A határon túli magyar kulturális intézményrendszer

A határon túli magyar kulturális intézmények és szervezetek amellett, hogy az egyetemes magyar kultúra (kulturális élet) fontos részét képezik, a kisebbségben élő magyar közösségek identitásának megőrzésében is kiemelkedő szerepet játszanak. Ennek a rendkívül gazdag intézmény- és szervezetrendszernek a működéséről azonban sokáig igen kevés egzakt információval rendelkeztek mind a kutatók, mind a szféra szakemberei, mind a határon túli magyarság intézményeinek, közösségeinek támogatását felvállaló magyarországi kultúrpolitika. A Magyarországgal szomszédos hét államban működő magyar kulturális, közművelődési (továbbiakban: kulturális) intézmények és szervezetek átfogó, módszeres számbavétele az 1990-es évtizedben több alkalommal is felmerült kutatási feladatként.

2003-ban egy olyan átfogó kutatási program lebonyolítására került sor, amely első alkalommal tett kísérletet az érintett szféra szereplőinek egységes, összehasonlító jellegű, és lehetőség szerinti teljes körű vizsgálatára – mind a hét országban (A kutatást a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma megbízásból a Magyar Tudományos Akadémia Etnikai-nemzeti és Kisebbségkutató Intézete koordinálta. Kutatásvezető: Szarka László. A kutatás felvidéki részében közreműködött a somorjai Fórum Társadalomtudományi Intézet.). A kérdőíves felmérés az intézmények és szervezetek működésének legfontosabb jellemzőit, mint pl. a gazdálkodás, a tagság és a munkatársi kör, az infrastruktúra, az eszközellátottság stb. kívánta feltérképezni. Ez év tavaszára elkészültek az első összehasonlító és regionális elemzések, jóllehet az eltérő okokból kimaradt, illetve az újonnan alakuló intézményekre és szervezetekre irányuló, kiegészítő adatgyűjtések még jelenleg is zajlanak.

1. Intézmény- és szervezettípusok az egyes országokban

A táblázatban szereplő kategóriákból jól látszik, hogy a kutatás során elsősorban tevékenység alapján csoportosítottuk a felmért intézményeket és szervezeteket, így pl. a vizsgálat szempontjából túlságosan általánosnak tűnő, ám hivatalos besorolásoktól (pl. közművelődési szervezet) olykor eltekintettünk. Négy fő csoportot alakítottunk ki: (1) közgyűjtemények, (2) sajtó–média, (3) művészeti-kulturális intézmények és szervezetek, (4) komplex kulturális intézmények és szervezetek.

Először nézzük az adatokat országok szerinti bontásban (1. táblázat). A táblázatból látható, hogy az intézmények és szervezetek száma az adott ország magyar nemzetiségű lakosainak számával, ha nem is pontosan, de arányosan nő: minél nagyobb egy országban a magyar nemzeti közösség, annál több kulturális intézményt és szervezetet sikerült felmérni. Erdély több mint másfélezer felmért szervezetével meszsze kiemelkedik a „mezőnyből”: a Belső-Erdélyben, a Partiumban és a Székelyföldön található kulturális intézmények az összes felmért intézmény több mint felét teszik ki! Szlovákia több mint félezres adatával a második legnagyobb régió ebben a vonatkozásban (is): az összes intézmény/szervezet közül minden ötödik a Felvidéken található. Szerbia-Montenegró (Vajdaság) esetében találkozhatunk még olyan mértékű kulturális intézményrendszerrel, hogy a részletes adatok statisztikailag is értelmezhetőek. Kárpátalja a maga alig több mint másfél százas magyar intézményhálózatával a nagy és kis régiók közötti átmenetet jelenti: a kárpátaljai kulturális intézmények nem képeznek eléggé tagolt hálózatot, sok típus esetében csak néhány intézményről, illetve szervezetről beszélhetünk, ám egyértelműen megkülönböztethető a kisrégiók rendkívül koncentrált kisebbségi intézményrendszerétől. Ez utóbbi jól látszik Szlovéniánál, ahol a muravidéki magyarság kulturális csoportjai-intézményei nem specializálódtak, nem önállósultak eléggé szervezetileg, hanem nagyrészt néhány központi szerepet betöltő kulturális intézményen belül működnek.

