A képzelet aritmiái

itt ülök ezen a kényes mesébeillő szenvedélyek

itt ülök ezen a kanca mindkét orcája kifacsarva

az indulat nem az én gondom itt ülök e térben s ontom

képtelenül feszül a húrja a gondolat fekete kútja

csörömpöl zakatol az ének gondolatok kékek fehérek

én meg csak ülök és nem értem érteni bár egészen

topolyafa koponya-násza a világmindenség cigánya

a világmindenség-rekettye elordítom rekedtre

fázom dübörög szenvedélye itt ülök ezen a sekélyes

domboldal-bár ficseri fecske a szenvedélyes naplemente

antiromantikája kábít a képzelet aritmiáit

egyedül hallgatod e kéket az indulat-kevély fehéret

a nap elcsorduló szirupja a dinamit-kábító rumba

mesébe illő csontok csontja itt ülök e szennyes csatorna

menjek ne menjek itt maradhat kakukkfiókának salaknak

koponya-vak a szenvedélyek itt ülök és lassan elvérzik

Hetvenéves Cselényi László (1938), a szlovákiai magyar irodalom „harmadvirágzás-korszakának” enfant terrible-je, a mai magyar irodalom „legelszántabb avantgardis?tája” (Esterházy ). A fenti vers a Madách-Posonium Könyvkiadó hamarosan megjelenő tisztelgő kötetéből való, s mintegy összekapcsolja a már csak a puszta szöveg (a szó- és mondatszerkezetek, egymás mellé rendelések, szócsonkolások) által „elbeszélt” szubjektumot a korábbi, még hagyományos versolvasási stratégiák alapján is felismerhető lírai énnel. – E vers közlésével kívánunk a költőnek még sok termékeny évet. (T. Á.)