A hó és a tükör meséje

Megállítható-e az idő, illetve valósággá változtatható-e az álom vagy az emlék, ha végeredményben minden rezdülés úgyis énünk belső időszámlálásának függvénye? Reinkarnálódhat-e sérülések nélkül a múlt, folytatható-e egy történet pontosan ugyanott, ahol évtizedekkel korábban abbamaradt? Többek közt ezekkel a kérdésekkel szembesít Barber Vanessa című operája.

Samuel Barber – érzelmes, melodikus, végeredményben neoromantikus stílusának köszönhetően – egyike minden idők legismertebb amerikai zeneszerzőinek. Már hétévesen komponált, kilencéves korában ír szakácsuk librettójára hozzálátott egy opera megírásához. Kiváló baritonja volt, eredetileg operaénekesnek készült. 1932-ben Bécsben tanult éneklést, s ekkor már jeles dalszerzőnek számított. Dover Beach (1931) című, Matthew Arnold szövegére írt dalát Vaughan Williams is magasztalta. Még a Curtis Institute diákjaként került kapcsolatba barátjával, Gian Carlo Menottival, aki több művéhez hozzá is járult, például egy alig tízperces miniopera (A Hand of Bridge) és a Vanessa című háromfelvonásos szövegkönyvét is ő írta.

Barber Adagio for strings (1938) című melodikus, szemlélődő, melankolikus alkotása igazi közönségdarabbá vált, sőt szertartások kísérőzenéjeként is elhíresült: ez szólt például Einstein, Roosevelt és Kennedy temetésén. A darab súlyát jelzi az is, hogy az amerikai zenére (finoman fogalmazva) kevéssé fogékony Toscanini 1938-ban elvezényelte. Ez a remekmű önmagában is jól szemlélteti Barber zeneesztétikai megfontolásait: nem óhajt avantgárd kísérletekbe bonyolódni, nem igényel nagyobb intellektuális odafigyelést a befogadáskor, zenéje könnyű, légies, akár egy roppant épületbe illeszkedő pazar árkád, a téma fokozatosan és részletekbe menően kitárulkozik, a zeneszerző katartikus kiélezettségre törekszik. Vokális alkotásai között kiemelkedő helyen áll a Knoxwill, Summer of 1915 című, James Agee elbeszélésére 1947-ben komponált remekmű, mely az amerikai dél zenei-lelki topográfiáját és a gyermekkori emlékek foszlányegyütteseit ötvözte érzékeny lírává.

Későn beért operaszerzőként jól kamatoztatta a hangszerelésben és a vokális művekben elért eredményeit. A Vanessa igazi sikerdarabnak számít az amerikai repertoárban, noha az első európai, a salzburgi bemutató csak mérsékelt szakmai sikert produkált. Ez azért is szokatlan, mivel Barber zenéje egyértelműen az európai hagyományokra, kivált a posztstraussi és a verista modellek ötvözetére épít, bár kétségtelen, hogy igencsak keveset kamatoztat kora legmerészebb törekvéseinek eredményeiből. A mű hangulatának különösségét az adja, hogy a tragikum a sokféleképpen kifejezett keserűségben oldódik fel, illetve hogy eredményesen fürkészi az idő és az emlékezés kapcsolatrendszerét egy zárt közegen belül: az emberi idő képes kozmikussá válni, s az egykori élmény reinkarnálódhat ugyan, de nagy árat kell érte fizetnünk.

Egy észak-európai országban levő vidéki nemesi kúriában vagyunk a huszadik század elején. Vanessa (Ellen Chickering), a még mindig vonzó középkorú nő húsz esztendeje bízik abban, hogy egykori szerelme, Anatol (Ray Bauwens) visszatér hozzá. Anatol nem volt hajlandó elhagyni Va?nessa kedvéért feleségét, s ennek következményeképpen Vanessa elszigetelte magát a külvilágtól: a vidéki ház tükreit letakarta, hogy érzékelhetetlenné váljon az idő múlása. A tükör a test idejét jelképezi. A kúriában Vanessán kívül még ketten élnek: Vanessa idős édesanyja (Marion Dry) és unokahúga, Erika (Andrea Matthews). Odakinn hatalmas hóvihar dúl, mely a felkavart és összekeveredő, kozmikus időt jelképezi, mintha egy homokóra szétszóródott szemcséi szállonganának, a házat mégis Anatol állítólagos visszatérte tartja izgalomban. Az opera az ünnepi menü megtervezésével indul. Erika időmúlatásképpen Szophoklész Oidipusz királyából olvas fel egy részletet, meghányják-vetik, majd szán érkezése hallatszik. Vanessa lázas izgalmában megrohanja az érkező ifjú Anatolt, ám kiderül, hogy akit Anatolnak vélt, az tulajdonképpen Anatol fia, és az általa olyannyira imádott férfi pedig már rég halott. Vanessa teljesen összezavarodik. Anatol opportunista, előbb a könnyebben meghódoló Erikával fekszik le, majd Vanessát csavarja az ujja köré. Kétséges, hogy vajon Vanessa mennyire van tudatában tettének, illetve mennyire fakad mindez időérzékének elvesztéséből.

