára 1938 novembere a revizionista külpolitika addigi leglátványosabb sikerét jelentette, a Csehszlovák Köztársaságra ellenben München után újabb súlyos csapást mért. S miközben a magyar közvélemény egy része már a „Szent István-i állam feltámadásában” reménykedett, Szlovákiában terjedni kezdett a „Mindent vissza!” jelszó – ami korábban éppen a magyar irredentizmus szlogenje volt.

A kölcsönösen vádaskodó nacionalista diskurzusok újult erővel bukkantak fel az 1990-es évek elején, amikor a közép-európai államokban kibontakoztak a régi-új nemzeti legitimációs narratívák. Az állam- és nemzetépítés e túllelkesült, lázas szellemi állapotában minden nézeteltérés – pl. a dunai víztározóról folyó jogvita – azonnal történelmi (mitikus) referenciákat kapott, ami múlt és jelen konfliktusait szükségképpen kölcsönösen felnagyította, s mára a nemzeti identitás legfontosabb szimbólumai közé emelte.A magyar és a szlovák társadalom gyűlölködésre fogékony csoportjai ma büszkén hordják áldozataikat a békétlenség kultuszának e bálványaihoz, nemrégiben éppen az egymás ellen elkövetett bűnök lajstromát tették le lábaikhoz. A xenofóbia e kártékony megnyilvánulásai mindaddig velünk fognak élni, amíg egymásról – és saját magunkról – alkotott képünk valóságos ismeretek helyett igénytelen sztereotípiákból áll össze.

(A szerző történész, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem oktatója)

MARTIN HETÉNYI

A két háború közti Csehszlovákiába került magyarok nagy többsége sérelemként fogta fel a nagyhatalmak 1920-as trianoni döntését. Ebbéli meggyőződésük nem kü?lönbözött a határrevíziót igénylő magyarországi politikusokétól. Területi követeléseit Budapest, a német nácik eljárásához hasonlóan, az anyaországnak a magyar nemzeti kisebbség iránti gondoskodásával indokolta. Tekintettel Magyarország katonai erőtlenségére, egyedüli megoldásnak a felforgató tevékenységgel támogatott diplomáciai harc látszott. A harmincas évek Európájának hatalmi átrendeződése, mely lehetővé tette Hitlernek a „csehszlovák kérdés” megoldását, az ellentétekkel terhes szlo?vák–magyar kapcsolatok alakulására is hatással volt.

Az 1938. szeptember 29-i müncheni egyezmény – melynek alapján Németország elfoglalta a Csehszlovák Köztársaság határ menti területeit – utat nyitott a magyar (és a lengyel) revíziós igények kielégítése előtt is. Mivel az ezt követő csehszlovák–ma?gyar tárgyalások – elsősorban a magyar fél kompromisszumra nem hajló álláspontja miatt – zátonyra futottak, a déli szlovák határról Németország és Olaszország bíráskodása döntött (Franciaország és Nagy-Britannia lemondták részvételüket). A Bécsben 1938. november 2-án aláírt döntés értelmében Szlovákiának nyolc napon belül fel kellett adnia területéből több mint 10 ezer négyzetkilométert. A döntés alapjául hivatalosan az 1910. évi, az uralmon levő magyar bürokrácia által manipulált népszámlálás szolgált. A tárgyilagosabbnak tartható addig utolsó, 1930. évi népszámlálás szerint az átadott terület 854 ezer lakosa közül 274 145-en szlováknak és csehnek vallotta magát. Az új határról azonban nem statisztikai, sem gazdasági vagy történelmi érvek döntöttek, hanem a nagyhatalmi érdekek. A Magyarországnak ítélt 279 település közül 170-ben szlovákok éltek többségben, Szlovákiában 24 magyar többségi lakosságú falu maradt. A bécsi döntés formálisan ugyan nemzetközi arbitrázsként határozta meg magát, csakhogy két totalitárius nagyhatalom fenyegetésének és nyomásának hatására fogadták el. Mindkét nemzet a nagyhatalmak hatalmi-politikai ambícióinak esz?közévé vált – ennek voltak következményei Magyarország és Szlovákia totalitárius rendszerei is 1939 és 1945 között.

