A kiegészítésről az egész helyett

Ennapokban került a könyvesboltokba Bornemisza István újabb könyve: I. Töredékek az életemből. II. Ha engem megkérdeztek volna. (A szerző magánkiadása a Madách-Posonium Kiadó gondozásában, 2002, 210 l.).Az első részbe foglaltak nagyrészt a korábbi kötetek anyagát egészítik ki. A „Személyiségek” témakörben (10—93.) Bornemisza elődeit és pedagógusait veszi számba és jellemzi, egy időben költői példaképét, Mécs Lászlót, továbbá Esterházy Jánost és Habsburg Ottót. Négy fejezete — Bornemisza Lajos (47—59.), Maléter Pál (72—81.), az „Események”-ből pedig a Túl az Óperencián s a Felvettek a máltai lovagrendbe (103—114.; valamennyihez számos fényképfelvétel csatlakozik) — szorosabban illeszkedik a megjelentetés sorrendjében első és harmadik kötetéhez élettörténete trilógiájából: Egy letűnt világ tanúja emlékezik. 1997, 341 l.; Kifosztva és megalázva… (is)… élni kell. 1999, 224 l. (Kiadásukra vonatkozólag, mint a fentinél).

Bornemisza Lajos — apjának öccse — tisztként végigharcolta az első világháborút, majd csak rövid ideig maradva otthon, a francia idegenlégióba szerződtetett. Ott az elérhető legmagasabb rangig vitte, s a szolgálat leteltével a párizsi Renault cégnél vállalt tisztviselői állást. Véglegesen apja elhalálozása után tért haza. A második világháború utolsó őszén egy eperjesi vendéglőben sértően nyilatkozott a német hadviselésről, minek következtében a Gestapo lefogta. A börtönből a város szovjet bombázása, azaz 1944. december 20-ika előtt koncentrációs táborba szállították, ahol 1945 januárjában meghalt. Hozzátartozói az értesülések alapján először Mauthausenre gondoltak, 1997-ben azonban értesítették B. Istvánt a valós dátumról és helyről (1945. január 22., Sachsenhausen). Az eperjesi temető sírkertjének kövén elhelyezett emléktáblájába még a vélt adatolást vésték (A kötet 55. lapjának fényképe és a magyarázat a véltet tünteti fel, illetve helyesbíti).

A Maléter Pál fejezetben a szerző igyekszik valamennyi találkozását vele felidézni. Gyermekkoruktól ismerték egymást, s huzamosabban az eperjesi Rózsa utcai elemiben kerültek össze, amikor a harmadik osztálytól azt időlegesen ugyan, de Bornemisza is látogatta. A tanítónő Sándor Iza néni volt (Sándor Lászlónak, az ismert publicistának rokona). A felsorolt diáktársakat mind ismertük, de csak a Pozsonyban tavaly elhunyt Weiszer Pált említjük, tőle tudta meg Bornemisza Maléter sorsának alakulását a háború alatt. A jogász Weiszer Prágában három évig együtt lakott az orvostanhallgató Maléterrel, erről 2000-ben interjút adott a pozsonyi magyar nyelvű rádióadás számára, tudtunkkal budapesti adásban is sugározták.

S még hosszabbra nyúló együttlétet jelentett a palocsai-gromosi cserkésztábor. A mellékelt képek bemutatják a tábori életet (78—79.). A rákövetkezők az eperjesi Večerníkből vettek (Az adatolást lásd Adalékok egy cserkészcsapat történetéhez című dolgozatunkban. Fórum Társadalomtudományi Szemle. 2000, 3, 91—104.).

A Túl az Óperencián az Egyesült Államokban (Gladsone) 1993-ban megrendezett Fogathajtó Világbajnokság leírása, amelyre B. István társaival és hat lóval repülőgépen utaztak. Egyik epizódja, a megkésett jelentkezés miatti bírságolás és meglepetésszerű törlése egyebek közt „karnevalizáló” motívum (a jelöléshez még visszatérünk).