Intézmény- és szervezettípus szerint is igen komoly különbségeket találunk. Ha fentebb azt mondtuk, hogy a kisrégiók kulturális intézményrendszerére jellemző a többirányú kulturális tevékenységet folytató intézményben történő „koncentrálódás”, akkor ezt most úgy kell pontosítanunk, hogy az ő esetükben igaz ez különösen. A táblázatra tekintve ugyanis láthatjuk, hogy a nagyobb régiók esetében is a komplex intézmények, szervezetek vannak többségben. A több száz-ezres (Romániában másfélmilliós) magyar nemzetiséggel rendelkező térségekben is, jóllehet egyértelműen tapasztalható az intézményrendszer bizonyos mértékű specializálódása, a többfunkciós kulturális intézmények/szervezetek vannak többségben. Felvidék kivételével (ahol nagyrészt a későbbiekben felmérendő CSEMADOK szervezetek figyelembevételével valószínűleg hasonló eredményekkel fogunk rendelkezni) mindenütt ez a kategória szerepel a legnagyobb arányban: Vajdaságban 37,1%, Erdélyben 43,9%, Muravidéken 63,6%, Kárpátalján 31,3%. Vagyis elmondható, hogy a kisebbségi magyar kulturális intézmény- és szervezethálózatra jellemző a viszonylag nagyfokú komplexitás, a többirányú kulturális tevékenységet kifejtő intézményekbe tömörülés.

Egy másik, nem meglepő eredménye kutatásunknak a nemzeti identitás megőrzésében klasszikusan fontos szerepet játszó, a kisebbségi kultúra közvetítésre leginkább alkalmas intézmény- és szervezettípusok dominanciája. Ilyenek a könyvtárak (324 – nem teljes adat), a zenei- és tánccsoportok, szervezetek (302, illetve 164) és a nyomtatott sajtótermékek (273), az ismeretterjesztő és honismereti klubok (224). Ezenkívül érdemes még felhívni a figyelmet a meglepően nagyszámú színjátszó csoportra (101), amelyek, bár jelentős részük alkalmi tevékenységet kifejtő társulat, úgy tűnik, fontos szerepet játszanak a kulturális értékközvetítésben.

Sorrendben a második legnagyobb számú csoportot a múzeumok (76) és egyéb gyűjtemények (61) képezik. Működésük azért is fontos, mert közgyűjteményekként a kulturális intézményrendszer „alappilléreinek” tekinthetők. A kisebbségi magyar kultúra közvetítésében hasonlóan fontos szerep jut a könyvkiadóknak (76) és az elektronikus média (53) képviselőinek. A harmadik csoportba a viszonylag kis számú reprezentánssal rendelkező intézmények/szervezetek tartoznak, mint a fentebb már említett levéltár (13) és a különböző művészeti alkotóműhelyek (összesen 71). Utóbbiak kis száma meglepőnek tűnhet, ám ennek oka valószínűleg módszertani problémákkal is összefügg: jelentős részük nem hivatalosan bejegyzett-nyilvántartott csoportként működik, illetve nehezen „megragadható” kört, alkotócsoportot jelent. Rajtuk kívül az irodalmi köröket (35) és a kis számú (11), de az információs társadalom korában nagyon fontos szerepet játszó internetes portálokat kell még megemlítenünk (sajnos néhány jelentősebb internetes portált – főként a Felvidéken – még nem sikerült felmérnünk).

Végül fel kell hívni a figyelmet arra, hogy az intézménytípus szerinti besorolás a kérdőívben szereplő „főtevékenység” megjelölése alapján készült. Rákérdeztünk ugyanakkor arra is, hogy az adott intézmény/szervezet végez-e egyéb kulturális tevékenységet. A vizsgálati eredmények nagyrészt igazolták, hogy sokszor nem lehet egyetlenegy tevékenységgel jellemezni az intézmények/szervezetek működését, hiszen a válaszadók egynegyede megjelölt más kulturális tevékenységet is (ez utóbbiaknak több mint a fele ráadásul nem csak egy, hanem kettő vagy három tevékenységet is említett).

Az 1. grafikon azt mutatja, hogy a felmért intézmények közel egyharmada más intézmény keretein belül fejti ki tevékenységét, vagyis csak részleges önállósággal rendelkezik. Ezek az intézmények, csoportok szervezetileg vagy a működési feltételek vonatkozásában kisebb-nagyobb függőségben vannak más intézménytől (ide tartozik például sok néptánccsoport, amely „intézmé-nyesen” egy település művelődési házához tartozik.) Az önállóság hiánya sok esetben a pályázatokon való részvételt is nehezítheti.

2. A szervezet/ intézmény alapításidőszakai

Ha a felmért magyar intézmények/szervezetek létrejöttének általános dinamikáját nézzük (2. táblázat), akkor láthatjuk, hogy az utóbbi közel másfél évtizedben viszonylag folyamatos, hasonló intenzitású volt a növekedés. 1991 óta szinte egyenlő arányú a fejlődés az egyes periódusokban. Az 1990-es év összességében mindenféleképp kiemelkedő, bár az egyes országokban különböző időpontban kell megjelölnünk a politikai-társadalmi rendszerváltást. Az 1945-1989 között alakult intézmények/szervezetek egy nagyobb múltra visszanyúló tevékenységet végző intézményrendszer fontos elemeinek tekinthetők; az 1945 előttiek pedig szinte történelmi mértékű beágyazottságot feltételeznek.

