A közös történelem eltérő szempontjai (1.)

A magánéleti tragédiát – legyen szó családi viszályról vagy egy balesetről – minden ember nehezen dolgozza fel. A nemzeti tragédiákkal ugyanígy vagyunk. Egyrészt nehéz megbarátkozni az új, a korábbinál előnytelenebb helyzettel, másrészt nem könnyű elkerülni a felelősségáthárító magyarázatok csapdáit. A magyar nemzet történetében a legújabb ilyen trauma az 1920-as trianoni békeszerződés. Nem elsősorban azért, mert ennek értelmében Magyarország elveszítette területének és nemzeti vagyonának mintegy kétharmadát. Hanem azért, mert az elcsatolt területeken több mint hárommillió magyar is élt. Ráadásul ezek mintegy harmada közvetlenül az új határok túloldalán, vagyis az új Magyarország magyarjaitól karnyújtási távolságra. Ez még azok számára is nehézzé, sőt gyakran lehetetlenné tette a döntésbe való őszinte belenyugvást, akik egyéb?ként elfogadták a multietnikus Magyarország nemzetiségeinek a jogát saját állam alapítására. Mára a helyzet kissé módosult, de alapvetően nem változott.

A nem várt és hatalmas sokk miatt évtizedekig burjánoztak a meseszerű és felelősségáthárító magyarázatok a magyarok körében. Ezek egy része még ma is él. Az évtizedek során a magyar történetírás ugyanakkor egy olyan racionális magyarázó sémát is kidolgozott, amelynek nemcsak Budapesten, hanem a világ bármely pontján hitele van. A Habsburg Birodalom és ezen belül a történelmi Magyarország felbomlását eszerint három, esetleg négy tényező összetalálkozása idézte elő.

Elsőnek és alapvetőnek a birodalom, illetve Magyarország soknemzetiségű jellege és a nemzetiségi lakosság elégedetlenkedése tekinthető. Nem tudjuk, hogy a nemzetiségi autonómiák rendszere vagy a föderalizálás megfelelő gyógyír lett volna-e. Azt azonban tudjuk, hogy a dualizmus, amely az osztrákok és a magyarok 1867-es kiegyezésén és privilegizált helyzetük biztosításán nyugodott, nem volt az. Ez nemcsak a cseheket és a horvátokat, hanem a kisebb súllyal rendelkező románokat, szlovákokat és szerbeket is kielégítetlenül hagyta. Az elmérgesedő viszonyt fokozták a magyar nemzetiségpolitika túlkapásai.

Második tényezőnek a birodalom déli és keleti határai mentén létrejött új államok – Olaszország, Szerbia és Románia – irredenta politikája tekinthető. Vagyis az, hogy mindhárman törekedtek azoknak a területeknek a megszerzésére, amelyeken saját nemzetük fiai – vagy azok is – éltek. Külpolitikai megfontolásokból ezt nem mindig hangoztatták nyíltan, de sohasem feledkeztek meg róla.

Békeidőben a magyar állam elég erős volt ahhoz, hogy minden integritása ellen irányuló törekvést elfojtson. Az I. világháború alatt azonban megváltozott a helyzet. A nemzetiségi szeparatizmus és a környező államok irredentája megerősödött, a magyar állam pedig meggyengült. Ebben a helyzetben döntő súllyal esett latba a győztes nagyhatalmak akarata. A háború első felében London, Párizs és Washington még egyaránt habozott. Nem tudták eldönteni, hogy saját stratégiai érdekeik szempontjából mi lenne a jobb: a birodalom modernizált szerkezetű megőrzése, vagy pedig átalakítása kisebb és homogénebb nemzeti államokká. A dilemmát részben az döntötte el, hogy 1917-től kezdődően Oroszországban kaotikus állapotok alakultak ki. Ezzel legfőbb keleti szövetségesüket veszítették le. Részben pedig az, hogy a monarchia és a Német Császárság egyre szorosabb együttműködést alakított ki. Ráadásul olyat, hogy ezt a kooperációt természetesen nem Bécsből, hanem Berlinből irányították. Így fennállt annak a veszélye, hogy a Berlin–Bécs–Budapest ten?gely nemcsak Európa közepét, hanem keletét, sőt perspektivikusan talán nyugatát is dominálni fogja. Az antanthatalmak számára ez megengedhetetlen volt. 1918 tavaszára ezért döntöttek olyan nemzetállamok létrehozása mellett, amelyek reményeik szerint a keletről nyugatra terjedő bolsevizmussal és a keleti irányú német terjeszkedéssel szemben egyaránt védőgátat képezhettek. Ekkortól tehát nem az volt a kérdés, hogy a monarchia és Magyarország megmaradnak-e vagy sem, hanem az, hogy hol fognak húzódni az új államok határai. Mire a békekonferencia 1919 januárjában elkezdte munkáját, a nagy- és a kishatalmak már egyaránt konkrét határjavaslatokkal rendelkeztek.