Az ismertetett rész lezárása a verses formájú, felező nyolcasokban írt Társalgásom egy varjúval (130—132.). A Kérésem a varjúhoz (132) felerősödő iróniája révén tűnik a leginkább lirizáltnak — „szállj fel varjak ős helyére, / templomunknak tetejére, …károgj el egy imát értem”. A templom a borító egyik festményleképezése, s teljességében az első kötet felvételén rajzolódik ki. Átellenben vele a Tarca túloldalán meredek lejtő ejt, vezet fel; ezen sokat síztünk a felvonók és a műanyag sícipők korszaka előtt T. barátunkkal (a kifejezést a szerzőtől vesszük át, aki azt saját síelésére vonatkoztatja, a határolás a 70-es éveket jelenti). Édesapja még Pécsújfalun született, a rokonságukból való volt a kis T. Mária, akit az önéletrajzíró vágtázó lova, mely elől a többi gyermek szétrebbent, őt a libalegelőn hagyva, élő akadályként ugrott át; ló és lovasa későn vették észre („Önkéntelenül arra kellett gondolnom, hogy mi lett volna, ha ez másképpen végződik. Rettenetes érzés volt, most sem szabadultam meg teljesen tőle.”; Egy letűnt világ tanúja emlékezik. 84). Ugyane kötetben vázolja ifjabb Bornemisza István a Péchy család történetét; nemcsak anyja, Péchújfalusi Péchy Mária, hanem apai nagyanyja és dédanyja is Péchy volt: „tulajdonképpen Péchy vagyok, csak Bornemiszának hívnak” (35).

A II. Ha engem megkérdeztek volna hangnemváltás stílusában, a sokat próbált és jogvégzett szerző ítélete is a történelmi jogtalanság, az embertelenség fölött. Ezek mindegyik kötetében többé vagy kevésbé vannak jelen, de megfogalmazásuk itt fedetlenül szókimondó, s az a verses formájúban még felerősödik, mint Történelmi elbeszélő költemény műfaj jelölt (135—204.; a kommentár próza).

A trilógia első és harmadik kötete tematikailag és kompozicionálisan átfedődik, akképpen is, hogy a harmadikban a magyar kisebbséget, családját és osztályát ért sérelmek jegyzőkönyvszerű és dokumentált felsorolása áll, s lajstromba foglalva ugyanerről szól az első kötet bevezetése. A színhelyet fényképek mutatják be, és utalnak a történtekre. Az első elején a pécsújfalusi templom alatt épített családi sírboltban az 1945 márciusában szovjet deportálásban, Dombaszban elhunyt édesapa — Kálnói és ádámföldi Bornemisza István jelképes emléktáblája látható. Grafikailag elővétel és árnyvetés tartalmában a gyermekkor idilljét, az ifjúságot, a sárosi társadalmi életet, sportolást, az iskolalátogatás, a magyarországi gimnázium, főiskolák-egyetem éveit, állam- és jogtudományi doktorátus elnyerését részletező tárgyalásnak. A bahtyini karnevalizálás a színhelyek váltásával, a környezetek és az életmód ellentétes jellegével, sőt még a nyelvi stílus síkjában is (háromnyelvűség a kezdetekben, amely a szövegezés szintjén másutt is kimutatható) már egy köteten belül itt is megvan, s a kötetek összevetésekor tovább formálódik. Bornemisza műveiben a lineáris egyben mindig ciklikus, azaz visszatérő, egyszerre érvényes kavargás. Olvasáskor egymásra rétegződik, felfokozza a teóriában „jelentésfelhalmozásnak” nevezett folyamatot.

