A haza szellemi hiánypótlásának szerepét tölti be

Lechner Ödön építész, Kandó Kálmán gépészmérnök, Lajtha László zeneművész, József Attila, Szent-Györgyi Albert Nobel-díjas kutató, gróf Klebelsberg Kuno legendás hírű kultuszminiszter a két világháború közötti korszakból; Ady Endre, Korányi Sándor orvosprofesszor és az Erdélyi Múzeum Egyesület részben a tizenkilencedik századból; Andrásfalvy Bertalan néprajztudós, Csoóri Sándor költő, Makovecz Imre világhírű építész, Teller Ede atomfizikus, a ma élők közül. ĺme, néhány kiragadott példa azon személyek és intézmények sorából, akik vagy amelyek (illetve örököseik) az elmúlt nyolc esztendőben a Magyar Örökség-díj megtisztelő címben részesültek. A jubileuminak is tekinthető harmincadik budapesti díjkiosztón újabb hét névvel és életművel gazdagodott az oklevelek másolatát őrző Magyar Örökség Aranykönyv.

A Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium, Korányi Sándor orvosprofesszor; Kosztolányi Dezső, Petrik Géza bibliográfus, Szervátiusz Jenő szobrászművész, Török Erzsi népdalénekes; az élő személyek és kortárs intézmények közül Szervátiusz Tibor szobrászművész és a Lakitelek Népfőiskola Alapítvány neve és munkássága került be az Örökség Díjasok nevét és oklevelük másolatát őrző úgynevezett Aranykönyvbe.

A Magyar Örökség-díjról szóló határozatát 1995 decemberében hozta nyilvánosságra a Magyarországért Alapítvány kuratóriuma. A díj életre hívásának indokaként ekkor a következőket tartották fontosnak közzétenni az alapítók: „Szükséges tehát megnevezni azokat az építő személyiségeket, erőfeszítéseket, felemelő tényeket, amelyek megismerésétől remélhető, hogy a pozitív események közé emelkednek a magyar önazonosság-tudat szempontjából meghatározóan fontos tények, melyek unokáink unokái számára is példát jelenthetnek”.

Hétköznapibb nyelvre lefordítva, mindez talán így lenne értelmezhető: a pozitív és a jövőbe tekintő magyar nemzet víziója aligha válhat valóra anélkül, hogy a magyar identitású személyek Magyarországon, a Kárpát-medencében és világ más tájain is ne rendelkeznének reális múlt- és nemzetszemlélettel. A modern Magyarország megteremtésért és annak Trianon utáni továbbfejlesztésért cselekvő személyek és intézmények hosszú sora évtizedekre, gyakran századokra meghatározta népünk szellemi és társadalmi arculatát. Életművük és útkereséseik akkor is jelen vannak mindennapjainkban, formálják ma is értékrendünket és világnézetünket, ha mindennek – gyakran önhibánkon kívül – nem is vagyunk tudatában. Az elmúlt tíz esztendő korántsem lehetett elegendő a több mint öt évtizeden át „gyakorolt” kényszerű kollektív szellemi önmegtagadás ellensúlyozására. Az idősebb és középnemzedékek talán több természetességgel, a fiatalabb generációk viszont nem ritkán az újdonság lelkesítő erejével fedezik fel, hogy létezett másfajta élet, más értékrend, más hit és világnézet, más erkölcsök és szokások (is) tájainkon, a ma határok szabdalta magyar szellemi haza térségein. Elég csak a budapesti Fasori Evangélikus Gimnázium híres-neves tanáraira és későbbi Nobel-díjas diákjaira gondolni; amint a magyar szellemi erőfeszítés további remeke, és Klebelsberg akkori kultuszminiszter személyes sikere is, az ifjú kutató, Szent-Györgyi Albert hazahívása Nyugatról a harmincas évek elején, hogy azután egyedüli Nobel-díjasként, Magyarországon élve kapja meg 1937-ben a Svéd Tudományos Akadémia rangos elismerést. A Trianon utáni sokkból ébredező, a világháborús sebekből éppen csak felépült Magyarország – többek között – erre a teljesítményre is képesnek bizonyult!