Trianon negyedik okaként a háború utáni forradalmi magyar vezetés inkompetenciáját szokás felemlegetni. Vagyis azt, hogy a Károlyi-kormány bízott az antant méltányosságában, s az elszakadási szándékukat bejelentő szlovákokkal, szerbekkel és románokkal nem az erő, hanem a békülékenység politikáját alkalmazta. A történelem nem játszható újra. Így nem tudjuk megmondani, hogy a magyar területek védelmére kezdettől berendezkedő budapesti politika más döntésekre bírhatta volna-e a párizsi békekonferenciát. Törökország példája arra utal, hogy nem zárható ki ez a lehetőség. A Törökország és Magyarország helyzete közötti alapvető földrajzi és geopolitikai különbségek azonban joggal ébresztenek bennünk kételyeket. Mindenesetre tény, hogy amikor 1919 tavaszán és nyarán a Tanácsköztársaság megpróbálkozott a fegyveres határvédelemmel, semmiféle eredményt sem ért el. Erre az időre a határok már egyébként is készen álltak. 1920-ban, amikor a békeszerződés aláírása volt napirenden, ismét felmerült az ellenállás lehetősége. A mérvadó politikusok azonban, beleértve Horthyt, Bethlent és Telekit is, valamennyien az aláírás mellett döntöttek. Úgy ítélték meg, hogy Magyarország mögül hiányzik az a gazdasági és katonai erő, amelyre támaszkodva az ellenállás esetleg megkísérelhető lenne. A kény?szerű aláírás mindazonáltal nem jelentett belenyugvást. Az 1920–21-ben berendezkedő Horthy-rendszer legfőbb célja a trianoni határok megváltoztatása volt. Az utódállamoké pedig azok megvédése. A konfliktus közöttük ezért elkerülhetetlen volt.

DUŠAN KOVÁČ

Trianon egy Párizs melletti kastélynak a neve. Ám ha Közép-Európában hangzik el ez a név, természetesen mindenki az 1920. június 4-én ebben a kastélyban megkötött békeszerződésre gondol, melyet a győztes antanthatalmak írtak alá Magyarország képviselőivel. 1919 júniusában Versailles-ban Németországgal írták alá a szerződést, 1919 szeptemberében Saint-Germainben Ausztriával. A Magyarországgal megkötendő szerződés is kész volt már 1919-ben, de aláírása a magyarországi bolsevik forradalom miatt elhalasztódott. A trianoni békeszerződés a történelmi Magyarországot nemzeti egységekre való felosztásával sújtotta. Szlovákia és Kárpátalja a Csehszlovák Köztársaság része lett, Horvátország, a Bánság egy része és Vajdaság Jugoszláviáé, Erdély és a Bánság egy része Romániának jutott, Nyugat-Magyarországot Burgenland néven népszavazással Ausztriához csatolták. A Szent István-i királyság történelmi Magyarországa megszűnt. Már a békeszerződést is annak az új Magyarországnak a képviselői írták alá, melynek határai – apró eltérésekkel – a mai Magyarország határaival megegyezők.

