„A közönséget nem kellene kihagyni a játékból”

Természetesen.

Milyen tényezők játszottak közre abban, hogy tíz év igazgatóskodás után tavaly otthagyta a Petőfi Színházat?

Úgy érzem, kompromisszumképes ember vagyok, aki a színház érdekeit igyekszik maximálisan előtérbe helyezni. Sopronban alakult egy közhasznú társaság, amelybe nemcsak a színház tartozott, hanem a város kulturális intézményeinek nagy része is. A legtöbb anyagi támogatást a színház kapta, mégsem ezt helyezték előtérbe. Ebből folyamatos, két éven át húzódó konfliktus alakult ki. Olyan emberek kezdtek beleszólni a munkámba, akik nem értenek a művészethez. Meg akarták szabni, milyen darabokat játsszunk, és mely színészek dolgozzanak nálunk. Úgy éreztem, van egy bizonyos határ, amelynél tovább már nem tudok hátrálni. Másrészt a tíz legszebb, legtermékenyebb évemet áldoztam a soproni színházra, hiszen negyvenegy éves voltam, amikor odamentem, és ötvenegy évesen jöttem el. Ha még szeretnék színészként másutt is labdába rúgni, ideje volt távoznom.

Azért az alatt a tíz év alatt sem „ásta el magát” vidéken, hiszen sok minden mást is csinált...

Elsősorban Sopronban voltam, de mivel a társulatból sokan pestiek voltak, a próbák nagy része Budapesten folyt, ott találtunk kielégítő munkakörüményeket. Sopronban hiányoztak a vendégszobák és a megfelelő infrastruktúra. Úgy tudom, azóta változott a helyzet e tekintetben, ám nem igazán érdekel, mi zajlik mostanában Sopronban. Nem azért, mert harag lenne bennem, egyszerűen túl vagyok már ezen.

Jó, akkor térjünk vissza a jelenbe. Vámos Miklós hívó szavára a Buda Stage-en tevékenykedik. Egyebek közt felújították a legendás Mindhalálig Beatles című produkciót.

Nem egészen, ez egy másik darab, a címe Beatles Forever.

Vagyis Mindhalálig Beatles...

Az alcíme az, hogy „Gombafejek mártással”. Egy dokumentumjáték, a Beatles-fiúk nyilatkozataiból, mondásaiból összeállítva, zenével kísérve. Jó néhány olyan dal szerepel benne, amelyek nem fértek bele az előző előadásba. Mi négyen egyébként azóta funkcionálunk mint zenekar, sokfelé hívnak bennünket, havonta átlag két fellépésünk van. Ez hozta az ötletet, hogy miért ne legyen megint egy állandó helyünk.

Ha jól tudom, annakidején kicsin múlott, hogy nem zenész lett. Gryllus Dániellel együtt ön alapította a Kaláka együttest.

Ha nem vettek volna fel a színművészeti főiskolára, valószínűleg zenész lett volna belőlem. Imádom a zenés műfajt, mert sokkal összetettebb, mint a prózai. Ezen a terepen nem árt, ha a rendező nemcsak beszél a muzsikáról, hanem egy kicsit ért is hozzá.

Vidám vagy komoly darabot részesít előnyben, ha választania kell?

Az igazán jó darabokban egyszerre van jelen a dráma és a komikum, tragédia és vígjátéki elemek. Én is ezeket szeretem a legjobban. Más kérdés, hogyan jelenik meg az ember a médiában, milyen kép alakul ki róla. Aki nem jár színházba, és csak a tévéből ismer, azt hiheti, hogy csak a vidám műfajban mozgok. Mostanában ugyan kevesebb a tévés lehetőség, produkciók nem nagyok készülnek, jobbára csak beszélgetős műsorokba hívnak, de a színház pótolja mindezt.

A filmezés szintén szünetel?

Nem nagyon volt jelen az életemben a film, csupán három-négy filmben volt nagyobb szerepem. Nem mondom, hogy nem szeretnék benne lenni a mostanában készülő produkciókban, ám az ember nem mindig azt kapja, amit szeret. A dolog nagyrészt azon múlik, ki kivel szeret dolgozni.