Dr. Hámori József agykutató-professzor, a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke egyben a Magyar Örökség Díjbizottságának is elnöke. Ez utóbbi testület határoz negyedévente – a beérkező állampolgári javaslatokból választva – a hét legérdemesebb, Aranykönyvbe kerülő személyről, életműről vagy intézményi teljesítményről. A díjalapítás szándékát és körülményeit, valamint a testület eddigi tevékenységét Hámori professzor úr a következőképpen összegzi:

A Magyar Örökség-díj alapításakor az „atyák”, az alapítók, rögzítették: az elmúlt negyven-ötven esztendőben a magyar történelemnek olyan alkotó személyiségei süllyedtek el a feledésben és kerültek ki ezáltal a nemzeti emlékezetből, akik alapvetően meghatározták a tizenkilencedik és huszadik századi Magyarország fejlődési irányát. Ezeket a személyiségeket, életművüket szinte elő kell „bányászni” a feledés mélységeiből, hogy példaként lehessen állítani a ma élő nemzedékek elé: íme, ők voltak azok, akik a magyar huszadik századot megcsinálták. Ez az oka, ha úgy tetszik történelmi oka annak, hogy Díjbizottságunk számos esetben jutalmaz Örökség-díjjal már nem élő személyt vagy egykor működött intézményt; ezek a személyek vagy intézmények azonban a maguk korában óriásiak voltak, a személyek közül nem egy a zseni kategóriájába volt sorolható. Csak néhányat említenék: a zenészek közt Kodály Zoltán, Bartók Béla, Lajtha László, Dohnányi Ernő; a poéták sorából újra fel lett fedezve például Reményik Sándor, akit teljesen feledésre ítéltek, és itt kell megemlítenem József Attilát is, most legutóbb pedig Kosztolányi Dezsőt emeltük a halhatatlan magyar örökség sorába. A volt oktatáspolitikusok közt kiemelt személyiségként tartjuk számon gróf Klebelsberg Kunót, a két világháború közti időszak legendás kultuszminiszterét, akiről megint csak szívesen „elfeledkeztek” az úgynevezett szocializmus negyvenöt esztendeje alatt Magyarországon. Ha néha mégis megemlítették őt, akkor is csak mint a „reakciós ideológia” képviselőjét. Pedig Klebelsberg megteremtette és továbbfejlesztette azt a teljes magyar iskolarendszert, amely sikeresen túlélte még ezt a bizonyos negyvenöt esztendő „szocializmust” is. Ne feledjük el: az ő általa megalapozott és tovább csiszolt oktatási-képzési struktúra az, amely mind a mai napig képes tehetségeinket felszínre hozni! Klebelsberg – a közhiedelemmel ellentétben – nem csupán a közoktatásban teremtett maradandót. A felsőoktatást is gyökeresen megreformálta, illetve tovább fejlesztette. Egyetemeket és tudományos intézeteket alapított; abban a kilenc évben, amíg ő volt a magyar kultuszminiszter, számtalan jó döntés és kezdeményezés született a magyar oktatáspolitikában. Hogy mást ne említsek: minisztersége idején a teljes nemzeti jövedelem tizenegy százalékát (!) fordították oktatásra és kutatásra; a gróf mindkettőt nagyon fontosnak tartotta. Hatnyelvű (hat nyelven beszélő ember) lévén, járta a világot is, konferenciákon vett részt! Tessék elképzelni egy kultuszminisztert, aki tudományos konferenciákra jár, csak azért, mert érdeklik az ott elhangzó témák és előadások! Ám mit ad sors: Klebelsberg éppen egy ilyen hamburgi tudományos tanácskozáson „fedezte föl” magának Szent-Györgyi Albertet, aki akkor fiatal kutatóként Cambridge-ben dolgozott. A miniszter meg is hívta őt Szegedre, egyetemi tanárnak, megteremtette a tudományos munkájához szükséges feltételeket. Klebelsberg erőfeszítései nem voltak hiábavalóak, Szent-Györgyi néhány évvel később, szegedi egyetemi tanárként, egyedüli Magyarországon élőként, 1937-ben megkapta a Nobel-díjat.

