A körtvélyesi „Jardin Paradise” –Lesznai Anna felvidéki Árkádiája

itt izzik ifjú arcotok az est pirosában,

mint ősötöké, ki egykor megvetette lábát,

s dacosan mondta: „Otthonom ez, innen nem állok odébb”

(...)

Ezért hát ebben a búcsús alkonyi percben

Szegezzük le gyorsan, véssük elomló habokba,

Rójuk homokba siető ujjal,

Szőjük be illó tündéri magyar szóba,

Siessünk, írjuk, mert máris késő leírni:

„Itthon vagyunk együtt, itthon az Ondova partján!”

ĺrjuk, siessünk, mert hiszen alig igaz már.

Mindennél tűnőbb édes, hazug valóság!(Ma még 1938 őszén)

Lesznai Anna költő, író és iparművész, a körtvélyesi kert háziasszonya, a fenti sorok írója 1939 nyarán hajóra szállt, letelepedett az Egyesült Államokban, és 1966-ig – haláláig – New Yorkban élt. Csak röviddel halála előtt járt újra Magyarországon, de Körtvélyesre (Nižný Hrušov) sohasem tért vissza. Ez volt élete egyik legnagyobb tragédiája.

Lesznai Anna (1885–1966)1 tehetségét a legkülönbözőbb műfajokban bontakoztatta ki. Míg kortársai arról vitatkoztak, vajon költőként vagy képzőművészként jelentősebb-e, az utókor elsősorban meseíróként, illusztrátorként ismerhette meg – elsősorban az 1978-ban A kis pillangó utazása Lesznán és a szomszédos Tündérországban,2 és az 1981-ben megjelent Lesznai képeskönyvnek3 köszönhetően. Jóval kevesebben vannak olyanok, akik olvasták verseit,4 ám az a véletlen tény, hogy Lesznai a Nyugat első nemzedékéhez tartozott, emeli ezt az ismertséget. Ma, amikor a hosszú évtizedeket átívelő családregények, ’családi sagák’ feldolgozásának reneszánszát éljük, talán újból többen felfigyelnek majd Lesznai Anna Kezdetben volt a kert5 című – a nagyrealisták műveihez mérhető terjedelmű és igényű – regényére, mely a századfordulótól az első világháborút követő viharos időszakig fűzi meséjét egy magyarországi zsidó és egy dzsentri család sorsának hol összefonódó, hol pedig szétváló történetét mutatva be. Nagyon ritkán fordul elő, hogy valaki Lesznai Annát, a hímzések és a tervezés világában egyedit és eredetit létrehozó iparművészt ismeri, akinek hatalmas művészeti életművét Hatvanban, a Hatvany Lajos Múzeumban őrzik.

A Rózsa regényben Guillame de Lorris elmeséli, hogy a főszereplő elérkezik a Gyönyör kertjéhez, melynek külső falánál mindenki megjelenik, aki nem nyert oda bebocsáttatást. Többek között a Gyűlölet, Árulás, Gonoszság, Irigység, Mohóság, Kapzsiság, Szegénység, Öregség, Képmutatás és az Idő szimbolikus alakjai. A kert falain belül a Gyönyör táncol társaival: a Szépséggel, Nyíltsággal, Udvariassággal és az Ifjúsággal.6 Lesznai Anna számára Körtvélyes volt a Paradicsom, a gyönyörök kertje. Életművének alfája és ómegája, örök ihletője volt a kert, a körtvélyesi „kastély” és a környező táj, de személyes életének legjelentősebb eseményei is itt játszódtak le, ahogy azt Ajánlás a kertnek című versében is megfogalmazta: „Amit láttam, tettem, tanultam és adtam, / Mind körülém gyűlik a lesznai napban. / Ha kertem nem volnál, bizony én sem volnék, (...)”.

ĺzelítőt kaphat e csodavilágból, megismerheti az ide kötődő érzéseket, gondolatokat és eseményeket az, aki beleolvas Lesznai Anna 1912 és 1954 között íródott naplójába. A feldolgozás alatt álló húszkötetes naplójegyzeteket a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattára őrzi.7 E hihetetlen gazdagságú irodalmi és kultúrtörténeti dokumentumból válogattuk ki a felvidéki Körtvélyeshez kapcsolódó néhány bejegyzését, amelyek azonban problémafelvétéseikkel, világnézetükkel, az érzések és gondolatok kavalkádjával Lesznai Anna életműve és alkotói személyisége mélyebb és alaposabb megértéséhez is hozzájárulhatnak.8

E Kassától keletre fekvő vidéken minden együtt van, amit a közép-európai táj kínálhat: a békésen kanyargó Ondava és völgye, a Keleti-Beszkidek itt már megszelídült formái vagy a táj fölé magasodó Vihorlát hegység. Körtvélyes (Nižný Hrušov9) Varannó (Vranov), Rákóc (Rakovce), Dolha (Dluha) és Nagymihály (Michalovce), illetve az Ondava túlpartján elterülő híres búcsújáróhely, Kolcs-Hosszúmező (Kolčové-Dlhé10) közvetlen szomszédságában fekvő falu. Lesznai idejében a falu 200 házában mintegy 1100 lakos élt, jobbára földművesek.11 A falu templomának szomszédságában állt a Mária Terézia idejében a Szirmay család építette barokk kúria,12 az épület háta mögötti dombra felfutó hatalmas parkkal és az alatta folyó Ondavával.

Lesznai Anna nagyapja, Moscovitz Mór doktor volt, aki az 1831-es kolerajárvány idején Zemplén vármegyében nagy dicsőséget és érdemeket szerzett a kór leküzdésében. Az Andrássy család zempléni birtokai révén került közvetlen kapcsolatba vele, aki hamarosan háziorvosuk lett. Idősebb Andrássy Gyula miniszterelnökké választásakor, 1867-ben családja hálája jeléül Zempléni előnévvel nemességet adományozott a Moscovitzoknak. Nem sokkal ezt követően, 1872-ben vásárlás útján került Körtvélyes a család birtokába. Lesznai Anna Kezdetben volt a kert című regénye egyik helyszínének – Liszkának – közvetlen mintaképéül szolgált a körtvélyesi kúria. A Moscovitz nagypapa alakjáról mintázott regénybeli szereplő így indokolja a birtokvásárlást: „a kúriák világában, hol mindenki saját portája tornácáról, saját famíliája fészkéből nézte Magyarországot: István először érezte magát idegennek, gyökértelennek. Kedvetlenül tért vissza Pestre, apját meglátogatni. Az öreg úr megdöbbent (...) – a fiú mégis kétkedik, nyugtalan. El kell hárítani róla az ahasvérusi átkot! (...) Fiának, hogy olyan úr lehessen, mint a többi (...) – biztos talaj kell, föld, melyen megvethesse a lábát, melybe belesüllyeszthesse a gyökereit; (...) Berkovics doktor birtokot fog venni, és nem nyugszik, míg olyan foglalkozást nem lel István számára, mely helyes mederbe tereli politikai aspirációit.”13

