A hullamosó

Korábban volt persze életszerűbb foglalkozásom is, történelemtanár, csak kirúgtak a tizedik iskolából is, azt mondták, pályát tévesztettem, meg túl sok az előítélet. Ezt merték mondani. Ezek vagy zsidók mind, vagy kommunisták.

Már gyerekként szerettem a történelmet, főleg hogy rájöttem, néha én is részese vagyok az idő folyásának, átzúg rajtam, mint egy vízesés. Gyakran gondoltam ilyesmiket a szobámban, ha már napok óta nem szólt senki hozzám, csak a rádió, meg a könyvek. Más meg – valami író – azt mondta, csak az a baj, hogy néha beakad a történelem a küszöbbe, felbukik és ott megáll a szobámban, később kissé be is savanyodik. Néha egészen jól érezni ezt a savanyú szagot, olyan, mint az állott uborkalé, mondhatnék hullát is, de otthon nem dolgozom, elég bent a hullaházban. Nem is olyan rég még hangosan utánoztam a csatazajt, ha fürödtem a kádban, de amióta a szomszédok elkezdték terjeszteni, hogy nem vagyok normális, halkabb vagyok. Pedig, ha sejtenék, milyen szép is zuhanóbombázni a tengeralattjárót, vagy aknát telepíteni az őszi zsíros földeken. Utóbbit krumpliásás közben szoktam elgondolni. Átgondoltam mindent, és hosszú szakállat növesztettem, olyan marxosat, talán így majd komolyabban vesznek. Nem tudnak ezek semmit, elmennek a boltba, tévéznek, nyilvános helyeken táncolnak, ülnek a vonaton, dugnak sokat, ennyi az életük. Lövésük sincs arról, hány lövés dördült el azért, hogy tévézhessenek, meg táncolhassanak.

Barátnőm sohasem volt. Minek? Ott van az a rengeteg ember a történelmi lexikonban, elég velük foglalkozni, nem még egy hús-vérrel is. Meg hát szerintem nem is vagyok valami dekoratív, és nem merem a nőket, csak interneten. Az interneten meg mindenki azt mond, amit akar, hogy szép és okos. Én nem vagyok ilyen. Csak annyit írtam a társkeresőbe, hogy „Molett szakállas történelemtanár fiú társát keresi. Jelszó: Előre!”. Aztán, miután megjelent az újságban a szőke lányok között, rájöttem, hogy az „előre” az nem jó, nem kellett volna. Mivel nekem előre nem nagyon mennek a dolgok, csak a hátra, csak a visszanézés – történelemtanár vagyok, nem csillagjósda. Senki nem jelentkezett a hirdetésre, talán azért, mert megzavarta őket a „történelemtanár fiú”, talán ha egybeírtam volna, de most már mindegy. Hiába, a magyar nyelvtan sose nem volt az erősségem, meg különben is, a csatatéren minek a nyelvtan. Nem birtokos jelzőkön múlik egy ország, hanem puskaporon, propagandán, vérző embereken, és sok mosatlan halotton. Csak legyen stratégia és nemzeti identitás, ha ez nincs, akkor simán vérszomj, düh meg persze legyen valami kézzelfogható ellenség. Ha nincs, csinálni kell. Annyi ember van, csak akad köztük olyan, aki rosszabb nálunk… Talán tényleg félrement bennük a „történelemtanár fiú”, nem látták a magas kultúrát a két szóban. Kivéve a frissdiplomás tanárnőt, aki matekot tanít az iskolában. Vele viszont két hónap után összevesztünk, mert szerinte én csak zsidózni meg kommunistázni tudok, persze nem vette észre, hogy ő meg az utóbbi időben vacsora közben integrálszámításokat magyaráz. A levesnek olyan lett az íze, mintha bazaltból főzte volna. Mondtam neki, hogy na, most már elég legyen a számaidból, meg a számokat formáló tésztáidból, eridj innen, míg szépen látsz, engem nem fogsz megmérgezni. Pedig a leves csirkéből volt, a lány meg egy merő könnyből. Úgy sírt, mintha térden lőtték volna Voronyezsnél. Állítólag apját többször negatív értelemben emlegettem, miután kiderült, hogy az öregnek zsidó rokonai is vannak.

Hiába, ha feszült vagyok, vagy ha nem tudom magamban elrendezni a világot, ezekre áll a szám, hogy zsidó, meg kommunista, nem tehetek róla. Erre azt mondta a csaj, beteg vagyok. Nem baj, ilyenkor leveszem a polcról a második világháborús könyvet, és rendben lesz minden. Jó hatással van rám néhány határozott figura, akiknek az volt a munkájuk, hogy csinálják a történelmet. Nekem ez sose ment, én csak úgy benne vagyok, mint kenyérbélben a légbuborék. Bírom a határozott embereket, és ugye, egy történelemtanár annál hitelesebb, minél határozottabb. Egyszer a már említett írónak mondtam, hogy segítsen már kicsit, hogy publikálhassam a történelmet valami újságokban. Az író szerint egy történelemautomata nem való az újságokba, kevés, ha csak lexikális tudás van, saját képzet meg semmi. Ilyenek az írók, vagy zsidók, vagy kommunisták. Ha meg éppen egyik sem, az azért van, mert valójában mindkettő, csak takarják a valóságot, vagy nem vállalják. Az emberek nem nagyon állnak szóba velem, talán azért, mert már a szememen jön ki a sok történelem, meg már nyomja ki a hajhagymákat a sok háború a fejemben. Próbáltam hajnövesztővel, de semmi eredmény, végül azzal nyugtattam magam: Rákosi is kopasz volt, mégis megtapsolták a tömegek. Néha évszámokkal álmodom, meg azzal, hogy én vagyok Napóleon. Ilyenkor benyit éjjel anyám a szobába, hogy elege van, álmomban háborút vezényeltem esőben, valami dombos vidéken. Meg azt mondja még, hogy kuss legyen má’. Bírom az anyámat, úgy néz ki, mint egy orosz tank, és néha a hangja is olyan.

Szeretem mosni a hullákat, sok meggyőződés kell ehhez, meg olyan gyomor, mint a gumicsizma, kell a tartás a rakott krumplinak, ha már nagyon elég a halottak szagából. Alvás közben is felismerem a halottakat. Általában azok fekszenek álmomban mindig kitekeredve a véres sárban, akiket én mostam korábban. ĺgy járnak vissza, talán azért, mert üzenni szeretnének, hogy jó hullamosó vagyok. Mondjuk, ezt magamtól is tudom. Behozzák a kuncsaftot, mikor egyben, mikor több részletben, és csak le kell mosni róluk a nyálkás felső réteget, utána elmúlik az öklendezés is. Eleinte undorodtam, aztán rájöttem, hogy minden normális halott így végzi, ha nincs háború. Ha meg van, akkor majd az eső elintézi, meg a vadállomány, gilisztától vaddisznóig, van egy kis körforgás, mint a centrifuga. Ahogy ezt így elgondolom, kicsit már előre van minden, kicsit megértem a világ katonákon túli dolgait, de aztán pillanatok múlva elveszik ez az előre, elnyomja a hadizaj, a csatazörej idebent a fejben.

Pedig ilyenkor egy pillanatra kevésbé hátrafelé zajlik bennem a világ. Csak ezt nehezebb elgondolni, mint a háborúkat.