A döntésnek Dél-Szlovákia lakosságára azonnali következményei lettek. Dél-Szlovákia magyarjainak jelentős része, főként az erős propaganda hatására nyíltan kifejezte örömét afölött, hogy „visszatért az anyaországhoz” – s a háború befejezése után épp ez volt az egyik indítéka annak, hogy a csehszlovák politika keményen fellépett ez ellen a kisebbség ellen. Az átadott területek sok magyarja azonban nem volt elégedett a rosszabb szociális és gazdasági körülményekkel. A lakosság nem csekély része nem kardoskodott amellett, hogy egy más állam polgára legyen, és esélye sem volt a politikusok döntésének megváltoztatására. A megszállt területek nehezebb körülményei és a magyar szervek magyarosító akciói súlyosan korlátozták az emberi jogokat, elsősorban a nem magyar nem?zetiségű lakosságét. Az első hónapokban szlovák és cseh családok százai kényszerültek kivándorlásra, az erőszak és a vagyon elleni kihágások napirenden voltak. Ezen az állapoton csak a szlovák kormány ellenintézkedései enyhítettek. A reciprocitás elve segített abban, hogy javuljanak a magyarországi szlovákok életkörülményei, másrészt féken tartotta a Szlovákiában élő magyarok igényeit.

Szlovákia elveszítette legtermékenyebb vidékeit, szerteszakadtak közlekedési vonalai, gazdasági és emberi kapcsolatai. A szlovák hatalmi rendszernek számot kellett vetnie az új gondokkal, melyek az új határok biztosításából adódtak, valamint a szökevények és a határt illegálisan átlépő fegyveresek miatt. A bécsi döntés eredményeit azonnal kihasználta a szlovák kormány is: 1938. november 4-ről 5-re virradóan erőszakkal a déli területekre hurcolták azt a kényelmetlenné vált több száz zsidót, akiket a népnemzeti propaganda a bécsi kudarc felelőseinek nyilvánított.

A bécsi döntés garanciái ellenére a magyar kormány nem elégedett meg az elért sikerrel. Budapest (és eszköze, a szlovákiai magyar kisebbség) igényeit további települések Magyarországhoz való csatolásának petíciói támogatták, továbbá a nem szűnő a határkonfliktusok és -sértések, melyek a nyilvánosság előtt azt a látszatot voltak hivatottak kelteni, hogy a határok nem egyértelműek. A magyar és a szlovák propagandakampány célelvű és eltúlzott állításai nagyban befolyásolták a közhangulatot. Az 1939. márciusi, ún. kis háború után a magyar igyekezet vagy inkább a nemzetközi politikai helyzet további területi nyereséget hozott. Elsősorban német kalkulációknak köszönhetően a háború első éveiben Budapest romániai és jugoszláviai területekhez is hozzájutott.

A Hitler-ellenes nagyhatalmi koalíció a bécsi döntést a müncheni szerződéssel együtt semmisnek nyilvánította. Az arbitrázs nem volt igazságos sem jogi, sem emberi szempontból.

A történettudományban kezdenek megjelenni olyan munkák és jelentős sorozatok, melyek segítenek a bécsi döntést összefüggéseiben értelmezni. Kiemelkedő szlovák szakértők már képesek alaposan és tárgyilagosan kimutatni a magyar és a szlovák állami apparátus terrorját, bár olykor még hiányolható a két ország kisebbségpolitikájának átfogó értékelése, vagyis az összes kisebbség helyzetének nemzetközi hátterű megítélése. Különbségek mutatkoznak a Magyarországnak a bécsi döntés által ítélt terület megnevezésében is (ezek hol átadott, hol megszállt területként jelennek meg). A történészekre vár még a levéltári dokumentumok időigényes elemzése is – ezektől remélhető az eddig kevéssé feldolgozott jelenségek megértése is, például az egyszerű emberek valódi életének felmutatása.

(A szerző történész, a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem oktatója)