Lesznai jogász apja, Moscovitz Geyza dzsentri allűrjeinek, a birtokon folyó gazdálkodás elmaradottságának és az úri virtusként űzött protezsálási passziójának következtében vészesen apadni kezdett a birtok által biztosított jövedelem és a felesége – Deutsch Hermina – révén a Hatvany-Deutsch dinasztia által biztosított vagyon.14 Moscovitz Geyzának, a vidék legendás alakjának életét az a két tény illusztrálhatja legjobban, hogy függetlenségi párti szimpatizáns és a nemzeti kaszinó egyetlen zsidó tagja volt. A politikai célok és kampányok finanszírozása mellett igyekezett minden hozzáfordulón segíteni. Ám a nehézségek ellenére Körtvélyes a béke elzárt szigete, idilli világ maradt, amely nyitva állt a kor legjelesebb művészei, gondolkodói előtt, akik néha hetekig élvezhették a háziak vendégszeretetét. Erről az uradalmi szalonról többek között Gráber Margit is beszámolt emlékirataiban: „Lesznai Anna – Máli – körtvélyesi birtokán sokunkat vendégül látott. Rippl-Rónai József nagyon szépen lefestette a kastély hátsó teraszát és előtte a virágokat, de számomra a kastély és kertje nem ilyen volt. Elvarázsolt kastély volt egy óriás kert közepén. Sok mindenki megfordult ott: Ady, Kaffka Margit, Lukács György, költők, festők, feleségek, szerelmek. Ha telt ház volt, huszonketten ültünk az asztalnál.”15

Maga Lesznai Anna egy 1965-ben készült interjúban így emlékezett a körtvélyesi ’kerti szalonra’: „Kik jártak Körtvélyesen az írók és festők közül? – Az a különös, hogy inkább festők jártak. De írók is, csak azokra kevésbé tudok emlékezni. A festők közül Rippl-Rónai volt a legkiválóbb. Tanított is engem barátságból, és nagyon jó tanácsokat adott.”16

A sok-sok látogató mellett, akik közül többen írásban is megörökítették Körtvélyest (pl. Mousson Tivadar17 vagy később a Lesznaitól politikai nézetei miatt eltávolodott Ritoók Emma18), meg kell említeni Jászi Oszkárt, Lesznai második férjét,19 aki válásukat követően, bécsi emigrációja idején, sőt az után is, hogy az Amerikai Egyesült Államokba költözött, nyaranta és ünnepekkor hosszú heteket töltött Körtvélyesen. A szokásos vendégjárás, a nagy lakomák és a véget nem érő társasági alkalmak ekkor szüneteltek, mert az önmagával szemben is oly szigorú elveket valló Jászi nem tartotta gyermekei20 számára jó hatásúnak az ott kialakult légkört: „Az ember megdöbbenve látja, hogy mily tehetetlen a külvilág adottságaival szemben. ĺme, ez a két kis ember, akiket Anyám mellett legjobban szeretek a világon, arra vannak kárhoztatva, hogy a leghelytelenebb és legkárosabb nevelési hatások alatt nőjenek fel. Rafinált francia konyha – túletetéssel megterhelve – melegvizes mosdás, meghűléstől és légvonattól való örökös félelem, hermetikus elzártság a falutól s minden gyermeki társaságtól, állandó ideges kétségbeesés és jajveszékelés minden nátha miatt, a gyerekek minden szabadságának vagy iniciatívájának rendszeres tönkretétele. Mindez valóban egy teljesen lehetetlen nevelési rendszert teremt, mely exasperál és kétségbe ejt.”21

Jászi naplóbejegyzései más oldalról világítják meg és ellensúlyozzák a Lesznai naplójában írottakat, hiszen az utóbbiakat olvasva úgy tűnhet, hogy a Moscovitz család és Lesznai Anna teljes szimbiózisban élt a faluval, ott-tartózkodásukkor mindennapi kapcsolatban álltak a parasztokkal, a szolgálókkal és a falu társadalmi elitjével (pap, ügyvéd, jegyző, gazdatiszt, tanító), és élvezték a tájat, a vidéket. Ez a kép némileg módosul, ha Jászi Oszkár 1919 és 1923 között írt feljegyzéseit olvassuk. A falu és a vidék kínálta lehetőségek – színek, képek, ízek – élvezete nem mindig adatott meg. Bár a család jól bánt háznépével,22 és ahogy ez a naplóból is kiolvasható, Lesznai az ő környezetükben is élményekre vadászott, a valóságban a kastélyt és a falu világát a kertfal – ha kellett – hermetikusan zárta el egymástól. A két világ között óriási szakadék tátongott, ahogy erre Jászi többször utalt: „lehetetlen körtvélyesi szociális viszonyok, a bántó luxus”;23 „a gyerekeket ki kell vonni ebből a beteges, luxuriőz, túltáplált miliőből, s egyszerű, szigorúbb környezeti viszonyokat kellene számukra teremteni.”;24 „ha nem bántott volna a gyakori ráeszmélés a jelen bajaira és a jövő bizonytalanságaira, talán közel lettem volna a meseszerű kastély elvarázsolt boldogságához. De így többnyire túlságosan éreztem a felbőszítő inkongruenciát a tejben és vajban fürdő körtvélyesi lak és a pusztuló világ között.”25 Lesznai betegesen rettegett a betegségektől és járványoktól, ilyenkor gyermekeit összeszedve menekült a faluból. A falubeli gyerekekkel a kisfiúk nem érintkeztek, ám édesapjuk ott-tartózkodásakor járták a vidéket, csónakáztak az Ondaván, télidőben szánkóztak és élvezték a természetet.26

Jászi egyik megjegyzése érdekes adalék lehet ahhoz, hogy még maga Lesznai is némileg „kuriózumként”, „élő skanzenként” tekintett a falura, érinthetetlennek érezve azt: „Máli levele. (...) Ingerült panasza a hrušovi nép esztétikai bűnei ellen. (A templom tornyát nem akarják bezsindelyeztetni, hanem bepléhezik!)”27

A kert és a természet, a falu és a kastély tematikája Lesznai líráját28 is alapvetően meghatározta, Balázs Béla nem véletlenül nevezte őt naplófeljegyzéseiben „virágokat és gyümölcsöket szóró misztikus vulkán”-nak.29 Költészete a személyiség és a kert, illetve a természet örök és megbonthatatlan, egymásba olvadó egységét hangsúlyozta. Verseskötetei címével is e tájra, e világra utalt: Hazajáró versek (1909), Édenkert (1918). 1922-ben Eltévedt litániák címmel megjelent kötete már az „Édenkertből” kiűzetett költőnő panaszait közvetítette. Jelen válogatásunkban helyet kapnak a falu változásait rögzítő megfigyelései is. Az a fájdalom, melyet kertje elhagyása jelentett, amerikai emigrációját követően sohasem enyhült – „A fák is, mint az emberek / némák itt és idegenek. / Nem játsztam búvócskát alattok, / komor menetben nem haladtak / apám koporsója felett... / A fák itt mért szeressenek.” (Napló, 1940)30 –, hiszen azonos lévén a kerttel, önön lényének egy darabját kellett hátrahagynia.

