A kozmopolitizmus diszkrét bája

Nyugalmas kis település az osztrák főváros tőszomszédságában fekvő Deutsch Wagram; szerintem az Úr is arra teremtette, hogy „hátországként” szolgáljon a maguk köreit megfutott, de örökkön úton levő művészemberek számára. Nem véletlen, hogy a huszonkilenc éves Papp László – azt hiszem, nyugodtan nevezhetjük a „mi Papplacinknak” – is itt lelt otthonra feleségével, a szintén zenész Tinával, azaz Justina Papp-pal. Bécs valahol még mindig a zene európai fővárosa, s a két muzsikuslélek itt igazán megtalálhatja számításait.

Honnan indítsuk ezt a sztorit…?

Pozsonyból, hiszen ott születtem, ott éltem két évtizedig, s ma is oda térek haza. Bár a zenész állandóan úton van, gyorsan tanul nyelveket s veszi fel az adott ország szokásait és élettempóját, azért csak kell lennie egy-egy biztos pontnak az életében – s nekem ilyen Pozsony. Családom is ott él, ám gyökereit az egykori Gömör és Komárom-Esztergom megyékben kell keresni.

Gondolom, a zene iránti vonzalmat génjeidbe kódoltan hoztad magaddal…

ĺgy igaz; édesanyám, Mária kivételes énektehetséggel megáldott ember, akinek a kassai konzervatóriumban egykor külön énektanára volt. Édesapám, Sándor is muzsikus – tangóharmonika és zeneszerzés szakon végezett a konziban, majd a Szlovák Rádióban folytatta pályafutását. De az unokatestvéreim közül is többen választották ezt a pályát.

Nyolcvanas évek közepe, pozsony-ligetfalusi panelház, hatodik emelet – a gyerek meg csak fújja furulyáját, bú nélkül éli világát… ĺgy kezdődött?

Igen. Mindig is érdekeltek a népi hangszerek, így jó néhányat be is szereztem, s fújtam, pengettem – a szomszédok nagy-nagy örömére. Meg az Apró Szőttesben táncoltam, mert édesanyám a népdal és néptánc iránti vonzalmat is magával hozta gömöri szülőfalujából, Kecsőből, melyet a gyűjtők annak idején énekgyárként emlegettek. Majd a Duna utcai alapiskola diákja lettem, s ezzel egy időben megkezdtem zeneiskolai tanulmányaimat is. Kezdetben furulyán játszottam, majd átnyergeltem a fuvolára, s mielőtt a konzervatóriumba iratkoztam volna, megismerkedtem a hárfával.

A hárfát meglátni s megszeretni csak egy pillanat műve volt?

Úgy emlékszem, igen. Különben a fuvolatanárnőm szorgalmazta, hogy diákjai megismerkedjenek ezzel a hangszerrel. Hát én nem ragadtam le a felszínes ismeretségnél – egyre jobban vonzott, egyre több időt töltöttem hárfázással, úgy is fogalmazhatnék: nagyon megtaláltam magam ebben a hangszerben. Egy év elteltével szinte már csak a hárfának éltem…

Van ennek a hangszernek hagyománya, kultúrája e tájon?

Kultúrája természetesen van, de tudni kell, hogy hárfásból mindig kevés volt. Ez arra vezethető vissza, hogy a hárfa nagyon drága hangszer, ára nyolcszázezer koronánál kezdődik, így a konzervatóriumok sem engedhetik meg maguknak, hogy több darabot vásároljanak. Ez volt a helyzet a pozsonyiban is – órára be kellett osztanunk, ki mikor fog gyakorolni. Bevallom, nem volt könnyű előírni a múzsának, mikor jöjjön, de ennek az időszaknak is megvolt a varázsa – gyakorolhattuk például az önfegyelmet, ami a későbbiek során nagyon jól jött.

Száz emberből kilencvenkilenc ezen a ponton abbahagyta volna.

Szerencsémre nagyon jó tanárom volt Ľudmila Sawiczová személyében; ő nemcsak hárfázni tanított, hanem hozzáállás terén is sokat adott nekem. A kilencvenes évek derekán még nem voltam biztos abban, hogy lesz-e valaha is saját hárfám, de azt már akkor tudtam, hogy jó hárfás leszek…

Mikor került felszálló ágba a hárfás pályafutásod?

1998-ban, amikor Bécsben első helyezést éretem el a Reinl-Preis nemzetközi hárfaversenyen. Rengeteget gyakoroltam akkoriban – bezárkóztam a Szlovák Rádió Filharmonikus Zenekarának alagsori próbatermébe, s napi nyolc-kilenc órán át nyűttem a húrokat. Néha azt sem tudtam, milyen napszak van éppen, teljesen feloldódtam a zenében… Olyan éteri hangulata volt az egésznek; de a technikám nagyon sokat fejlődött.

Más díjakat is hozott ez az időszak?

Igen; még abban az évben első helyezett lettem a szlovákiai konzervatóriumok diákjai körében meghirdetett versenyen, majd 1999-ben a Pozsonyi Zenei Ünnepségek alkalmával a fiatal előadók nemzetközi mezőnyében könyveltem el sikert. 2002-ben pedig első díjat nyertem a Kiwanis Musikpreis Zürich hárfaversenyen. Szülővárosom is felfigyelt rám – a főváros polgármestere különdíjjal jutalmazott.

