A kisebbségi kérdés helye a magyar–szlovák viszony történetében

Az elmúlt században a magyar–szlovák kapcsolatrendszer alakulása páratlanul tanulságos és érdekes, de távolról sem egyedülálló jelenség az egymás mellett élő nemzetek kapcsolatai történetében. A svéd-finn, az osztrák-olasz, a szerb-bolgár, az orosz-ukrán, a lengyel-német viszony történeti alakulásában akadnak párhuzamos, rokon jelenségek. A nemzetiségi-kisebbségi kérdés a 20. század végi értelmében tájainkon a nehezen elviselhető aszimmetrikus helyzeteket, a két vagy több egymással együtt élő nemzeti közösség közjogi, államjogi helyzetében megmutatkozó különbségeket, az adott államon belüli alá- és fölérendeltségi viszonyokat jelentett, amikor a többségi nemzet a domináns, a kisebbségi csoport pedig a nem domináns vagy éppen elnyomott pozíciót foglalta el.

A magyar-szlovák viták a kisebbségi kérdés kapcsán általában az asszimiláció megítélésével, számbeli kihatásaival, eszközeinek erőszakos és természetes jellegére vonatkozó polémiákkal kezdődnek és a trianoni, párizsi államhatárok kialakulásáról folytatott eleve reménytelen szóváltásokkal folytatódnak, majd a két országban élő kisebbségek számának, helyzetének egyoldalú öszszehasonlításával érnek véget. E vitákban nemigen lehet előre lépni, hiszen mindkét fél eleve biztos abban, hogy a másik fél bűnei és a másik országban élő kisebbségének sérelmei lényegesen nagyobbak. Jól begyakorolt koreográfia alapján a szlovákok részéről az ezeréves elnyomás katasztrófa-forgatókönyve, magyar részről pedig a vérgőzös nagyhatalmak és mohó szomszédok összeesküvésére egyszerűsített trianoni képlet jelenti a kiindulópont. Innen azután tényleg reménytelennek látszik bármilyen tekintetben közös nevezőre jutni.

A mai magyarországi kisebbségek identitását alapvetően az immár másfél–kétszáz év óta tartó akkulturációs és asszimilációs folyamat határozza meg: ezeket az erőszakos magyarosítás, illetve a – természetes kétnyelvűségből, vegyes házasságokból, városba költözés stb. következményeiből levezethető – természetes nyelvcsere egymást felerősítő hatásai működtették. Asszimilációs folyamat alatt a kétnyelvűség kialakulásától a nyelvcserén keresztül az etnikai identitásváltásig terjedő többlépcsős folyamatot értjük, amely ugyanazon kisebbségi közösségen belül az egyes nemzedékek, szociális és földrajzi csoportok esetében eltérő gyorsasággal és mélységben történik meg.

A magyarországi kisebbségek körében a mára szinte feltartóztathatatlannak tűnő nyelvváltási folyamat történeti hátterét a 19–20. század különböző periódusaiban állami szinten művelt magyarosító politika és a tömeges méretű természetes okokra visszavezethető asszimiláció jelenti. Ma ugyanennek a folyamatnak három kritikus területét figyelhetjük meg: a magyar nyelvűség nemzedékről-nemzedékre való felerősödése, kisebbségi családokon belüli nyelv- és kultúraátöröklődés automatizmusainak megszűnése, valamint a kisebbségi iskolai nyelvhasználati gyakorlat jelenlegi csapdahelyzete. Erről a három területről szeretném a magyarországi kisebbségekre vonatkozó adatokat felsorolni.

A magyarországi nemzeti kisebbségek körében az 1949–1990. évi népszámlálások közötti négy évtizedben a szlovák, román, horvát, szerb, szlovén anyanyelvű népesség száma körülbelül a felére csökkent. A német anyanyelvűek száma pedig a nyilvánvalóan a kitelepítés utáni megfélemlítettséget tükröző 1949. évi adatok szintjén stabilizálódott. Az asszimilációs folyamat folytonosságára utalnak az anyanyelvi és nemzetiségi hovatartozás szerinti adatsorok különbözőségei és átfedései, valamint a korcsoport-megoszlás arányszámai. Ez utóbbiak minden magyarországi nemzeti kisebbség esetében az elöregedés aggasztó jeleit mutatják, ami kétségkívül szorosan összefügg a legfiatalabb nemzedékek magyar anyanyelvűvé és nemzetiségűvé válásával. A szlovákok anyanyelvűek körében a 14 évnél fiatalabbak aránya mindössze 5, a németeknél 7, 3 százalék, a szlovéneknél 7,7 , a horvátoknál 8,9 a szerbeknél pedig 8,3 százalék. A 10,5 százalékos országos átlaghoz, s még inkább a cigányságnál mért 35,7 százalékhoz képest egyedül a román kisebbség 11,3 százalékos adata mutat kedvezőbb tendenciát.