Lírája tematikájával már az 1910-es évektől párhuzamba állíthatóak népi ornamentikán alapuló hímzéstervei. A hatvani Hatvany Lajos Múzeumban őrzött Lesznai-hagyatékban százával találunk a fenti körbe tartozó, virágornamentikára épülő hímzésterveket. Ezeken mindig egy-egy elem dominál, melyet Lesznai a terv címében is közöl (rózsás, tűleveles, fenyőfás, makkos-leveles, babos-indás, pálmás, törökmeggy), majd levelekkel, csavarodó, fonódó gallyakkal köríti azokat. Egy-egy tervet több színvariáns, színpár alkalmazásával is elkészített. (Éppen naplóiból tudjuk, hogy Orbán Dezsővel egyik kedvenc elfoglaltságuk volt a pamutgombolyagokkal való ’babrálás’, melynek során valójában azt próbálgatták, milyen hatást vált ki két egymás mellé helyezett szín.) A kehely, váza vagy a kőkorláton álló virágtartó Lesznai korai hímzésterveinek uralkodó motívuma. Ez az elem fogja össze a kompozíciót, ebből nő ki a virágokat, gyümölcsöket, leveles ágakat és indákat ötvöző csodabokréta, csokor. A virágcsokor, a virágtő, a kehelyből vagy vázából, ritkábban bőségszaruból kibomló növények gyakran a misztikus világfára asszociálnak, melyet Lesznai világképének szimbólumaként használt ebben az időszakban. Ezeket a terveket gyakran kiegészíti állatornamenssel, főképpen madarak stilizált formáival. A tervek előképeiként a mezőkövesdi matyó mintákat és motívumkincset emlegetik az elemzők, azonban Szabadi Judit arra hívta fel a figyelmet,31 hogy bár Lesznai elmélyülten tanulmányozta ezt a motívumkincset és öltéstechnikát, tervei mégis erősen intellektualizáltak. Jellemzőjük a kifinomult, kényes színösszeállítás, mely elüt a paraszthímzések rusztikusságától és harsány színességétől.

Lesznai életereje és életszeretete megingathatatlan volt, ám a bécsi emigráció kezdete művészileg és emberileg egyaránt megviselte őt. Ezek a változások alkotótevékenységében is nyomot hagytak. Bécsbe költözésével elvesztette a számára elsődleges inspirációként és alapanyagul szolgáló Felvidéket, Körtvélyest és a paraszti világ közelségét, ami munkásságára is kiható, mély lelki változásokat eredményezett, és egy új alkotói periódus előtt nyitott utat. Ezt a szakirodalom ’bruegheli’ korszakként vagy a paraszti életképek időszakaként jellemzi. Különös erővel él ekkor a ’mindent megőrizni vágyás’, a ’mindent rögzítés’, ’archiválás’ igénye Lesznai alkotásaiban, ezért zsúfol rá minden élőt és élettelen tárgyat, emléket és álmot ebben az időszakban keletkezett képeire. Mindent meg akar menteni az elmúlástól, így kényszeríti magát arra, hogy tudatosan emlékezzék arra a világra, amely kicsúszott lába alól, és talán már nincs is többé. Emlékeit, hajdan volt örömeit, csodálkozásait gyúrta, tapasztotta össze a 20-as évek elejétől festett, új hangvételű képein, amelyeken egy-egy motívum erejéig az idők változásait (cséplőgép, bicikli, automobil) is érzékeltette. Ezeket 1924-ben állította ki – életében először és utoljára – Szlovákiában, a Kazinczy Társaság kassai, jubileumi kiállításán.32

Lesznai Anna már korábban idézett, évtizedeken át íródott önéletrajzi ihletésű családregényének javarésze a Körtvélyest idéző felvidéki faluban – regénybeli nevén Liszkán – játszódik. A cselekmény a családregény szabályainak megfelelően két család, a zsidó Berkovicsok és a dzsentri Cserhátyak hol elváló, hol összefonódó életét dolgozza fel a századelő és a századforduló Magyarországa hatalmas politikai-társadalmi freskójának előterében. A két család helyzetének jellemzéséhez mindvégig hozzájárul a regény tere, így például a kert minden történelmi, társadalmi, sőt lelki és tudati változás fokmérőjévé válik. A kert és a falon belüli világ mindenek mércéje Lesznai regénybeli alteregója, a kis Lizó számára, ennek ellenére egyre nyilvánvalóbbá válik számára, hogy a falon belül élni nemcsak tökéletes védettséget, de elzártságot is jelent mindazoktól a dolgoktól, amelyek a falon túl vannak. Lizó makacsul ragaszkodik szigetéhez, ahonnét csak akkor kell elmennie, mikor férjhez megy. Ez a szakítás semmi jót nem hoz Lizó számára. Házassága kudarcba fullad, a kert állandó vágyódásának tárgya lesz, lelkének minden rezdülése tükröződik a kertben, a kerten is. Visszamenekül a falak mögé, hazaköltözik a szüleihez Liszkára, már egy új életet hordozva.

A regény terének tágulásával párhuzamosan, mikor a történet nagyobb része Pesten játszódik, a „tündérkert” szerepe is fokozatosan megváltozik, lassan mások is részesülnek csodáiból. E gyorsan változó világban szigetté válik, mely zártságával és pontos játékszabályaival alkalmas egy szellemi műhely kialakítására. Ez a formáció a regényben az az intellektuális kör, melynek tagjai művészek, filozófusok és írók, akiknek (szintén dokumentatív pontosságú) megjelenítéséhez a Vasárnapi Kör néven ismert társulás adta a mintát. Ez a tudatos izoláció Árkádiát keresett magának, mégpedig először abban a házban, ahol a beszélgetések vasárnaponként rendszeresen zajlottak. Később, összekapcsolódva a Tanácsköztársaság kommunisztikus felfogásával, egy művésztelep megalapításával, a vidéki örömök terét és a művészet Parnasszusát szerették volna kialakítani – hol másutt, mint Liszkán: „Ha valaha meglesz a mi Magyarországunk, művészotthont csinálunk Liszkából! Valami ideális kolostorfélét, ahol ki-ki zavartalanul élhet hivatásának. Magát tesszük majd meg háziasszonynak. Minden úgy marad, mint most, csak boldogabb falu veszi körül a kertjét.”33 A változások azonban Liszkát sem hagyják érintetlenül. Mind a falak, mind pedig a megkövesedett paraszti és dzsentri világ sokáig ellenáll a külvilág erőszakos nyomásának, de a történelem diktálta időt Liszka világából sem lehetett teljesen kizárni: „Tudta, mint Kasszandra, hogy ami itt van, az pusztulni fog. Néha már földrengés moraját vélte hallani az idilli liszkai táj alatt.”34

A közölt naplórészletekből kitűnik, hogy Lesznai Anna milyen tudatosan gyűjtötte élményeit a környezetében felbukkanó különböző – egy-egy társadalmi réteget képviselő – alakokról a célból (is), hogy regényének szereplőiként a lehető leghívebben jeleníthesse meg és jellemezhesse őket. E leírások a jellemrajz és a társadalmi környezet ábrázolásának ragyogó példái (a helyi káplán, az öreg cseléd, a zsidó ügyvéd, az uradalmi kocsis és a vidéki létben összeaszó tanítónő alakja). Mindannyiukkal találkozhatunk a regényben is.

Masaryk idején a Moscovitz-birtok földterületei is felosztásra kerültek, annak ellenére, hogy Lesznai Anna első házasságból született fia, Garay Károly és édesanyja is igyekeztek elérni, hogy Jászi járjon közben a csehszlovák miniszterelnöknél, hogy mentesüljenek e rendelet alól.35 Ám kérésüket mind Jászi, mind pedig Lesznai megtagadta. Tette ezt annak ellenére, hogy az évek során több jó barátja, például Kaffka Margit vagy Ritoók Emma is azzal vádolták, és azt vetették a szemére, hogy egy nagybirtokos lányaként nem tud azonosulni a baloldali nézetekkel.

Lesznai Anna és barátai 1938 nyarán még a megszokott életformát folytatták Körtvélyesen, dacolva a viharos időkkel. Lesznai Anna és élettársa, Gergely Tibor emigrációja után, a háború utolsó szakaszában az akkor már házas Garay Károly Körtvélyesen maradt, és a szovjet csapatok közeledtére át akart állni a partizánokhoz. Garay a második világháború előtt hoszszabb ideig Angliában élt, és ott pilótakiképzést kapott. Az erről szóló igazolványt megtalálták nála a németek, és kémnek gondolva őt kivégezték.