A titok és az elhallgatás is hangsúlyos szerepbe kerül: Erika Va?nes?sa előtt titkolt terhessége, a doktor titkos imádata Vanessa iránt sokszorozza a feszültséget. A letakart tükrök gesztusával Va?nes?sa önmaga és környezete emberi idejét valóban meg tudta állítani, s noha Anatol helyett annak fiát kapja meg, szinte patologikus misztifikáció és önszuggeráció révén beteljesíti vágyát. Tragédiája abban rejlik, hogy az ifjabb Anatol apja sikereiből él, teljesen átlagos férfi, aki mellesleg átlátszóan élvhajhász. Figyelemre méltó továbbá a női sors hagyományos pasz?szivitása és a férfi hierarchikus felsőbbségéből adódó aktivitása közti zenei feszültség: mindez igazi oroszos, csehovi hangulatot teremt. Anatol rosszfiús és a maga módján okos rámenősségét Barber élesen szembeállítja a doktor ábrándos gentlemani gesztusaival. Egy szilveszteri partin bejelentik Anatol és Vanessa eljegyzését. Erika meghökken, valósággal sokkolja a hír, mivel időközben rájött, hogy Anatol teherbe ejtette, s megbánta, hogy átengedte a férfit a labilis idegzetű Vanessának. Erika a sokk hatására leesik a lépcsőn, majd könnyű ruhában kirohan a jeges-fagyos éjszakába, öngyilkossági szándékot fontolgat magában, hiszen Anatol gyermekét hordja a szíve alatt (az örökkévalóság erejével kell megküzdenie), s nem lát más reményt a helyzet megoldására. Ez a teátrális megoldás aligha hatna a tragikum erejével Barber zenéjének érzéki érzékenysége nélkül. Anatol a lány keresésére indul, és szerencsésen visszahozza a félholt, összefagyott Erikát, aki elvetél. Vanessát megviselik az események, és ráveszi Anatolt, hogy hagyják el a kúriát, utazzanak Párizsba. A pár búcsút int a háznak, ahol csak az idős bárónő és Erika maradnak. A ház új úrnője immár a régi, boldogtalan Vanessa énjét veszi magára: letakartatja a kúria tükreit, és vár, várakozik, ha kell, akár húsz esztendeig az ő Anatoljára.

Barber meglehetős biztonsággal alakítja az egyes, talán kissé mesterkélten felépített jelenetek drámai feszültségét, melódiái fülbemászóak, operája élményszámba megy, bár kétséges, hogy kiállná-e a többszöri teljes újrahallgatás próbáját. Ereje egyes részleteiben van, pl. a szerelmi kettősben a második felvonásban kifejezetten unikális (talán kicsivel több is kihozható belőle, mint amit itt hallunk), ahogy a záró kvintett elevensége is emlékezetes. A művet tematikus hasonlóságok alapján Korngold A halott város című operájával szokás párhuzamba állítani, de Korngold zenéje sokkal összeszedettebb és kifinomultabb. Annak idején felmerült, hogy a darab címszerepét Maria Callas fogja énekelni, de a nagy énekesnő nem volt elragadtatva Vanessa szerepétől: Erika alakját kidolgozottabbnak és zeneileg is sokrétűbben árnyaltabbnak találta, és nem tévedett.

Az Ukrajnai Nemzeti Szimfonikusokat és a Dumka nevű együttest Gil Rose vezényli.

(Samuel Barber: Vanessa, Naxos, 2CD, 2003.)