A kassai Thália vendégházában egy Funes-film, a Horgász a pácban színpadra alkalmazásán dolgozik. Honnan jött az ötlet? Egyáltalán, aktuális lehet ma ez a régi történet?

Helyesbítenék: nem a filmet, hanem a film alapjául szolgáló regényt dolgozom át. Jellegzetes kisvárosi polgárok szerepelnek benne, tele van remek helyzetekkel. Például a kis és nagy pártok egy jelentéktelen ügy miatt egymásnak esnek. Ennél aktuálisabbat manapság nehezen tudok elképzelni. Nem akarom a politikára kihegyezni a dolgot, inkább olyan figurákra, akik ma is köztünk járnak.

Nem is érdekli a politika?

Nem. Talán baj is volt, hogy színházigazgatóként nem kerestem egyes politikai pártok kegyeit. Biztos vagyok benne, hogy Sopronban könynyebb dolgom lett volna, ha vagy az egyik, vagy pedig a másik táborhoz tartoztam volna.

Térjünk vissza Kassára, ahol egy eléggé „kockázatmentes” Camoletti-vígjátékot rendezett, a Hatan pizsamában címűt. Ezzel nem lehet túl nagyot bukni...

Mindennel lehet bukni, főként vígjátékkal. Nincs annál szörnyűbb, mint amikor a közönség nem nevet ott, ahol szerintünk nevetnie kellene. A darabot egyébként nem én választottam, a Thália Színház vezetése kért fel, hogy rendezzem meg. Mivel ismertem a művet, és jelenleg is játszom egy másik Camoletti-darabban, igent mondtam. Szituációkra épülő komikumra számíthat a közönség, azt követhetik végig, hogyan idéz elő egy hazugság megállíthatatlan lavinát, amely alól nem lehet kimászni. Ez az életben is így van, csak persze kevesebb humorral. Próbálom úgy instruálni a színészeket, hogy minél természetesebbnek hasson az, amit a színpadon tesznek és mondanak.

Manapság egyre többen értékelik át a húsz-harminc éves vígjátéki „paneleket”, más eszközökkel igyekeznek elérni, hogy nevessen a közönség.

Én nem próbálkozom ilyesmivel, nem vagyok egy panelszétrobbantó ember. Sőt nem is mindig szeretem, amikor megerőszakolnak egy darabot, csak azért, hogy más legyen, mint amit a közönség megszokott. A forma természetesen nagyon fontos, de minden áron és bármi áron nem lehet kísérletezni vele.

Mi a véleménye a Vidám Színpadon zajló forradalomhoz? A dolog azért lehet érdekes, mert két játékmód, két vígjátéki tendencia csapott össze a társulaton belül.

Nem tudok erről nyilatkozni, mivel nem vagyok ott, nem látom át a helyzetet. Nagy marhaságnak tartom a romboló hozzáállást, azt, hogy mindent meg kell tagadni, ami régi. ĺgy a saját múltunkat temetjük el, és nem tudunk miből építkezni. Alapok nélkül a lépcsők összedőlnek. Persze nem azt mondom, hogy a Vidám Színpadon ugyanúgy kell játszani, mint harminc évvel ezelőtt, ugyanazokat a poénokat kell elsütni ma is. A Vidám Színpad új igazgatója akart valamit, ami nem úgy sült el, ahogy gondolták. A színészek is akartak valamit, ami szintén nem úgy sült el, ahogy gondolták. A színház anyagi helyzete is eléggé zűrzavaros, de ez egy másik kérdés. Kisebb-nagyobb nézeteltérések minden társulatban vannak, és olyan időszakok is előfordulnak egy-egy színész életében, amikor kissé „belekényelmesedik” a helyzetbe, vagy a szerepeibe. Itt akár saját magamról is beszélhetnék. Nem biztos, hogy mások szemszögéből nézve nem volt jó, hogy eljöttem Sopronból, mivel távozásommal szabad utat engedtem mások elképzeléseinek. Színházat nagyon sokféleképpen lehet csinálni. Egy dolognak nem vagyok a híve: a közönséget nem kellene kihagyni mindebből. Lehet szép lassan adagolni a művészetet, tanítani és nevelni a nézőket, de nem szeretem, ha elfeledkeznek róluk.