A háború után az épület és a park gazdátlan maradt, pusztulásnak indult, ám a kúria épülete ma is áll, a helyi óvoda kapott helyet benne.

Lesznai Anna a Felvidéktől sohasem tudott elszakadni, bármilyen messze is került térben és időben Körtvélyestől, sohasem felejtette el azt a világot, amely a mindenséget jelentette számára.

1912

Álltunk a ház előtt éjjel, szép duplafedele hajlott homorúságát néztük az égen. Süppedő arányait a fenyők alatt és narancsszín világú, életet rejtő szobáit, s mondtam, mily furcsa, hogy köztem és e ház építői, régi lakói közt nincs vérségi kapocs, pedig kell lennie öröklött tulajdonságoknak, mert hisz az én lelkem egy részét Körtvélyestől kaptam, és ők is. Nekem is ugyanaz a ház volt első, örökre bevésődő képzetem: „a ház”, s mindeniket véle hasonlít össze a fantáziám. Magasabb, mint Körtvélyes, derűsebb vagy komorabb, laposabb a fedele, s ez lett az életbe magammal vitt mérték, és sok más közös benyomás: a hegyek kékje, az ablak rácsa ugyanazt a rajzot metszette ki számunkra a világból. (...) A falvak. Rákócz: veszekedő kis szomszéd és rokonság. Pipázgató agglegények, s kényelmesen terpeszkedő fák lakatlan kertben, melyet öreg bácsi ápol, s nem zsákmányol ki, gazdagít. Körtvélyes: virágok s omló kőfalak örökéletű vadszőlő alatt. Dolha: parókia, lányok... A kis templomot hársfa toldja, vadászkastélya – tán sohse látott – százkastélyú dús nagyúrnak. Rákóczi egy éjen pihent benne, egy vacsorát tálalt néki a ház, s kiindulópontja, otthona sok hontalan zsidónak, kiknek furcsa, hogy gyökerük van, rögzített Ahasvérusok, kik csak lelkükkel vándorolnak tovább, vagy vándorolnak, s rögzített a lelkük.36

1920

A jó Isten segedelmével! G[erggel]37 októberi alkonyi kertben. (...) A már meztelen diófasor rajzolódik hindu ibolya és zöld és narancs égen, egy szál arany újhold és az esthajnali csillag reálisak. A kékbe szürkülő rét felett. Kérdem, ez is bűnös mágia, ha ezt a szívfeslítő szépséget élvezem, szeretem? (...) A fasor fiatalodik, kezd olyan sötét lenni, hogy a rég kivágott régi diófák kinőnek. Az emlékeim világítanak. Milyen értéke van mindezek lekonstatálásának? Nem tudományos. Esztétikai, ha művészetben nyer kifejezést. Metafizikai is van bizonyára, de még nem bírjuk elhelyezni. Etikai? Valami tisztázódás, törekvés az értésre és őszinteségre, közösködésre? Ilyen dolgokat tudatosan átélő embert alig ismerek: Én, H[erbert], 38 G[erg], Z[oltán]39 és – de már átvitt értelemben, nem a természet, de az emberi mű „mágiáját”, „öncélúságát” illetőleg – szegény Gömöri Olivér40 volt ilyen. Apámat, bár soha ezekről nem beszéltünk, ilyennek érzem nagy biztonsággal. Mindezt leírni és érezni akarni bűn-e? (...) Titok fasoromba G[erg] bevezet. Kicsit félek, de véd az, ha oda megyünk, ahová ő akar, engedem magam vezetni. „Ez Z[oltán] fasora” és a „gyerekkoromé” – mondom, és félek végiglátni és hangosan mondani, hogy az akácos Tesni41 fasora, a gyümölcsös meg mai énemé (Isten áldotta érésével és Istenáldáskákkal42). Művészet, hiúság, bűn-e, hogy szimultán az élménnyel, mely spontán, melyet nem befolyásol másik énem, rögtön írok vagy festek lényem hiú kettősségében? Kifejeződni nem bűn. (...) A vágy, amely művészethez vitt, tulajdonképpen egy „mentési” vágy volt, a fák aranyát, a tulipán vonalait, az érzések testét akartam megmenteni a haláltól, az elmúlástól. Ez a mágikus világ művészete, az ábrába fogás, mellyel ölni, életre kelteni, kényszeríteni lehet. (...) A gyümölcsös is alkonyba borult, az út világít csak: ezüst híd. 20 éve még azzá vált volna alattam és tündérországba vezet. Most is félek, szeretetre kell gondolnom, hogy el ne vezessen. A léckerítés felett éppen a hegy ormán megy le a holdsarló, olyan, mint egy lángnyelv, mint egy őrtűz, engem egy kinyújtózott óriásnő fekete-kék keblének pirosan, szerelemben égő mellbimbójára emlékeztet.

A kapuval – nehezen záródik – félig visszababrálódunk az empíriába. Puha lombos bosquet-ek,43 lugasok alomján siklunk haza a néző szemű kedves, otthonos ház felé. (...) Kocsizörgés az udvaron, hazaértünk. (...) Hálaérzetem és csudálkozásom, hogy egy este órácskányi dióhéjában ennyi csudaféle portéka lehet.

A jó Isten segedelmével!

1921

A szegény kis v[arranó]i káplán itt. Kert, virág, délután. Mesél régies szülővárosáról. Ott szebbek, énekesebbek a processziók. Hímzett zászló lobog, megette a rákóci házak. Itt nehéz könyvet kapni. A paraszt azonban okos. Gyakran megszólít egyet találomra az úton, ha bajban van, tanácsot kérni: a paraszt igene-neme majd mindig beválik. A kis káplán szőke, sápadt, hosszú arcú, nagy homlok, előre álló, széles áll. Szereti a kertet. De mindent-mindent másképp képzelt az életben. Lelket sejtve majd felfalom a szememmel. Komikusan, mint egy ketrecbe zárt fenevad, aki ételt szimatol, lesem itt a falusi magányban a nekem szóló lelket.

A kis káplán megvan hatva, hogy beszélhet. Igen, mindent másképp képzelt, a pályája anyagi biztonsága is megingott, irigykedések, a nyugodt, megdőlhetetlen papi élet jövő... Nagy zuhanás lefelé. Később mégis felmegyünk a kertbe. Sok szép virágot szedek. Ő szereti, nagyon szereti a virágot. A püspöki ebéden ő csinálta az asztaldíszt, piros, fehér, zöld virágból. Nagyon fiatal. Én már sietnék. Ő nehezen búcsúzik. Mindig ismét megáll és felnéz a teraszra; halvány, egész halvány júliusi alkonyat. Pár hétre rá szegény káplán meghal a nagymihályi kórházban tüdőgyulladásban, mert lement a pincébe olvasni a nagy melegben.

