A hiteles történés hangzatos csődje

A kamaraoperának tartható (mindössze 40 perces) alkotás egy iszonyú autóbaleset utáni lírai foszlányokból építkező helyzetkép: öt felnőtt és egy gyermek éli túl a tragédiát, akik megkísérlik rekonstruálni a köztük levő kapcsolatokat és a baleset előtti történéseket. E lelki történések ábrázolásaként számos történetet kapunk, melyek mind azt bizonyítják, hogy egy-egy történés nem létezik önmagában véve egzakt valóságként, csupán értelmezés folyománya, mely nemcsak a nyelv, hanem a nyelvbe épített csöndek révén teljesedik ki. Az anya (drámai szoprán, Sarah Leonard énekli) szerint fia esküvőjére mentek, aki Harry vagy Larry néven szerepel a darabban (bariton szerep Dean Elzing tolmácsolásában). A nevek lényegtelenné válnak, ahogy az anya vélhetően első férje, Harry vagy Larry apja, Zen (a tenor William Joyner hangján) énekli egy négyesben: „A bőrünk alatt, a csontunkban, az elménkben nincsenek nevek, mindnyájan akárkik vagyunk.” Zen mindvégig valóságos látnoknak, prófétának képzeli magát, s a túlélőket a tanítványainak hiszi, s ez a patetikus alapkarakter Carter zenéjében folyamatosan épül le. Zen a szavak értelméről, az önálló gondolat lényegéről egy rövid duettet is énekel fiával, aki elbohóckodja az atyai tanítás szigorát. Zen és Harry vagy Larry eszmefuttatásai részint a memóriavesztés teljes beálltának elkerülése miatti önelemzések, másrészt filozofikus jellegű gondolatfutamok, melyek mélysége nem is annyira a közvetlen szituációból fakad, mint inkább a nyelvvel és a zenével, zajokkal folytatott küzdelem költői megformáltságából.

Rose alakjának megformálása hasonlóképpen dinamikus: ő vélhetőleg Harry vagy Larry menyasszonya (Valdine Anderson), előadóművész: a negyedik képben szólójelenetet is kap, melyben zenei szakszavak váltakoznak poétikus értelmű madárallegóriákkal. Rose úgy véli, épp egy előadásról tartott hazafelé egy taxiban, a körülötte levő személyek pedig a rajongói. Sztárságának konvencionális elemei hatásos módon jelennek meg a darab több pontján.

Stella (Zen aktuális barátnője) egy csillagászati obszervatóriumban dolgozik (Hillary Summers), s emlékei szerint épp munkahelyére tartott a baleset megtörténte előtt... Elliott Carter ragyogóan elegyíti az oknyomozó, memóriapróbáló, bár mindig csakis személyre szabott tényfeltárást a hallucinációval, a fantáziálással, a racionális tudat részleges elvesztéséből fakadó nyelvi bizonytalansággal (a librettó nem is használ központozást, egy-egy mondat vagy annak foszlánya pedig olykor átcsúszik más szereplők szájába: a 16. képben például ketten mondanak ki részleteiben egyetlen kérdést). A nyelvnek mint zenei tényezőnek legalább olyan szerepe van a műben, mint Luciano Berio vagy Bruno Maderna ragyogó operáiban. Az épnek látszó realitásérzékkel megáldott anya alakja látszik a leghatározottabbnak, szervez, próbál ráébreszteni és analizálni, ugyanakkor küzdelme szinte minden szereplő esetében csődöt mond: a kommunikációs kísérletek rendszerint ezoterikus kisiklásokhoz vagy nyelvi anomáliákhoz vezetnek. Noha szinte maradéktalanul igazolhatónak látszanék az anya verziója, az anya által kreált történet hitele, a zeneszerző folyamatosan elbizonytalanítja ezt a kényelmes értelmezést: a túlélők között szerepel egy tizenkét éves fiú (Emanuel Hoogeveen), akinek léte, szerepe az általa hitelesnek vélt történésben vagy történetben megoldatlan rejtély marad az anya számára is.