A harmadik a bizonyítás, vállalás és felívelés kötete. Munkásként-gyakornokként kezdi az apja egykori tulajdonát képző kisszebeni fűrésztelepen, vezető erdészeti alkalmazotti tisztségeken át folytatja (miközben az akadályozásokon is úrrá kell lenni), s Poprádra jutva már előnyös és pártoló feltételek közt egyengetheti pályáját, olymódon, hogy a Tátrai Nemzeti Park (TANAP) jogászaként vonul nyugállományba. A poprádi időszakban bátyjával együtt hozzák össze a helybeli lovassport kifejlesztésének feltételeit olyan fokra, hogy számos rendezvényükön kívül szlovák és szlovák—magyar koprodukciós filmekben biztosítja lovascsoportjával az igényelt szereplést. A máltai lovagrend tiszteletbeli lovaggá fogadása tetőzi helytállásának igazolását, elismerését. Mindannak a képviseletét személyében, ami sohasem „tűnhet le”, ami köteteiben túlmutató, mélyebb gyökerű.

A köztes második kötet a katonáskodást ismerő vagy a háborús évekre még emlékező olvasónak olvasmány egy éjszakára (nem teszi le a könyvet). Kiképzéskor a vereknyei Duna-szakaszon sajátította el az úsztatást, ami beválik 1944 márciusában lovasszakaszával, amikor a Dnyeszter átúsztatását választja a visszavonulás veszélyeit elkerülendő, a hídon és előtte torlódó alakulatok közti kivárás helyett. Megoldása a harctéri helyzetekben mindig merész, de egyben a legcélszerűbb és a kockázat ellenére az adott helyzetben a legracionálisabb. ĺgy sikerül tanácsa alapján a szlovák köteléknek visszafordítva motoros kocsisorát egy hegygerincen átkelni a Kárpátokon Csíkszeredára. A soron következő fordulatok ez esetben is a legkevésbé elvártak. A szerző egy helyütt arra utal, hogy a műveibe formáltakat regény alakjában szándékozta előbb megírni. Egyik íróbarátjának a véleménye azonban talán erre a kötetre nézve a legtalálóbb, miszerint: „A történeted túl bonyolult és néha túl valószínűtlen ahhoz, hogy ki lehessen találni, ezt igazán csak átélni lehetett” (i. m. 139).

Bornemisza István életművének mondanivalója mélyebb, mintsem hogy azt e közlésünkkel elérhettük volna. Hogy vállaltuk a megszólalást, azzal indokolhatjuk, hogy tapasztalataink, értékelő szempontunk, kötöttségünk közt lényeges metszőpontok találhatók. Édesapja és nagybátyánk ezerötszáz kilométerre szülőföldjüktől egyazon környezetben jeltelen sírban nyugosznak, a Beneš-féle dekrétumok, amelyeket behatóan tárgyal, kihatásukban, igaz, sokkal szerényebb mértékben, de minket is érintettek, érintenek mindmáig. A régió mint otthonunk ugyanaz, a földhöz, tájhoz kötöttség egyirányú. Vadászterületünk a negyvenes évektől a hatvanas évek közepéig szomszédos volt a Péchyek és a Bornemiszáék birtokaival; a helybeli vadászokkal, akiket megnevez, még mi is jártuk a hegyoldalakat, erdőket, szántóföldet a Kohúttól, Marduňától, Majdánig, Olajpatakig, a Vörösalmán (Červenica) túli debrőkig. A környező vonulatok túráink, síelésünk színhelye. Barátomnak a Lysá csúcsa alatt álló víkendházába gyakran térünk be (egyébként anyai ágon Péchy).

A természetit és a történetit most nem részletezzük tovább, rátérünk viszont arra, hogy a szerző a földrajzi neveken kívül a személynevek sárosi rendszerére támaszkodik, ami a kívülállóknak nehezíti az olvasást, számunkra ismert „könyvnélküli”. Hogy csak egy példát hozzunk fel az első kötetben felsorolt és behatárolt csoportból (105—106. l.) — Flórián Lászlóval és Fűzy Attilával együtt játszottam, a Rózsa utcai iskolaépület emeleti nagytermének színpadán egy cserkésztábor-jelenetben mint kiscserkész-statiszta egy fatönkön ülve… S az „átnyúló” Szepesség, melyben Bornemisza István és családja berendezkedett, sem esik tőlünk távol, s nemcsak térbelileg.

Zeman László