A helyettes leghosszabb éjszakája

SZALAY ZOLTÁN

Este háromnegyed tizenegy után az igazgatóhelyettes holtfáradtan szállt be a liftbe, hogy az első emeletre vitesse magát. Míg a lift tapintatosan csendes zúgását hallgatta, szépen eltervezte, hogy fittyet hányva a szigorú társadalmi konvencióknak, zuhanyzás nélkül veti majd magát a párnák közé, egyből berontva a hálószobájába, akár egy vadember. Bizsergető kéjérzet öntötte el, s alig bírta kivárni, míg a liftajtó a megérkezést jelző lágy csengőszó után kinyílt. A folyosó, mint minden este, ma is kongott az ürességtől, rutinosan kereste elő kulcsát aktatáskája egyik zsebecskéjéből, majd kapkodva nyitotta ki az ajtót. Belépve a táskát hanyagul a sarokba hajította, majd olyan sebesen, hogy pimasz lazaságán ne legyen ideje meghökkenni, beveretett a hálószobába. Felkapcsolta a villanyt, zakóját az éjjeliszekrény előtti kis zsámolyra hajította, majd...

Kővé dermedt. Első pillantásra alig sikerült feldolgoznia a látványt, de ahogy a szemét kidüllesztve alaposan megvizsgálta a jelenséget, meg kellett róla bizonyosodnia, hogy nem optikai csalódásról vagy homályos látomásról van szó. Egy férfi feküdt az ágyában.

Óvatosan, mintha nem akarna zavarni, közelebb lépett, és rémült arccal hajolt az ágyban fekvő alak fölé. Középkorú férfi volt, ápolt, finom arccal, melyet rövid, gondozott szakáll borított. Egy kissé kreol bőr, sűrű fekete haj, csupán egy-egy kósza ősz hajszállal. Melléig betakarózva, hanyatt feküdt az ágyban, szemlátomást tökéletes kényelemben, olyan lezseren, hogy az igazgatóhelyettes mérhetetlenül irigyelni kezdte. Arcán nem fedezett fel ismerős vonást: neki nem volt olyan férfiismerőse, akinek ilyen kecses, lágy ajkai lettek volna, ilyen figyelemre méltó, már-már elbűvölő orra, még így, az alvás bezártságában is feltűnően értelmes arca. Ez egy tök ismeretlen alak, aki úgy fekszik itt, az igazgatóhelyettes hálószobájában, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna…

Leült az ágy melletti zsámolyra, s egyre csak bámulta a férfit. Az halkan, egyenletesen szuszogott, mint akit különösen kedves álom dédelget, s valószínűleg jó messze lehetett az álmok birodalmában, mert egyáltalán nem moccant, egyetlen arcizma sem rezdült. Az igazgatóhelyettes félszegen törte meg a csendet, hé, pisszegte, akár egy kisdednek, aztán valamivel hangosabban, felkelni, hé, és így tovább, más szavak nem jutottak az eszébe. Jó tíz percbe tellett, mire észbe kapott, hogy ő itt holtfáradt létére szólongatja ezt a vadidegen férfit, aki közben mennyeien kialussza magát az ő ágyában… Fel kellene hívni valakit, ugrott be neki, talán T.-t, vagy nem is, inkább T. feleségét. Csak hát… hogy a fenébe adhatná elő, hogy egy felnőtt férfi alszik az ágyában, anélkül hogy bárkiben felébresszen valami kellemetlen gyanút? Akármivé elfajulhatna a dolog… Jobb lesz szólni a rendőrségnek, elvégre itt jogtalan behatolásról van szó. Ez az akárki itt gorombán beletaposott a magánéletébe. Hogy képzeli, hogy ilyen édesdeden aludjon egy másik ember ágyában?

Míg a rendőrökre várt – rövidesen a helyszínen vannak, biztosították kissé kelletlenül a telefonban –, körbejárta a lakást, ellenőrizte az ablakokat, az ajtózárat, de mindent tökéletesen épen és érintetlenül talált. A lakáshoz kizárólag neki volt kulcsa, csak egyszer merült föl, hogy T. feleségének pótkulcsot készíttet, de végül elvetették az ötletet, nehogy T. gyanút fogjon. Tanácstalanul roskadt le az ágy mellé, hogy tovább bámulja a változatlan nyugalomban szendergő férfit. Ekkor érezte csak meg azt az émelyítően puha, nem tolakodó, ám mégis erőteljes parfümillatot, ami belengte a szobát. Még sosem érzett ilyen finom parfümillatot, most mégis majd felfordult tőle a gyomra. A takaró alól kilátszott a férfi elegáns krémszínű selyem hálóinge, egészen rendkívüli kontrasztot alkotott az ébenfekete hajával. El tudta volna nézni reggelig, ha nem törnek rájuk közben a rendőrök.

Az idegen nem ébredt fel a rendőrök okozta ricsajra sem, meg sem moccant, durmolt tovább. Mi a francot csináljunk vele, mordult az igazgatóhelyettesre az egyik egyenruhás, majd durván rázogatni kezdte az alvót, de az nem reagált. Felvették a jegyzőkönyvet, tehát semmi köze magához, nem ismeri, nem maga engedte be, az igazgatóhelyettes maflán bólogatott. Fel sem ocsúdott, az egyik fogdmeg rendőrlegény kikapta a férfit az ágyból, átvetette a vállán, s már vitte is, kifelé a lakásból.

Hirtelen csend lett, egy gyors zuhany után tökéletesen éberen bámulta a plafont az ágyban fekve. A huzatot kicserélte, de így is mindenből az a kábító parfümillat áradt. Az igazgatóhelyettes mereven feküdt, akár egy cövek, mozdulni sem mert, s csak az a gondolat nyugtatta meg valamelyest, hogy reggel azonnal nekiülhet átböngészni az apróhirdetések lakáskínálatát.