A magyarországi kisebbségi iskolákat látogató tanulók létszámának szempontjából az anyanyelv családon belüli átöröklődésének megszakadása jelenti a legnagyobb gondok forrása. E jelenség mögött kétségkívül a vegyes házasságok magas aránya is meghúzódik. E tekintetben ismét a szlovák és a német kisebbség mutatói a legmagasabbak: 1990-ben pl. a szlovák anyanyelvű, illetve szlovák nemzetiségű férjezett nők 49,8, illetve 53,2 százalékának volt magyar anyanyelvű férje. A nem vegyes házasságokban élő gyermekek anyanyelve a legnagyobb mértékben a szlovákok esetében különbözik a szülőkétől: a szlovák anyanyelvű házastársak gyermekeinek 49,1 százalékát magyar anyanyelvűként regisztrálta a népszámlálás.

A kisebbségi anyanyelvű, illetve a kisebbségek nyelvét beszélő iskolaköteles népesség számának csökkenése a statisztikai kimutatások szerint továbbra is igen erőteljes. A nemzetiségi iskolákba beiratkozó gyermekeknek közel 90 százaléka nem beszéli az adott kisebbség nyelvét. A kisebbségi iskolák tanulóinak legújabb országos felmérése azt jelzi, hogy a kisebbségek eredeti nyelvét a vizsgálat során a 264 településen megkérdezett 2250 diák közül mindössze 6,8 százalék vallotta anyanyelvének. A megkérdezetteknek mindössze 20 százaléka, 545 tanuló jelezte, hogy valamilyen mértékben nemzetiségi kötődései is vannak, de ennek a csoportnak a nagyobbik fele, közel 60 százaléka szintén magyar nemzetiségűnek vallotta magát.

A Magyarországgal szomszédos hét országban élő magyar kisebbségi népcsoportok a magyar közgondolkodásban mindmáig egyfajta kényszerközösségeknek számítanak, holott maguk a kisebbségek ma már meglehetősen tudatosan identifikálják magukat első helyen a kisebbségi csoporttal, azaz ha még nem is vállalt, de tudatos és ilyen értelemben részben akarati közösségként lehet őket meghatározni. Az igazi dilemmát azonban a kisebbségi népcsoportokhoz tartozóknak, így a szlovákiai magyaroknak is az jelenti, hogy a befogadó államok többségi közvéleménye éppen ezt a nemzeti közösségi önszerveződési folyamatot tartja a legveszélyesebbnek, az önkormányzati, kollektív politikai jogoktól a területi autonómián keresztül az elszakadásig vezető etnikai konfliktusforrásnak. Ennek megfelelően Horvátország és Szlovénia kivételével Magyarország többi öt szomszédja meglehetősen mereven elzárkózik a közösségi, kollektív jogok törvénybe iktatásától, mi több, a nyelvi jogok vonatkozásában is igyekeztek az elmúlt tíz évben igen visszafogottan csak az egyéni nyelvhasználati jogok körére korlátozva bővíteni a kisebbségi nyelvi jogokat.

A (cseh)szlovákiai magyar kisebbség az elmúlt 83 évben létrejöttének, majd másodszori kisebbséggé válásának kényszerű körülményeit mára részben elfeledte, részben feldolgozta. Kétnyelvű, kettős identitású közösségként helyet követel magának a szlovákiai társadalomban, politikai, gazdasági, kulturális életben, szívós munkával megpróbálja ledolgozni a nem domináns helyzetből származó hátrányokat. A trianoni békeszerződést közvetlenül követő időszak egynyelvű magyar, monokulturális nemzeti identitását a kényszerközösségként létrejött magyar kisebbségek esetében fokozatosan, de a közösségekhez tartozók többségében csupán az 1960–1970-es években felváltotta a többségi nyelv elsajátítására, a többségi nemzettel való tartós együttélésre, az adott államok iránti lojalitásra épülő kettős kötődés igen változékony és gyakran felületes állapota.