A történelmi Magyarország szétesésének fő oka a magyar kormányok kegyetlen elnemzetietlenítő politikája volt, mindenekelőtt az 1867-es oszt?rák–ma?gyar kiegyezést követő gyakorlata. A XIX. század politikai közgondolkodásában Európa-szerte teret hódított a nemzetállam eszméje, mely az államalkotói szerepkört az uralkodó vagy uralkodócsalád helyett a nemzetre ruházta át. A gondot csak az okozta, hogy nemzet alatt nem mindenütt ugyanazt értették. Történetesen a történelmi Magyarországon a hivatalos magyar politika és az értelmiség is „a magyar nemzet államá”-nak tartotta Magyarországot. A nemzetállamnak ez a felfogása volt az eszmei alapja az egyre erősödő magyarosításnak. Ezzel szemben a szlovákok már Štúr fellépése óta olyan politikai programban gondolkodtak, mely a szlovákokat önálló nemzetnek tartotta, s ezen az alapon a szlovákok által lakott területek önrendelkezését követelték, elsősorban az iskolaügyben, valamint a nyelvhasználatot és a kultúrát illetően. Lényegében ugyanezt szorgalmazta az I. világháborúig a legfőbb szlovák politikai programnak számító A szlovák nemzet memoranduma (1861) is. A szlovák politikai programok tehát elfogadták a történelmi Magyarország létezésének tényét, nem követelték az ország felosztását, csak decentralizációját, ami formailag jelenthette akár a föderalizációt is. A szlovákok és a többi nem magyar nemzet politikai követeléseinek elutasítása és az ezzel együtt fokozódó magyarosítás következményeként a szlovákok fokozatosan elidegenedtek a történelmi Magyarországtól. Az I. világháború során aztán a szlovákok egy része aktívan bekapcsolódott az Osztrák–Magyar Monarchiával szembeni ellenállásba, a politikai és kulturális elit pedig magáévá tette a Csehszlovák Köztársaság létrehozásának programját.

Trianon tehát elsősorban a történelmi Magyarország széteséssel járó szankcionálását jelentette. Ezzel együtt pedig a Magyarország és a szomszédai közti határok kijelölését is. A történelmi Magyarországon nem voltak olyan adminisztratív egységek, melyek határai területileg egybeestek volna az etnikaiakkal, s maguk az etnikai határok is bonyolultak és tisztázatlanok voltak. Világos volt, hogy szlovák területen ugyanúgy marad majd magyar kisebbség, mint ahogy Magyarország területén szlovák kisebbség. Valójában tehát csak a két kisebbség számaránya volt kérdéses. Mivel sem etnikai, sem másmilyen figyelembe vehető közigazgatási határ nem létezett, a békekonferencia gazdasági és katonai-stratégiai szempontokat mérlegelt. Kétségkívül, Magyarország határait, tehát a szlovák–magyar határt is másként is megszabhatták volna. Sokat nyomott a latban a magyar küldöttség is, mely felszólalásában a történelmi Magyarország megtartása mellett érvelt, a határok kérdését másodlagosnak tekintette. Nagyon nem helyénvalónak tarthatjuk, hogy a magyar küldöttség vezetőjének Apponyi Albert grófot tették meg. Ha ugyanis bárhol a világon még a háború előtt hallottak valamit a Magyarországon folyó elnemzetietlenítésről, akkor ezt mindenképp az 1907-ik évi Apponyi-féle iskolatörvényekkel azonosították. E tényt a csehszlovák delegáció a béketárgyalásokon kellőképp ki is aknázta. Másrészt tényként kell leszögezni azt is, hogy a magyar küldöttség a tárgyalásokon nem volt irigylésre méltó helyzetben. Míg Csehszlovákia győztes államként, az antanthatalmak szövetségeseként léphetett fel, Magyarország a háborús vesztes pozíciójában volt. Ez döntő mértékben esett latba az államhatárok kijelölését illetően is.

Szlovákia számára a trianoni békeszerződés – a történelem során először – Szlovákia közigazgatási határainak kijelölését jelentette. Létrejött Szlovákia mint földrajzi egység, egyszersmind a Csehszlovák Köztársaság része volt. A szlovákoknak a történelmi Magyarországból való kiválásukkal rövid időn belül megadatott modern nemzetté formálódni, kialakították szlovák nyelvű iskolahálózatukat az alapiskoláktól az egyetemig, ugyanakkor – a csehekkel együtt – államalkotó nemzetté váltak, még ha csak az oly sokat vitatott „csehszlovák nemzet” formájában is.

A szlovák–magyar kapcsolatokon belül a Trianon-probléma nem a történeti forrásokból ered. Ezek ugyanis mindkét részről kellőképp feltártak. A probléma általánosabb. Európában mindenütt „nemzeti történet”-ként íródott a történelem. A szlovákok és a magyarok „nemzeti történetei” mindenekelőtt abban különböznek egymástól, hogy míg „a magyar nemzeti történet” a multietnikus történelmi Magyarországot a magyar nemzettel azonosítja, „a szlovák nemzeti történet” a szlovák etnikum története, és bizonyos mértékig azé a szlovák területé is, amely épp az I. világháború után jött létre. Ezeken a különbségeken a történettudomány már bizonyos mértékig túllépett, a történelemszemlélet azonban még nem.

(Peter Procházka és Somogyi Tibor felvétele)