Mit jelent egy zenész esetében a díj?

Olykor mindent, néha meg semmit. Például a Reinl-Preis esetében sem a fődíjjal járó pénzjutalom volt a legfontosabb, hanem az, hogy bekerültem a legjobbak közé, és felfigyelt rám Victor Salvi hárfagyáros. Ezt követően hívott meg egy háromhetes kurzusra Párizsba, ami egy érettségi előtt álló diák számára óriási előrelépés volt; olyannyira, hogy magam is alig hittem el.

Itt vette kezdetét a világjárásod?

ĺgy is lehet fogalmazni. A Párizsi Opera szólóhárfása, Cathrine Michel lett a tanárom, s ő egy teljesen új világot nyitott meg előttem. A továbbiakban az ő nyomdokaiban haladtam – s ez szó szerint értendő! Amikor Németországban tanított, a detmoldi zeneművészeti főiskolára iratkoztam be; amikor meg Svájcban, Zürichbe követtem. Persze mindez nem ment zökkenőmentesen, hiszen ránk, keletiekre nem mindenütt néztek jó szemmel, s gyakran megesett, hogy nevetséges adminisztratív akadályok miatt nem tartózkodhattam egyik vagy másik nyugat-európai országban.

Kényszerű üresjáratok, világvége-hangulat meg ilyesmi?

Dehogyis; Salvi úr kérésére „átigazoltam” olaszországi hárfagyárába. Egy kis faluban éltem három hónapig, s az volt a tisztem, hogy az új hárfákat kipróbáljam, s szóljak, ha valami nincs rendben velük. Később egy bemutatóteremben dolgoztam; kedvemre gyakorolhattam, s ez volt számomra a legfontosabb. A Salvi cég segítségével egy ilyen következő „üresjáratot” kihasználva készítettem el Pozsonyban első, bemutatkozó hanghordozómat.

Volt valaha olyan érzésed, hogy csak azért kell továbbállnod, mert Európa nem megfelelő szegletében születtél?

Hogyne, sokszor. Svájcból például azért kellett eljönnöm, mert nem tudtam felmutatni, honnan kapom az ösztöndíjat; ők ugyanis csak az adott kanton határain belül tudtak gondolkodni, és én a Salviéktól Olaszországból kaptam. Aki kívülről jött, gyanús volt. Párizsban, hogy ki ne ebrudaljanak, míg magánúton Cathrine Michel óráit látogatom, be kellett iratkoznom egy iskolába. S amikor már csaknem letettem arról, hogy befejezem a tanulmányaimat, 2000 decemberében Kiwanis-ösztöndíjat kaptam Zürichbe. 2003-ig ott éltem, majd szponzorok segítségével sikerült megvenni az első hárfámat.Mihez kezd a nagyvilágban egy friss diplomás hárfaművész?

Munka után néz. Ilyen címen körbeutaztam Európát; próbálkoztam Koppenhágában, Oszlóban, Weimarban és Zürichben is, s bár gyakran bekerültem a legjobb két-három közé, valahogy sosem nyertem el az állást. Közben Xavier de Maistrénél, a Bécsi Filharmonikusok szólóhárfásánál tanultam tovább, ő készített fel a következő megmérettetésre. ĺgy 2003 végén lett végre állásom, mégpedig a Darmstadti Operában. Megint költöztem…

Hogy lett ebből ismét Bécs?

Egy szezont játszottam Darmstadtban, majd 2004 júniusában részt vettem egy meghallgatáson. ĺgy lettem a Bécsi Opera színpadi hárfása, valamint állandó kisegítő a Bécsi Filharmonikusoknál.

Közben belekóstoltál más műfajokba is?

Igen, de ezek csak kísérletek voltak. 2000-ben például Bonnban elvégeztem egy dzsesszhárfa-mesterkurzust, s a bemutatkozó cédémen blues is hallható. Teljes váltást igényelne, ha ezekkel a műfajokkal komolyabban akarnék foglalkozni, hiszen nemcsak a hárfa megszólaltatásának a technikája más, hanem maga a hangszer is – a dzsesszt elektromos hárfán játsszák. Számomra ez a dolog a komolyzenéről szól – a hangversenyről, az operáról, és itt-ott a kamarazenéről.

Hadd kérdezzem meg: hogy mérik le a komolyzenész komolyságát?

Például úgy, hogy egy zenekari próbajátékon kapsz másfél percet, hogy meggyőzd a zsűrit arról, te vagy a legjobb. Ebben a szakmában annyiszor kell nulláról kezdened, ahányszor részt veszel egy-egy megmérettetésen. Sehol sem állhatsz ki úgy a nézők vagy a szakmai zsűri elé, hogy én vagyok az, aki ilyen és ilyen díjakat gyűjtött be, mert egyszerűen önteltnek néznének. Az elsőtől az utolsó hangig mindegyiket maximálisan ki kell játszanod, hogy meggyőzd a zsűrit a képességeid felől.