Egy talált, a felismerhetetlenségig elroncsolt tárgy analízisekor (21. jelenet) a közös horizont végleg eltűnni látszik, a privát igazságok egyszerűen lehetetlenné teszik valamiféle mindannyiuknak szerepet és helyet kínáló közös történet kialakíthatóságát. Az anya a tárgyat nászajándéknak véli, Rose trófeának, díjnak, Stella sztetoszkópnak, Zen pedig filozofikus módon így fogalmaz: „A tapintás érzékszerve vak / a látásnak nincsenek ujjai ilyesmihez.” Ez a tárgy mintegy azonosul a balesettel magával, melynek többirányú értelmezése a kilátástalan konszenzusig juttatta a társaságot: Elliott itt mintegy fraktálszerűen mutatta be a kicsiben rejtező azonos struktúrájú nagyot. A zeneszerző parodisztikus vénája kiválóan nyilvánul meg a 30. jelenet szerelmi kettősében, melyben Harry vagy Larry és Rose egyetlen, a szituáció sajátosságából fakadóan komolyan vehető mondatot ismételgetnek egymásnak: „Valóban szeretlek?” A duett egyébként tökéletesen szabályos zenei struktúrájú, ami a humor erejét tovább fokozza. A kiüresedett, udvariassági frázisokkal leterhelt kommunikáció (31. jelenet) ugyanolyan súlylyal van jelen, mint a teljesen poétikus megnyilvánulások (4. jelenet) vagy a nyelv önműködésére épülő hallucinációk (7. jelenet) – ez a széles skála nyilván főként a librettóíró Paul Griffith zsenialitásának köszönhető. Elliott Carter a karaktereket nemcsak standard zenei eszközökkel formálta meg, mintegy roppant teret engedve az emberi hang és a nyelv zeneiségének, hanem egy-egy karakteres hangszert is kapcsolt egyes jellemekhez: az anya motívumaihoz erősen kötődik a hárfa, Stella alakjához a marimba és a vibrafón, a vonósok Harry vagy Larry mondandóját támasztják alá, Rose nézeteit pedig a zongora emeli ki.

Noha a szövegkönyv harmincnyolc rövid jelenetet különít el, a zene mindvégig folyamatos, a kommunikációt csupán egyetlen szótlan közjáték szakítja meg. A darab végén végül is nem jön létre a nagy, közös elbeszélés, melybe valamennyi karakter belesűríthető: a történet a közöstörténet-nélküliség története lesz. A szereplők levonulnak a színről, elhagyják a baleset helyszínét, csak a kölyök marad a színpadon, aki az opera címének első szavát súgja oda a zenekarnak, melyre Rose egy „ah”-ja a válasz. A CD-n Carter művét, melyet a szerző majdnem kilencvenéves (1997) korában komponált, az operakomponistaként is zseniális magyar zeneszerző (gondoljunk csak a feledhetetlen Három nővérre!), Eötvös Péter kifinomult tolmácsolásában és a Holland Rádió Kamarazenekarának előadásában hallhatjuk. (Csak érdekességként jegyzem meg, hogy az 1908-as születésű Carter még 2006-ban, 98 éves korában is komponált, méghozzá egy kimagasló zongoradarabot Catenaires címmel.) A CD tartalmaz még egy művet is (Asko Concerto, 2000), mely megítélésem szerint nem éri el az opera színvonalát. A 16 zenészre írt kompozíció hat elemből áll össze, melyeket ritornellek tagolnak: e hat elem két triót, két duót, egy kvintettet és egy szólót jelenít meg különféle hangszerekre lebontva. A legfigyelemreméltóbb rész a mű zárlata a leggerissimo szakasztól kezdődően.

Elliott Carter: What Next?, ECM Records /VARA Radio, 2003