Öreg Ilkát44 meglátogatjuk kis szobájában, gyöngélkedik. Körülötte nagy tisztaság, piros stráfos huzatú ágynemű. A cica jár-kél a kis boszorkány szobában. Mesél költött múltat, összeszövi életét a családunkéval. Rózi néni és főleg nagyapám és apám mitikus színt és méretet nyernek. Apám piros és ragyogó. Ő, Ilka, végtelen fontosságot kap a múltban. Mindenütt szerepelteti önmagát: mindig éppen megakadt valami a házban (cseléd beteg etc.), mikor ő megjelenik és megoldja a szituációt. Apát, nagyapám[at] dicsérik. (...) Ilka mesél a múltról, jelent is mond. „Itt jó neki, szoba tiszta, öreg nagyságos úr megmondta, kimeszelni nekem öregemnek. Virág az nincsen ablakba, mert Novák kinevetni. Vén boszorkánynak virágot. Mindenki adta szobába ajándékot. Öreg úr mondta: Itt lakni enyém Ilkucska, eleget dolgozni, most parancsolni, imádkozni sokat és aludni. Hát engedelmeskedni. Templom szomszéd jó szomszéd.”

K[eszler]45 ügyvéd: „divatos” ruha, szomorú zsidó szemek. Mesél a „visszavonulás”-ról: arca elváltozik, dadog, sápadt az emlék kínjától. „Menekültünk, magunk toltuk a vonatot, mert ott akartak hagyni az ukrán katonák, hogy nem tud felmenni a hegyre. Körülvettek többször, lőni akartak ránk. A marhakupéban ültünk, tisztek, fegyver nélkül, egymás ölében, sorban a faltól – vártuk a halált. Engem üldöztek, üldöztek a csizmám miatt! Volt egy, nem, nem tudom mondani, egy pár sárga, gyönyörű csizmám. Mindenki: tisztek, asszonyok mondták, ez a legszebb csizma a világon. Nem, nem tudtam otthagyni, mindent otthagytam, de ebben fogok menekülni – gondoltam. Egy katona rám szólt: vedd le a csizmát. Mondtam neki: adj mást helyébe, valamit a lábamra, mert úgyse érek haza egészségesen. – „Ne járjon a szád!” – mondotta. – „Hát ölj meg – mondtam – ölj meg, de a csizmámat...” „Ne papolj, engem nem fogsz meghatni” – de egy tiszt meghallotta: „Mit akar veled ez az ember?” „A szép csizmámat” – elmondtam, a tisztet meghatotta, nagyon meg volt hatva. „Engedd – mondta –, parancsolom, ereszd el ezt az embert”. Mert fogott és rázott, és akkor már nem volt fegyverem. „Nincs már tiszt – mondta a katona – nincs feljebbvaló”. De a tiszt ráfogta a revolvert. Megmenekültem – a marhakocsiba. Eltéptem a ruhámat, a szép csizmámat bepiszkoltam, hogy ne bántsanak érte”.

Valamiképp benn volt abban, amit a csizmában látott, minden jobb, „szebb” utáni vágya, amit azóta se elégített ki. Nem jutott Pestre. Mihályon akadt. 19-ben lakását, melyben – mint mondja – „szép vízfestmények” is voltak, feldúlták, mindent elvittek, feltörtek. „Én elszaladtam, bevallom, elszaladtam” – mondja. „Féltem – nyögi ki nagy lelki kínnal –, mikor visszajöttem, nem tudtam bemenni, olyan borzasztót sohasem láttam, egy pár harisnya maradt, a törmelék a szoba közepén volt. Hívtam egy barátomat, menjen ő be, én nem tudok: ő sem tudott.” Wilde De Profundisát46 és meséit szereti, meg Turgenyevet. Idősebb barátjára ő vigyázott, hogy tanuljon az egyetemen, vett neki könyvet. Legjobb barátja 13 éves unokahúga (ösmerem, kis kövér, jó arcú lány, a M[ihály]i orvos lánya47), annak a lelke, mikor először beszélt velem, őszintén meglepett. „Sok szép unokahúgom van. Nagyon szeretnék olvasni, sokat olvasni. Este sétálok a M[ihályi] kertek alatt, mert levegő kell”. – Takarítónőjéről beszél: lengyel, ügyetlen, de hű, „én házasítottam ki, mert azt mondta volna kérő, de nincs se ágy, se fazék, se lepedő – semmi. Tisztességes, becsületes és szemérmes, mindig kiment a szobából, amint kibújtam az ágyból. Később már mondtam: Mariocska, menjen ki, kérem, fel akarok kelni”.

1923–24

Októberi litánián: sokkal kevésbé hat rám, mint annakidején. Valahogy magános lett a hitem. (...) Hol szakadt meg köztem és a paraszti hívők közt a kötelék, mért nem tudok már velük jobban imádkozni, mint egyedül, sőt alig tudok? Pedig ma is él bennem a közös ima utáni vágy. Csak Jézus közös velük – de hisz ez elég, ez minden lehetne. (Ébredő gyűlések48 után hangosan felolvastatni a hegyi beszédet). Hirtelen: jó tudni, hogy lelkem sohasem jár egészen egyedül. (Ok-e a „mai helyzet” nem templomba járásra? Nem, legfeljebb oka lehetne, hogy zsinagógába is járjak.) A gyertyafény fény, s mint ilyen rokonságot tart a nappal, de lényege valahogy a félhomály (a körülhatároltság, a forma): ez földi, mágikus benne. Hideg van kissé: a vallásos nevelés, ha templomba kell vinni a gyereket, s oda igyekezik a lábadozó, el nem kerülheti a többi hívő durvább, szegényesebb vagy beteges közelségét: edzés. Csak az ateizmus abszolút elpuhító és polgári és különválasztó. Ilyenek zakatoltak a litánia közben. Kijövet félig esti, félig holdfényben komoly áhítatban fürdik a kertünk; a fák arany kadmium49 lombja világít. Meluzina50 közelebb van ismét a kerthez, mint a templomhoz: a kert Isten pitvara.

A zsidó cikk kezdetéül.51 A tegnapelőtti litánia élménye: Ma, amikor szubjektivitásból szabad és lehet csak objektivitást meríteni (minden más forrás könnyelművé tesz), amikor legalábbis szubjektivitásunkba kell megmártani minden „élménycafatot”), merem így kezdeni: én, Lesznai Anna (ki mellesleg 10 év[vel] előbb írtam a fentebbi cikket) a hrušovi katolikus templomban ülök, s asszisztálok az októberi litánián. Körülöttem mellig középkorban térdepelnek a tót parasztlányok. Hátul öreg nénik, alázatból egy nem a padon, de a gyóntatószék előtt a jéghideg kövön ül; karjaik fel-felnyúlnak a párából, mintha saját mágikus félhomályukból: emberség, Jézus felé kapaszkodnának, de a mágikus anyagú Mária-litánia ismét lehajlítja őket. Mint egy szélvihar a kalászok felett, [úgy] jár rajtuk a litánia orgonadallama.