Néhány évvel ezelőtt még szólókarrierről beszéltél. Hol tartasz ennek megvalósításában?

Több menedzserrel is tárgyaltam, de a dolognak számos összetevője van. Például az ismertség, mely az eladott hanghordozók számával is mérhető. Ma azonban már ennek sincs akkora súlya, mint egy-két évtizeddel ezelőtt, hiszen csak pénz kérdése, mikor ad ki az ember cédét; a terjesztés viszont annál több időt igényel. Következő dolog, hogy meg tudja-e találni a művész a célközönséget, azaz van-e igény a produkció iránt. A hárfakoncert sosem tartozott a tömegműfajok közé, s ez, azt hiszem, a jövőben is így marad. Aztán: minden országban akad egy-egy kiugró tehetség, aki nem szívesen engedi át a helyét másnak…

Viszonylag sokat játszol Szlovákiában – ez a te porondod?

Otthon mindig is szívesen láttak, s számos zenekartól kaptam felkérést az együttműködésre. Ez annak is betudható, hogy számos hazai díjat nyertem, ugyanakkor annak is, hogy a szakmán belül számon tartjuk egymást. Pozsonyban, Kassán és Zsolnán léptem fel a közelmúltban, tavaly novemberben pedig egy zürichi zenekarral jártuk a Kárpát-medencét. Győrben, Nyitrán, Kassán, Lőcsén, Pöstyénben, majd Eisenstadtban adtunk elő Mozart fuvola-hárfaversenyt.

Milyen most Közép-Európában a komolyzene piaca?

A klasszikus zene mindig is egy szűk réteghez szólt, s még ezen belül is rétegződtek az egyes műfajok. Az opera például jóval kevesebb embert szólít meg, mint egy népszerű nagyzenekari mű, s egy zongorakoncert mindig több embert mozgat meg, mint egy hárfahangverseny. A zenészek hierarchiája is valahogy ehhez igazodott: tehát vannak a szuperszólisták, majd a zenekarokhoz igazolt muzsikusok, akik szólóban is játszanak, végezetül pedig az állandó szerződés nélküli szabadúszók. Jómagam a második kategóriába tartozom; a legnehezebb helyzetben viszont a szabadúszók vannak.

Megtelepedésed itt, Bécs szomszédságában véglegesnek tekinthető?

Ide köt a munkánk, engem és feleségemet is. Elégedett vagyok a jelenlegi helyzetemmel, de ez nem azt jelenti, hogy most már nyugodtan hátradőlhetek. Keresem az újabb kihívásokat, s a szólópályafutásról sem tettem le. Feleségem, Tina több kamarazenekarban is fuvolázik, ugyanakkor kultúrmenedzsmentet tanul – s ezzel itt jobban lehet érvényesülni, mint odahaza. Különben gondolkodtunk azon, hogy Pozsonyban fogunk élni, de akkor ingázással telne a fél életünk. Ilyen szempontból Deutsch Wagram eszményi hely.

Hová lehet még innen dobbantani?

Bárhová, a világ bármely nagy zenekarába, ám számomra nagyon fontos Pozsony közelsége. Az, hogy tudjam: ha beülök a kocsimba, egy órán belül a családomnál vagy a barátaim között lehetek. Életre szóló barátság fűz az egykori iskolatársakhoz, s ezt nem szívesen adnám fel. Ez az, ami „idegenben” a legjobban hiányzik.

Minthogy a kilencvenes évek végétől gyakorlatilag úton vagy, hogyan éled meg azt az átrendeződést, változást, mely Szlovákiában végbemegy?

Ha az ember sokáig távol van, hajlik afelé, hogy idealizálja az otthont; ott jobban esik az étel, más a levegő, ám ha hazakerül, egyszerre kell szembesülni a hiányosságokkal. ĺgy vagyok én Szlovákiával – hetente átjárok az egykori iskolatársaimhoz, barátaimhoz, de ha huzamosabb ideig otthon kell lennem, már keresem a menekülési útvonalakat.

Nem vezet ez egyfajta önként vállalt hontalansághoz?

Az idegenben boldogulásukat kereső s azt megtaláló embereknél ez az állapot óhatatlanul beáll – aki úgymond elveszíti a hazáját, az igazából sem itt, sem ott nem érzi már otthon magát. Ebben az a körülmény is közrejátszik, hogy a nyugati országokban általában éreztetik is a külföldről érkezett emberrel: maradhat, míg az adott társadalomnak szüksége van rá, míg hasznos tagja tud lenni, de nem tovább.

A kozmopolitizmus diszkrét bája?

ĺgy van; s ez nálam, kisebbségi sorban született és nevelkedett szlovákiai magyarnál fokozottan előjön. Például amikor azzal szembesülök, hogy bármelyik országába megyek a világnak, mindenütt szidják a kisebbségeket, szinte mindenütt ugyanazokkal a jelzőkkel illetik. S én olyankor – bár semmi közöm hozzá – érintve érzem magam. ĺgy itt, Ausztriában mindig csak bevándorló leszek – míg odahaza, Szlovákiában örökre kisebbségi magyar maradok.