Ugyanakkor az említett négy magyar közösség, s mellettük részben a horvátországi és a szlovéniai (Mura-vidéki) magyar kisebbségek csoportidentitásában változatlanul döntő szerepet játszik az egyetemes magyar nyelvi–nemzeti közösséghez való tartozás tudata, akarása. Ez a nyelvhasználat mellett megmutatkozik az iskolaválasztásban éppúgy, mint a Magyarországgal való kapcsolattartásban, a magyar kultúra, irodalom, sport iránti érdeklődésben. Ez azt jelenti, hogy a többségi nemzet megtanult nyelve és elsajátított kultúrája mellett az anyanyelvet és a magyar kultúrát tekintik saját egyéni és közösségi önazonosságuk szempontjából a legfontosabbnak.

A kisebbségi magyar közösségi identitásépítés harmadik fontos elemét a csoport önálló regionális és kisebbségi közösségként való önmeghatározása jelenti. A kényszerközösségként létrejött magyar kisebbségekből a 20. század végére fokozatosan önszerveződő tudatos és vállalt közösségek lettek, amelyek az önkormányzatiság térnyerésével belátható időn belül a történeti kényszer motívumait feldolgozva akár akarati közösségekké, a kialakulásuk kényszerű feltételeit maguk javára fordítani képes népcsoportokká is válhatnak. Ennek a jelenleginél nagyobb mértékben önálló közösségi identitástípusnak az akadályait jelzi a kisebbségi magyarok által lakott országgal és régiókkal való azonosulás alacsonyabb szintje, a hazafogalom minden vizsgálat által kimutatott ambivalens jellege, az elvándorlási szándék felerősödése stb.

Fontos felismerése az elmúlt évtizednek, hogy a határon túli magyarság számára a szülőföldön maradás csak akkor jelenthet teljes értékű alternatívát, ha szűkebb pátriájában legalább megközelítően azonos feltételek között élhet, mint Magyarországon. S ami legalább ilyen fontos: Magyarországnak valóban anyaországként kell viselkednie velük szemben ahhoz, hogy a trianoni határokon belül, külföldi állampolgárokként is otthon érezhessék magukat a szomszéd országokban élő magyarok, ami számukra a szülőföldjükön való megmaradáshoz is támogatást , a biztos hátország tudatát és a nemzeti kultúra minden értékéhez, az oktatás otthon hiányzó intézményeihez való szabad hozzáférés lehetőségét jelenti.

Mindazonáltal a kisebbségi magyar közösségek egzisztenciája és helyben maradása csak akkor tűnik tartósan biztosíthatónak, ha a többségi nemzettel együttélésük zavartalan lesz, s ha egyenjogúságuk törvényi biztosítékai megteremtődnek. Egy ilyen helyzetben azok a társadalomlélektani feltételek is kialakulhatnának, amelyek a kulturális, közigazgatási autonómiaformákat képesek lennének elfogadni, amelyek végső soron megkerülhetetlenek ahhoz, hogy a kisebbségek kényszerközösség-jellegüktől végleg megszabadulhassanak, s csoportidentitásukban a szabad identitásválasztás elemei kerüljenek túlsúlyba. Mindez és a Magyarországgal és a többi magyar közösséggel való kapcsolattartásuk pótolhatná a kisebbségi helyzetben szükségképpen megjelenő anyanyelvi kulturális deficitet. Az anyanyelv dominanciája mellett ugyanis látni kell az igen erőteljes nyelvváltási és asszimilációs tendenciákat, különösen a Magyarország határai mentén található városövezetben. A kétnyelvű kisebbségi magyar közösségek, így a szlovákiai magyarság számára a 21. század elején az a feladat, hogy a nyugat-európai típusú határlebontásig terjedő időszakban olyan erősen szervezett közösségekké váljanak, hogy sajátos érdekeiket az addig rájuk nehezedő asszimilációs nyomással, azt követően pedig a minden területen szabaddá váló versenyhelyzet körülményei között is meg tudják védeni.