Amibe szívesen fogok bele, az általában sikerülSzabó László felvételei A szakma és a közönség ízlése között hatalmas szakadék tátong. Sokak szerint egy közönségdarab eleve nem lehet nívós.

Szerintem ez marhaság. El kell fogadni, hogy egy könnyebb hangvételű darabban ugyanúgy vannak szakmai értékek, mint mondjuk egy görög tragédiában. Nem biztos, hogy az az ember, aki az előbbit meg tudja csinálni, nem ért az utóbbihoz, és az se biztos, hogy aki egy avantgárd előadást megrendez, boldogul egy vígjátékkal. Nem kell egymást elítélnünk. Én sem ítélem el a különböző kísérletezéseket, de olyan színházat szeretek csinálni, amiből nem hagyják ki a közönséget. Szakmai viták voltak is, lesznek is, a közönség pedig majd eldönti, mit akar látni. A színháznak talán éppen arra kellene ügyelnie manapság, hogy jól látható legyen a választóvonal a való élet és a színpadi valóság között. Kifejezetten idegesítenek például azok az előadások, amelyekben a nézőt „leköpik”, „lehülyézik”. Fontos, hogy egy évadon belül minden színházban legyen legalább egy olyan előadás, amely maradandó művészi élményt ad, elgondolkodtat. Emellett viszont kellenek a könnyed kikapcsolódást kínáló darabok is.

Mindent meg tud valósítani, amit szeretne?

Mindent azért nem, ám amibe szívesen fogok bele, az általában sikerül.

Ilyen volt idén a Sörgyári capriccio is?

Igen, bár azt nem én rendeztem, csak színpadra alkalmaztam. Közel áll hozzám Hrabal világa, bár az is lehet hogy a mi előadásunk egyáltalán nem lett „csehes”. Nem is ezt tartom benne a leglényegesebbnek, mert ugyanúgy rólunk is szól, mint a csehekről. Nálunk Mariskát két színésznő játssza, egyikük a fiatal nőt, másikuk az idős asszonyt, aki a nyugdíjasotthonban visszaemlékszik élete különböző epizódjaira. Az előadás tulajdonképpen etűdök sorozata. Úgy vettem észre, a pesti közönség vevő erre a dologra.

Szabad kezet kapott Vámos Miklóstól a Buda Stage-en?

Olyan szempontból igen, hogy amit kitalálok, megcsinálhatom. Persze ez nem jelenti azt, hogy meg is tudom csinálni, mert a dolognak anyagi vonzatai is vannak. Ez nem egy hagyományos értelemben vett profi színház, amely folyamatos költségvetéssel dolgozik, inkább befogadó-jelleggel működik.

Jobban érzi magát színészként és rendezőként, mint színiigazgatóként?

Igen. Felelősség persze így is van a vállamon, csak nem akkora és olyan fajta, mint Sopronban volt. Most jól érzem magam a bőrömben. Nem tartom lehetségesnek, hogy valaha még egyszer igazgató legyek. Kerülöm az összeveszéseket, jó hangulatban szeretek dolgozni, nem vagyok híve az „ostoros” színháznak, amikor lelki értelemben kibelezzük egymást, és így jön létre egy produkció. Kellemes körülmények között is lehet jó előadást létrehozni.

Kassán milyenek a körülmények? Nem hiszem, hogy szeret négy-öt órákat utazgatni Budapestről.

Pedig szeretek. Engem az utazás is fel tud tölteni. Olyankor általában szöveget tanulok, vagy zenét hallgatok. Az utóbbi hetekben előfordult, hogy naponta utaznom kellett, mert este Pesten volt előadásom, másnap délelőtt pedig már ismét Kassán próbáltam. A mostani darab csak hatszereplős, de ezek a színészek nagyon lelkesek és tehetségesek. Remélem, tavasszal, amikor a „Van, aki forrón szereti”-t rendezem a Tháliában, szintén jól érzem majd magam munka közben.