Az Örökség-díjasok közül számosan a történelmi Magyarország ma határon túlinak számító területeiről származnak, illetve részben ott éltek és alkottak. Hámori úr, ez a tény megnehezíti az önök munkáját, az életművek újbóli köztudatba idézését?

Nem vagyunk nehéz helyzetben, jelöléseket ugyanis bárki tehet – ha tetszik, állampolgári alapon –, s nem csak a Magyar Köztársaság területéről. Jelölni lehet Erdélyből, Szlovákiából, Délvidékről; Kosztolányit, az egyik friss díjazottat, természetesen Szabadkáról jelölték Magyar Örökségre. Külön örömünkre szolgál, hogy a Kosztolányi Dezső magyar gimnázium ugyancsak részese az Örökség-díjnak. Erdélyből számos jelölést kapunk, szép számmal érkeznek ajánlatok a Felvidékről is. Óriási „aranytartalékaink” vannak, ami a lehetséges jelölteket illeti; az egész Kárpát-medencében sikerült nagyon sok embert valamiképpen háttérbe szorítani az elmúlt négy évtizedben.

Kitűnik az Ön szavaiból, hogy alkalmanként a kiosztható hét díjnál jóval több jelölést kap a Bizottság. Mi alapján választanak? Ki lehet Magyar Örökség-díjas és milyen feltételeknek kell megfelelnie?

A kiválasztás fő szempontja az életmű minősége. Korányi Sándor esetében például megállapíthattuk, hogy az orvostudományban iskolát teremtett, tizennyolc alakalommal terjesztették elő Nobel-díjra; a díjazottaink ehhez hasonló kritériumoknak kell, hogy megfeleljenek. Intézmények teljesítményét is értékeljük, legutóbb éppen a több mint háromszáz esztendős Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumot vettük fel az Aranykönyvbe. Megjegyzem, Szlovákiában is találunk szép számmal olyan intézményeket, amelyek a mai napig megőrizték szellemiségüket, és méltán pályázhatnak a kitüntető Magyar Örökség címre. Az elbírálásnál tudatosan odafigyelünk a posztumusz díjak és az élő személyeknek, intézményeknek juttatott elismerések arányára. Negyedévente négy posztumusz díjat adunk ki, hármat pedig élő személyeknek- intézményeknek ítélünk oda. A szépsége a Magyar Örökség-díjnak éppen az, hogy nem jár pénzjutalommal, sem más anyagi elismeréssel. A kitüntetettek egy rendkívül szép és mutatós oklevelet kapnak, valamint egy jelvényt, amely a magyar Szent Koronát ábrázolja.

A harmincadik díjkiosztó ünnepségnek a Magyar Nemzeti Múzeum díszterme adott otthont. Az alapításának kétszázadik esztendejében kívül-belül pompázatosan megújult műemlék épület méltó keretbe foglalta a kitüntetettek életművét, a lenyű-göző környezet felerősítette és a jelenlevők emlékezetébe véste a nagy ívű életpályákat felidéző laudatiókat.

Nagy megtiszteltetés és felelősség is számunkra a Magyar Örökség-díj, hiszen a több száz esztendős intézményekhez képest a mi tevékenységünk alig több mint egy évtizedre tekinthet csak vissza – nyilatkozta az Új Szónak Lezsák Sándor, a Lakitelek Népfőiskola Alapítvány elnöke, a hét díjazott egyikének képviseletében. A országos magyar politikában csak a Magyar Demokrata Fórum egyik alapító atyjaként ismert politikus 1991-ben feleségével hozta létre a Lakitelek Alapítványt, ennek alapítása a Népfőiskola Alapítvány, amely tevékenységét államit támogatás nélkül végzi. Andrásfalvy Bertalan tanár úr méltatása a 19. századi dániai mintához méri Lakitelek teljesítményét: „Hasonló, szétzilált és meggyengült állapotban van ma hazánk, mint volt Dánia a 19. század elején. Nekünk is megtartó közösségeket kell teremtenünk, meg kell erősítenünk nemzettudatunkat. Népfőiskolára van nekünk is szükségünk.” A tizenkét esztendő változatos tevékenységéből, a teljesség igénye nélkül válogatott a méltató: Kistelepülésen Tanítók Országos Konferenciája, eddig összesen hét alkalommal; Nagycsaládosok Konferenciája, hittantábor, vállalkozói ismeretek oktatása, bortermelői- és ezüstkalászos gazdatanfolyam, egyéb intenzív bentlakásos tanfolyamok. A tizenkét esztendő alatt 180 saját rendezvényt számolt össze a rendszeres időközönként megjelenő Lakitelek Hírlevél; a „külső” programok száma ennél nagyságrendekkel több lehetett. Lezsák Sándor a Népfőiskola elnöke kisvártatva élethivatásáról és pályájáról, a pedagógusi küldetésről kezd beszélni, amikor Népfőiskola Örökség-díjáról faggatom őt.

