A kommunista párt vezetése az események után kullogott

ÖSSZEFOGLALÓ

A bársonyos forradalom gyors sikerének egyik oka, hogy a kommunista párt nem tudott megfelelően reagálni a november 17-e után kialakult helyzetre. A CSKP vezetésében 1987-ben állt be változás, ám ez sem szemléletmódbeli, sem generációs váltást nem hozott. A kiöregedett szlovák Gustáv Husákot – az 1968 utáni normalizáció atyját – a tőle csak kilenc évvel fiatalabb cseh Miloš Jakeš váltotta. Jakeš (polgári nevén Milouš Jakeš) 65 éves volt, amikor a főtitkári székbe ült – a CSKP 1929-es megalapítása óta egyébként csupán a párt hatodik vezetője volt.

Jakeš keményvonalas ortodox kommunista volt, a vezetőségben is szinte kivétel nélkül csak ilyen beállítottságú tagok ültek. Míg a magyar állampártban a 80-as években utat törtek maguknak a pragmatikus reformkommunisták – akik később sikeresen transzformálták át hatalmukat –, addig a CSKP-ban az 1968-as események miatt hiányoztak a reformorientált vezetők.

Miközben Lengyelországban és Magyarországon már javában zajlott a rendszerváltás, Berlinben pedig politikai értelemben leomlott a fal, a helyi pártvezetés mindennemű változástól meredeken elzárkózott. A november 17-e utáni, felgyorsult napokban pedig egy ideig nem tudták, mit tegyenek.

A párt legfőbb vezetését, a Központi Bizottságot november 24-re (péntek) hívták össze, az ülés a késő éjszakai órákig tartott. A vezetőség lemondatta Jakešt, egy ideig úgy tűnt, a távozó főtitkárral szinte egykorú Lubomír Štrougal lesz az új vezető, ám végül Husák nyomására a 48 éves Karel Urbáneket választották meg. Urbánek főtitkársága pünkösdi királyság volt, 26 nappal később megszűnt funkciója.

Urbánek november 25-én tévébeszédben szólt a néphez. Párbeszédet sürgetett, ám a szocializmus mellett állt ki, sőt, óva intett a helyzet kiéleződésétől. Egyben az általános sztrájk ignorálását kérte az emberektől, és a Prágai tavasz ideáljainak megvalósítását ígérte. A pártvezetés az események után kullogott, ami a forradalmak tipikus jelensége: a megdöntésre váró rezsim vezetői általában fáziskésésben vannak, s arról hajlandók tárgyalni, ami napokkal, hetekkel korábban volt aktuális.

A tárgyalások a hatalom és az ellenzék között egy ideig párhuzamosan zajlottak, a párt részéről a cseh Vasil Mohorita és a szlovák Ondrej Šaling tárgyalt Havelékkal, míg Ladislav Adamec csehszlovák miniszterelnökként folytatott egyeztetéseket a tüntetők vezetőivel. Az „élelmesebb”, viszonylag tiszta előéletű kommunisták igyekeztek kiegyezni a forradalmárokkal, néhányuk később az OF és a VPN választási listáján is feltűnt (pl. Marián Čalfa, Milan Čič).

A párt az 1989-es év végére elvesztette a hatalmat, a régi elvtársakat a forradalmat követő hetekben leváltották és kizárták, majd 1990-ben a KSČ országos, szövetségi pártként gyakorlatilag megszűnt létezni. Csehországban a még most is parlamenti KSČM-ként folytatta tevékenységét, Szlovákiában pedig a Demokratikus Baloldal Pártjává (SDĽ) transzformálódott. A szlovákiai kommunisták 1992-ben alapították meg a KSS-t, mely ideológiai (de nem jogi) örököse a korábbi pártnak. (MSz)