Néhány év előtt én, kálvinistává keresztelt zsidó52 tudtam buzgón, sírón, egészen velük énekelni,53 ma a lelkem külön utakon jár, nem segít a közös áhítatuk engem is közösségre. Gyerekkori emlékek hirtelen nem kényszerítenek, kiválok, pedig tudom, én tudom, s majdnem látomásszerűen látom járni az oltár körül, eljönni, közénk jönni az oltártól Jézust, ki nekem is minden emberség etikai maximumánál is több metafizikai princípiuma az emberi lelkeknek. Isten és az egyéni kreatúra örök közvetítője – és mégsem tudok velük imádkozni. Ezer dolog von el: igen léghuzam van; mire gondol ez meg az; miért akar barát lenni a 16 éves, kissé bamba arcú, barna zakós, darócnadrágos előimádkozó: meg fogja keserülni vagy elég bamba a világból való kivonulásra. Itt tán mindenki kér, és kérések oly ritkán teljesülnek, s szabad-e kérni. Nem, nem is kérnek egyénit ezek, misztikus tanúságot tesznek és félnek is. Félnek a nem-imádkozás bűnétől. Nem tudok velük tartani, én zsidó. S szabad-e nekem itt ülnöm katolikus templomban, mikor ébredők ölik az én népemet a kereszténység nevében? Jézus az emberi etikum maximuma, s elég lenne minden ébredő gyűlés után fennszóval, értelmesen felolvasni a hegyi beszédet – ezt kéne Magyarországra megírni. Elég volna – tehát mégis joggal ülök itt. De Jézus ma elmenne a zsinagógába: nem velük imádkozni, de velük megköveztetni. Szóval: szabad katolikus templomba járni, de ott kellene lenni a zsinagóg(ában) az én népemmel. Az én népemmel, kivel se hitbeli, se nyelvbeli, se tradíció-, se nevelésbeli – sőt fajilag se kizárólagos tán – az összefüggésem, és mégis tudom: minden népek felett (nem ellen) az én választott népem, s mi főbb: Isten választott népe.

A sekrestyés gyertyákat olt; zsúfolt rokolyák a szenteltvíz-tartó előtt; friss, indigókék égi levegő, s kinn a kert – októberi litánia. A szelíden haló, virítva nemző, aranylombja díszében arany kandeláberként égő kerttel tudok együtt imádkozni. Az emberség megszakadása: bár közelebb vagyok a fákhoz – én zsidó.

Később benn a régi boltíves szobákban. A könyvtárszoba ezer könyvszeme54 s fűtött pára: zakatol ma bennem a gondolkodó keresés, mint 12 éves kamasz koromban: érteni, érteni. Honnan mély és értelmes kapcsolódásom az anyaghoz, a természethez? Mi ragadott bennünket, városi zsidókat olyan ellenállhatatlan kézzel a természetbe, falunkba, kertünkbe, mely miénkebb – mágikusabban miénk –, mint bármely ősök utódjaival lakta kúria százados gazdáié. Milyen furcsa érzéki szolidaritás, kéj és mámor, bebukás a szépség kapuján keresztül – erotikus hazatérés a természetbe félig nyitott ősi keleti mágiák emlékében pislogó szemmel – én zsidó? A jó Isten segedelmével! (...)

Őszi séta az erdőben. Egy borzasztóan megijedt hörcsög, aki nem talált be a kertfalon. Reszketett a pofája, a hasa és kis, rövid farka, rettenetes szánalmas, emberi volt, mikor egy gyér akácág mögé bújva azt remélte, hogy nem látjuk.

Tegnap olyan naplemente, mint amelyet a Gethsemáné kertjébe felérve még enyhülni láthatott Jézus. Metafizikai eseményt jelző alkony. Ma párás, lassú elszürkülése a tájnak arany csipkék mögött. Pompás légyölő galócák majd feldobják a kalapjukat (...). Némely fa szép öregsége: egy gyertyán a szürkés fenyők közt. A tölgy, mely gyerekkoromban olyan nagy és olyan messzi volt, hogy mire odaértünk, már enni kellett. Örökzöld bársony zöldje felette fiatal. Gyertyánlomb – csipke, tüll, nem is minta, csak alap. Közbül a törzsek hideg zöld színe. Csak összhatás, semmi, ami egyénien kiszólana! Kórus sem: csak színhely, háttér, díszlet, olyan, amelyik azonban körülírja magát: a benne történhető cselekvést. Ilyennek kéne minden díszletnek lennie. Az állattestű nagy, szent hárs.

A „kút” ma abszolút varázskút volt: oly teleszórva lombbal, hogy idegen rálépne tükrére, mivel túloldalán folytatódik az ösvény. Egy nagy törött nyárfa túlnan mintegy második veszélyes próbát és kaput jelent tündérországba. Jobbra a gyertyánok ritkája között sűrű lucfenyő sziget feketéllik: tilos erdő. S mindezek a csudák 2 percnyire a járt községi úttól: annak, aki árkot szelve rámerészkedik a kis oktalan gyalogútra. Az erdő szélin japán vadmeggyfa, a pompás vackor még sötét cinóberzöld és kadmiumsárga.

A falu alatt már félig sötét van: a Józska házát mozogni, megindulni látom alattunk a mélyben, s ugyanakkor mintha mögöttem valaki nehéz léptű óriás járna. Pedig csak Józska házsártos Hanyája lépett ki a házból, s a váratlanság volt az, mit magam megett éreztem.

Mesetéma: ha Józska részeg, az asszony kiabál, ezért jár Józska a koresnikába.55 Öregedő, töpörödött, lángarcú kertészke. „Vigyázz, ha megint kiabálsz, baj lesz.” A Hanya veszekszik, Józska elmegy. Hanya tovább kiabál. Erre a házikó megindul vele: a ház is lemegy a kocsmába, minden palack megtölti magát, edény, vödör. Tejesköcsög kiönti a gyerekek tejét, minden pálinkát iszik. Vigyázz, máskor még cifrább lesz! Hanya ordít. A ház elindul valami elvarázsolt korcsmába. De itt az történik, hogy két korcsma közt kell választani, Hanya választ és a szerelem korcsmát választja. Valahogy az történik, hogy ezentúl ő is berúg, illetve kirúg a hámból, s azóta szent a béke. Októberi alkony. Aszalt szagú falu. – A jó Isten segedelmével!

Minap Rákócon: a segédjegyző úr írást abbahagyja, rágyújt, jegyesére gondol, nem akarja a háborút. A kastély teraszán kávét isznak, beszélgetnek a szomszédok, nem akarják a háborút. A tehenek párosával mennek be a kalibákba, elébük jön a parasztasszony, nem akarja a háborút. A nyárfák aranyat festenek 50 éve az égre októberben, nem akarják a háborút. Jön egy nagy-nagy titokzatos szélvész. Németországban esik a pénz – nem nevetni – ez bűvösen borzalmas: a segédjegyző puskát tesz a vállára, beáll egy sorba és lő, a menyasszonya zsebkendője utána lebeg a szélben. A paraszt csóvát dob a kastélyba, ég az ő háza is. A tehenek ledöfik egymást és a gyerekeket. A kastélyteraszon a csészék összetörnek és a szomszédok két pártra szakadnak. A nyárfák harcolnak nagy karokkal a szél ellen és aranyuk leesik az égről. Kocsidübörgős csend, sötét van. A jó Isten segedelmével!

1926–27

Itáliai táj; túl kész – élvezet, nem feladat. (...) Olaszország után Hrušov sűrített élet, minden fontos: mezei munka, tehén, koca kis tiszta malacgyerekkel, szoptatás, súly, emelés, a nap járását látni s öregeket, kik már alig élnek. A tengerparton, mikor gondom volt, óriásnak, duzzad[t]nak éreztem magam, s oly pici volt a horizont. A tenyeremben elfért a tenger s az ég alattam volt. Rémes érzés – de ezt a gond tette, nem a tenger.

A búcsúsok Vranovban, s körben térdelő lányok. A látottakat csak annyiban tudja lefesteni az ember, amennyiben csukott szemmel emlékszik a képre. Itt-ott lyukak vannak nálam. A kerek lyukakat vagy absztrakt tudással vagy svindlivel tölti ki az ember. Ma, ha hozzájutnék magamhoz, újonnan másképp festenék. Jobban érdekel a dolgok összekötése s egymáshoz viszonylása, mint a lokáltónus és lokálforma az ornamentális kompozíció keretében. Egész más témák kapnak meg. A piros és sárga háttérbe szorul. Létezni kezd az ezüst, szürke és a kék. Az ember tán jobban megy, mint az állat. Tán azért festek írás helyett is, mert az írás mélyebbről fájna.