„Elsőként a Mindszenthy hercegprímásról elnevezett kollégiumunk hallgatói tudták meg a jó hírt. Jeleztem: nem tudok velük lenni március 22-én, helyettük is jövök Budapestre, az Örökség-díj átvételére. Kissé csodálkozva néztek rám, de elmagyaráztam nekik: ők is, és mindenki, aki az elmúlt tíz esztendőben a Kárpát-medencéből Lakitelekre látogatott, részt vett a Népfőiskola programjain, mind-mind részesei a díjnak és az örökségnek, amit jelképez. Összegződnek ebben a megtisztelő címben a két világháború közötti, trianoni Magyarország népfőiskolai mozgalmának erőfeszítései, azok a próbálkozások, amelyek megtartották az ezer esztendős iskola legjobb hagyományait a felnőttképzésben, a nevelésben és a közösségteremtésben, valamint az elmúlt-tíz tizenkét esztendő felnőttoktatásért tett erőfeszítések is” – összegzi Lezsák Sándor.

Az Örökség-díjjal vélhetően egy korszak is lezárul a Lakitelek Népfőiskola életében. A második évtized küszöbén mik a terveik? Segíti-e munkájukat a rangos elismerés?

Az egy évtizedes múlttal rendelkező, ám évszázados hagyományokat összegző intézményben, mint amilyen a Lakitelek Népfőiskola is, valóban át kell gondolni, mi történjék a következő esztendőkben. Folytatjuk például azt a falukutató szervezeti formát, amely a Tanyakollégiumban öltött testet; a Szent István Egyetem 150 hallgatója oktatóikkal együtt, harmincnyolc csoportban kutatja huszonnégy Kecskemét és Félegyháza környéki település tanyavilágát, immár a második szakaszban. A kutatások összegzésére egy Tanyakonferenciát tervezünk összehívni. Az eredmények tükrében – és ebben van a Népfőiskola mindenkori felelőssége – kijelöljük a valósággal egyeztetett cselekvési programot is! Aminek a megvalósíthatóságára esély, akarat, szellem, ember és gondolat egyaránt rendelkezésre áll; a megfelelő költségvetési támogatását a politika küzdőterén kell majd megszerezni hozzá. A felnőttképzés területén folytatjuk a mozgássérültek érdekében megkezdett munkánkat – az akadálymentesítés érdekében indított programjainkat. Új szakasz kezdődik a Népfőiskola életében a szoboravatók sorozatával. Illyés Gyula mellszobra után most Klebelsberg Kuno mellszobrát avatjuk, majd őt követi Németh László, Kodály Zoltán, Szent-Györgyi Albert, Simándi József, Sinkovits Imre szoborportréja; nemzeti panteont létesítünk Lakiteleken a XX. század hitvalló magyarjainak és tudósainak szobraival. Kiteljesül a következő esztendőkben a keresztény panteon is. A katolikus Mindszenthy és Márton Áron, a református Ravasz László, az unitárius Józan püspök, a görög katolikus Rózsa Tódor és az evangélikus Ordas Lajos püspök, a XX. század vértanú hitvallóinak szobra mellé kerül majd Apor Vilmos mártírhalált halt győri püspök, valamint a napokban boldoggá avatott Batthyány Strattman László szobra is. Batthyány Strarttmanról mi évekkel ezelőtt kollégiumot neveztünk el Lakiteleken; az akkori hallgatóinknak ma teljesen természetes, hogy ez a gyógyító orvos életével ma is példázatot adjon minden gyógyító-nevelő ember számára. A Népfőiskola egyébként a kárpát-medencei fiatalok kedvelt „pihenőhelye” is; hosszú évek óta rendezünk célzottan nekik szánt programokat: az Európa Szabadegyetem keretében például tudósok társaságában próbáljuk értelmezni a magyar valóság egy-egy szeletét, a környező településeken végzett terepmunka segítségével. Májusban rendezzük meg immár negyedszer a Kisközösségi Televíziók Fesztiválját Ez a seregszemle egyfajta tehetségkutatás – a Kárpát-medence kisebb településein, kisközösségiben megbúvó jeles alkotókat próbáljuk a felszínre segíteni. Zsűrink elnöke Sára Sándor filmrendező-operatőr, a Duna Televízió volt elnöke; tagjai pedig olyan személyiségek, akik a felfedezett tehetségeket a későbbiekben is segíteni, támogatni akarják és tudják. Sok-sok közösségfejlesztő forma rejtezik lehetőségként a Népfőiskolában, s nem csak Lakiteleken, hanem az ország más tájain működő hasonló intézményekben is. Reménykedünk csupán, hogy ez a nagyszerű szellemi potenciál a következő esztendőkben megkapja azt a lehetőséget – a költségvetési támogatást –, amely eredményeképpen kibontakozhat a magyar múlt és keresztény erkölcs jellemformáló és közösségszervező ereje. S ha már egyszer kibontakozhatott, akkor betöltheti ugyanazt a hivatást, amit akár Dániában látott el a népfőiskolai mozgalom, vagy amelyet be akart tölteni a két világháború közötti Magyarországon.