Jegyzetek

1. Lesznai Anna Moscovitz Amália néven született 1885-ben, későbbi vezetéknevét egy, a körtvélyesi családi birtokhoz közel eső falu – Leszna – neve után vette fel. Az Anna nevet csak művésznévként használta, mindenki Málinak szólította.

2. A kis pillangó utazása Lesznán és a szomszédos Tündérországban először 1913-ban németül Bécsben, a Verlag Brüder Rosenbaum kiadásában látott napvilágot, magyarul pedig 1978-ban Budapesten, a Móra Könyvkiadónál jelent meg.

3. Lesznai Képeskönyv. Szabadi Judit és Vezér Erzsébet utószavával. Budapest, Corvina Könyvkiadó, 1978.

4. Lesznai Anna: Hazajáró versek. Budapest, Nyugat kiadása, 1909.; Lesznai Anna: Eltévedt litániák. Bécs 1912.; Lesznai Anna: Édenkert. Kner, Gyoma 1918.; Virágos szerelem. Magyar szerelemes versek gyűjteménye. Pantheon, Budapest 1932. Rajzolta és összeállította: Lesznai Anna (József Attila segítségével); Lesznai Anna: Köd előttem, köd utánam – válogatott versek. Szépirodalmi Könyvkiadó 1967.; Lesznai Anna: A dolgok öröme. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1985. Válogatta: Vezér Erzsébet.

5. Lesznai Anna: Sp(therbst in Eden. Karlsruhe, Stahlberg, 1965.; Lesznai Anna: Kezdetben volt a kert. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1966.

6. Ezt a képet Babarczy Eszter idézi „Kertekről“ című tanulmányában. In.: A ház, a kert, az utca. József Attila Kör – Balassi Kiadó, Budapest 1996. 229–242.

7. A Petőfi Irodalmi Múzeumban V.3670/43/1–20 jelzet alatt található naplók húsz füzetben; az 1912–1956 közötti időszakban íródtak. A feljegyzésekben ritkák a dátumok, ám tárgyuk és az érintett események alapján nyilvánvaló, hogy a füzetek többsége az 1920-as, 1930-as években íródott.

8. A napló idézésénél a mai helyesírás szabályait vettük alapul, hacsak az írásmódnak nem volt különleges stiláris értéke. Pótoltuk a legritkábban használt, mellőzött központozást, a néhol hiányzó névelőket, kijavítottuk a nyilvánvaló hibákat. Betoldásokat a könnyebb olvashatóság kedvéért használtunk, ezeket szögletes zárójelbe tettük. A kerek zárójel saját kihagyásunkat, idézésbeli ugrásainkat jelöli. Az idegen szavakat és neveket mai alakjaikra írtuk át.

9. A felvidéki helységneveket Lesznai hol magyar, hol pedig szlovák formájukban használja. A naplórészletekben ezeket az eredeti írásmód megőrzésével közöljük.

10. Lesznai Anna egyik legtöbbet reprodukált képe, az 1924-es Szlovák Lourdes című a Kolcs-Hosszúmezőn rendezett búcsúk kavargását idézi fel. Jászi is több alkalommal írt az eseményről. A faluban élt egy Safa Mária nevű asszony, akinek látomásában a ház előtti almafán megjelent Szűz Mária. Azon a nevezetes helyen két év múlva már templom épült, és miután a görög katolikus egyház elismerte a csodát, a római katolikusok is így tettek. Máriához könyörögve a környék szerencsétlenjei gyűltek itt össze.

11. Zemplén vármegye monográfiája – Magyarország monográfiája sorozat. Budapest 1905 18.old

12. uo.

13. Lesznai Anna: Kezdetben volt a kert. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1966. I. kötet, 97.

14. Lesznai Anna édesanyja – Deutsch Hermina – Deutsch József lánya és báró Hatvany Deutsch Sándor testvére volt.

15. Gráber Margit: Emlékezések könyve. Gondolat Könyvkiadó, Budapest 1991. 18.

16. Beszélgetés Lesznai Annával, 1965. jún. 23. (Kérdező: Vezér Erzsébet) In.: Emlékezések. Irodalmi Múzeum 1., Budapest 1967., 10. old.

17. „Máli nagyon jól van (...) három hétig voltam náluk; naponta együtt festegettünk a legvidámabb hangulatban, az estét pedig néha egész zajos jó kedvvel töltöttük 1, 2 óráig éjfél után. (...) Ha visszaemlékszem, az aranysárga lesznai nedű mellett komoly diskurzus nem is volt – pillangó gondolatok, hangos vígság (...)“ – Mousson Tivadar levele Fülep Lajoshoz. (Hőgyész, 1922., VIII.12.) Közölve: Fülep Lajos levelezése II. 1920–1930. Budapest, 1992. 137–138. Szerk.: F. Csanak Dóra. Mousson Tivadar (1887–1946) francia származású, Nagymihályon élő festőművész volt.

18. „Különben nagyon jól töltöttem azt a pár hetet. A nappalok az őszi napsütésben, a fenyők vagy virágok között, reggelizés a terrasson, az esték be az éjszakába 1–2 óráig petróleum lámpa mellett, régies intim bútorok közt és a sok-sok asszony probléma, mely felvetődött... A levegő változás a háziasszonyok szívessége – anyja is finom, kedves asszony volt – sok könyv és sok intellektuális beszélgetés, asszonyi dolgokban nyílt és okos felfogása – minden vonzó volt, amire emlékszem. Egyetlen egyszer keveredtünk nagyobb vitába a nemzetiségi kérdés felett, de ez sem ment túl a teoretikus vita keretén.“ – Ritoók Emma Évek és emberek című visszaemlékezése (Kézirat). A szövegrészlet az 1919-et megelőző időszakra vonatkozik.

19. Lesznai Anna 17 évesen, 1902-ben Garay Károlyhoz ment először férjhez, akitől egy év múlva el is vált. Házasságukból született első fiát Garay Károlynak hívták.

20. Lesznai Anna és Jászi Oszkár házasságából (1913–1920) két gyermek – György (1915) és András (1917) született.

21. Jászi Oszkár 1920. augusztus 6-i naplóbejegyzése. Közölve: Jászi Oszkár naplója 1919–1923. MTA Történettudományi Intézete. Budapest 2001. Sajtó alá rendezte: Litván György, 131.

22. „Máli a körtvélyesi fészekben a valódi nagyasszony, lelke elragadó szárnyalásával, szelleme szédítő mélységeivel (...) tevékenysége a körtvélyesi parasztok érdekében olyan bátor, nobilis, mindenkivel szembeszálló“ – Jászi Oszkár naplójegyzeteiből, 1920. június 7. Közölve: Jászi, im.: 115.

23. Uo.

24. Jászi (1920. augusztus 6.), im.: 132.

25. Jászi (1920. november 10.), im.: 151.

26. „A két hét egyébként idilli csendben és paradicsomi dologtalanságban telt el. A gyerekekkel való séták és játékok voltak a nap fénypontjai.“ – Jászi (1920. augusztus 6.), im.: 133.

27. Jászi (1922. június 5.), im.: 281.

28. Lesznai Anna lírai kötetei: Hazajáró versek (1909), Édenkert (1918), Eltévedt litániák (1922), Köd előttem, köd utánam (1967), Dolgok öröme (1985).

29. Balázs Béla: Napló. II. kötet (1914–1922) Tények és tanúk sorozat Magvető Könyvkiadó, Budapest 1982. Válogatta és szerkesztette: Fábri Anna. 318–319. (1918. Július 15.)

30. Olvasható a Dolgok öröme című kötetben is. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1985. 143–145.

31. Szabadi Judit: A magyar szecesszió. Corvina, Budapest 1979. 38

32. Brogyányi Kálmán: Festőművészet Szlovenszkóban. Kazinczy Kiadóvállalat, Kassa 1931. 109.

33. Lesznai, im.: 1966. II. kötet, 150.

34. Lesznai, im.: 1966. II. kötet, 21.

35. Jászi Oszkár naplójegyzeteiből: „Cseh kancellár jelenti Máli levelére, hogy Körtvélyest lefoglalták, sőt félő, hogy rendkivül rossz feltételek mellett, mely a család anyagi bázisát veszélyezteti. Málika elsősorban attól retteg, hogy Hermin mamát nagyon le fogja sújtani ez a hír és Karival való viszonyát [Garay Károly] végleg megrontja.” (Im.: 181.; 1921. március 21.); „A körtvélyesi birtokügy is irritál, melyben Málika koncessziókat volt kénytelen tenni családjának. (A lényegben egyetértek, csak a formát találom szerencsétlennek. Második levél Masarykhoz!)” (Im.: 188.; 1921. április 24.); „A cseh földhivatal elnöke Málihoz: kímélni fogják birtokát az én érdemeimre való tekintettel. Máli ez ellen tiltakozni fog.” (Im.: 257.; 1922. február 24.)

36. A szövegben dőlt betűvel szedett szövegrészek egy részét Vezér Erzsébet közölte Lesznai Annáról írott monográfiájában (Vezér Erzsébet: Lesznai Anna. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1979.); más részleteket pedig e cikk szerzője „Gránit a siratófalban, ütem magyar ajkú dalban” című forrásközlésében (Múlt és Jövő 2001/1 59–74.).

37. Gerg = Gergely Tibor. Lesznai Anna harmadik férje, grafikusművész, festő, akit 1917 körül ismert meg, és akivel haláláig együtt élt.

38. Herbert = Bauer Herbert, későbbi nevén Balázs Béla, aki Lesznai egyik legközelebbi barátja volt. Lesznai alakja több helyen is megjelenik írásaiban, pl. Mese a Logody utcáról című novellájában és a Lehetetlen emberek című regényében. Mindketten alapítói voltak a Vasárnapi Társaság néven ismert intellektuális körnek.

39. L. Zoltán: Lesznai Anna kedvese 1912–13 körül. Alakját nem sikerült pontosan azonosítani. Vezér Erzsébet Lesznai Annáról írott kismonográfiája (Kossuth Könyvkiadó, 1970.) szerint egy környékbeli birtokos volt. Balázs Béla naplójában megemlíti a vele való 1912-es találkozását, és rendkívül elítélő véleményt fogalmaz meg róla. Lásd: Balázs Béla: Napló. Magvető Könyvkiadó, Budapest 1982. I. kötet, 553.

40. A Moscovitz család és Lesznai Anna körtvélyesi – nála idősebb – jóbarátja, ahogy regényében is emlegette: „egy a varázslók közül”. Rendkívül olvasott és tájékozott publicista volt. A Petőfi Irodalmi Múzeum Hangtárában található egyik interjúban (280/4=CD109; Lesznai Anna emlékezései. Kérdező: Vezér Erzsébet; Készült: 1965. június 23., Budapest.) Lesznai Anna elmesélte, hogy Gömöry Olivér novellákat, sőt egy regényt is írt, amelyeket át is adott neki olvasásra, ám halála előtt minden írását megsemmisítette, így ez sem maradt fenn.

41. Moscovitz Iván (1876–1916) jogász, szociológus, Lesznai Anna bátyja. A Huszadik Század szerzője és szervezője, ifjabb Andrássy Gyula pártjának vezető politikusa volt. Katonai szolgálatteljesítés közben halt hősi halált 1916 novemberében. Ady így emlékezett rá Hatvany Lajosnak 1916. november 30-án írott levelében: „túl derék nagyszerű ember, a szerencsétlen Iván” – In.: Ady Endre levelei. III. kötet, Szépirodalmi, Budapest 1983. Szerk.: Belia György 173.

42. ĺgy nevezte gyermekeit leveleiben és naplójában.

43. Díszsövény, díszbozót (francia)

44. Hosszú időn át a körtvélyesi ház belső cselédségének tagja.

45. Talán azonos a Jászi naplófeljegyzéseiben is említett Keszler nevű nagymihályi ügyvéddel. Im.: 268.

46. Oscar Wilde 1905-ben íródott megrázó erejű önvallomása.

47. „Picur“ – Guttmann Mihály lánya, későbbi nevén Bednár Erzsébet. Kassán lakott, nagyon sokat volt együtt Lesznaival, aki fogadott lányaként emlegette. Például a Mese a bútorokról és a kisfiúról című könyvét a következő szavakkal dedikálta neki: „Picurnak, Kari fiam emlékére a Pótmama (1966. június)“. A Picur 18. születésnapjára készített karikatúra-album, amelyet Berény Róbert, Gergely Tibor és Lesznai Anna írtak és rajzoltak, Hatvanban található. Egy akvarellen a következő dedikációt olvashatjuk: „Nagymihályi péntekek és hrusovi születésnapok emlékére Picurnak Máli Néni (1932. augusztus 24.)” (Köszönettel tartozom Kovács Ákosnak, aki a két dedikációra felhívta a figyelmem.)

48. Ébredő Magyarok Egyesülete: 1918 végén, 1919 elején Gömbös Gyula vezetésével alakult szélsőjobboldali fajvédő szervezet.

49. Ezüstfehér (fém)

50. Lesznai költészetében és írásaiban a 10-es évek közepén megjelenő művészi önimitáció, mely egész versciklusoknak is témája. Meluzina az ófrancia mondavilág sellője, aki hetente egy alkalommal változik át. Férjétől azt kívánja, hogy ez idő alatt ne háborgassa, ám az ő kíváncsisága erősebbnek bizonyult, ezzel elvesztette feleségét, aki visszament a tengerbe, és csak akkor kerül újra elő, ha gyermekeit veszély fenyegeti.

51. Lesznai Anna itt már másodízben fejtette ki zsidósággal kapcsolatos nézeteit, hiszen ő is válaszolt a Huszadik Század című folyóirat 1917-es „Van-e zsidókérdés Magyarországon?“ címmel feltett körkérdésére. A beérkezett válaszokat a szerkesztőség önálló füzetként is kiadta 1917 nyarán (A Huszadik Század Könyvtára, 64. sz).

52. Eredetileg csak a „zsidó“ szó szerepelt, a „kálvinistává keresztelt” egy későbbi betoldás. A sor alatt egy más íróeszközzel tett betoldás: (felekezetet nem vállaló hitemmel, de ...szerint)

53. Az „énekelni” szó áthúzva, helyette javítás: „imádkozni”.

54. Zemplén vármegye monográfiája Alsókörtvélyesről szólva említésre méltónak tartotta a Moscovitz család 7000 kötetes könyvtárát. In.: Magyarország monográfiája. Zemplén vármegye. Budapest 1905, 18.

55. Talán régi tájnyelvi fordulat, pontos jelentését nem sikerült tisztázni.