Gálfalvi György író ember, az erdélyi Látó című folyóirat főszerkesztő-helyettese. A Népfőiskola marosvásárhelyi kurátoraként, a határokon túlról, miben látja Lakitelek szerepét? Hogyan segíthet az intézmény a kisebbségben élő magyar közösségeknek?

A Lakitelek Népfőiskola bármelyik magyar kormánynál hamarabb fedezte fel a státusztörvény szükségességét! Az intézmény alapítói kezdettől fogva magától értetődően gondolkodtak az egyetemes magyar nemzetben; a magyarság támogatni való megmozdulásait országhatároktól függetlenül segítették. A kilencvenes évek közepéig csak Erdélybe hozzávetőlegesen háromszázhúszmillió forint került ki, a Lakitelek Alapítvány jóvoltából – templomok építésére és felújítására, lapok és folyóiratok támogatására. Ám a kézzelfogható segítségnél is többet jelentett a lelki támasz; az a tapasztalás, hogy valahol az anyaországban gondolnak ránk, számolnak velünk. Emellett Lakitelek rendszeres vendégei voltak a határon túli magyar tanárok, diákok, kisvállalkozók, üzletemberek – mindazok, akiket Lezsák Sándorék érdemesnek tartottak egyazon vérkeringésbe bekapcsolni és éreztetni is velük együvé tartozásukat. Mi, magyarok, bárhol éljünk a világban, mindenütt ugyanazt a nagy asztalt üljük körül; sorsunk szerint mást-mást eszünk ugyan róla, de mást-mást is viszünk ugyanoda! Ezt azért mondom el, mert lelki igénye a határon túli magyarságnak, hogy a közös asztalra mindig letehesse a saját értékeit. A nemzet történelmében előfordult már nem egyszer, hogy Erdély a magyarság megtartó központja lett, máskor Felvidéken nyomtatták a fontos magyar lapokat, megint más időkben Délvidéken vívták a hont védő harcokat. A kapcsolattartást az anyaországgal tehát csakis kölcsönösségi alapon tudjuk elképzelni. A Lakitelek Alapítvány rendezvényeivel, intézményeivel az együvé tartozásnak pontosan ezt a tudatát erősíti bennünk, határon túli magyarokban.