A főbb intézménytípusokra vonatkozó 3. táblázat jól mutatja, hogy az eltérő szerepet betöltő intézmények/szervezetek „előélete” között milyen lényeges különbségek vannak. A döntően állami-költségvetési intézményekként működő közgyűjtemények (könyvtárak, levéltárak, múzeumok, egyéb gyűjtemények) több mint kétharmada (69,4%) 1990 előtt jött létre. Ezzel szemben a volt szocialista országokban a kilencvenes években ugrásszerű fejlődésnek induló médiaipar és könyvkiadói szféra, illetve a különböző kulturális és művészeti csoportok, komplex kulturális tevékenységet folytató szervezetek durván háromnegyed része a kilencvenes évek után alakult meg.

3. Az intézményi/ szervezeti működés keretei

A vizsgálati eredmények arról tanúskodnak, hogy a magyar kisebbségi kulturális intézményrendszer évről évre egyre több lábon álló hálózatot jelent, amelyben az egyes intézményi/szervezeti szereplők különböző keretek között és eltérő tulajdonosi-működtetési struktúrában tevékenykednek. Az utóbbi másfél évtized egyik legfontosabb jelensége, hogy folyamatosan nő a civil kezdeményezések, az állami szférától független finanszírozású és irányítású intézmények, és főleg a különböző szervezetek, egyesületek, társulások szerepe. Emellett természetesen továbbra is elengedhetetlennek tűnik a magyar kultúra ápolásában kulcsfontosságú helyet betöltő, döntően költségvetési (állami vagy önkormányzati) pénzekből gazdálkodó kulturális intézmények (pl. könyvtárak, múzeumok, művelődési házak) megtartása, erősítése.

A második grafikon azt szemlélteti, hogy a különböző működési formák mind érdemleges arányban képviseltetik magukat, hiszen – kulturális szféráról lévén szó – még a legkisebb csoport, a gazdasági szervezetek 5,4%-os aránya sem elhanyagolható. A költségvetési intézmények 25%-os aránya – „tartalmi” jelentőségükön túl – számosságukban is jelentős helyet biztosít nekik (különösen a helyi-területi önkormányzatok által működtetett intézmények száma jelentős, az állami költségvetésből finanszírozott intézmények már kisebb számban fordulnak elő). A legnagyobb csoportot természetesen a különböző társadalmi szervezetek teszik ki (57,3%). Közülük azonban nem mindegyik működik hivatalosan is, hiszen az összes felmért csoport 15,2%-a „egyéb, nem bejegyzett szervezetként” tevékenykedik. A megadott válaszkategóriákba nem besorolható, ám hivatalosan bejegyzett szervezetek aránya is jelentős (11,7%). Ezek között két nagy csoportot különböztetünk meg: egyrészt az egyházi csoportokat (a vizsgálatba bekerült intézmények/szervezetek több mint egytizedét egyházak – is – működtetik), másrészt a sajátos intézményrendszert jelentő felvidéki CSEMADOK szervezeteket. Előbbiek többsége feltehetőleg nem bejegyzett szervezetként működik, mint ahogy a „non-profit”-ként vagy „civil”-ként meghatározott szervezetek nagy része is. Végül meg kell említeni a kulturális szférában is egyre nagyobb hangsúlyt kapó alapítványokat: a felmért intézmények, szervezetek több mint egytizede (11,7%) működési formáját tekintve ebbe a csoportba tartozik.

Mint a 4. táblázatban látható, igen lényeges különbségek adódnak, ha intézménytípus szerinti bontásban vizsgáljuk meg a működési formák előfordulásait. Értelemszerűen a közgyűjtemények körében találkozunk kimagaslóan legnagyobb arányban (67,0%) költségvetési működési formával. Elsőre meglepőnek tűnhet azonban a társadalmi szervezetek magas aránya (26,2%), amely azonban a többi fő intézménytípushoz mérten még mindig a legkisebbnek számít. Ennek oka, hogy sok társadalmi szervezet, egyesület saját – elsősorban könyveket tartalmazó – gyűjteménnyel rendelkezik, amelyet mások is kölcsönözhetnek, megtekinthetnek, így ezek a civil szervezetek olykor kifejezetten könyvtári-közgyűjteményi tevékenységet folytatnak. Ezzel szemben a művészeti intézmények, szervezetek esetében éppen az egyesületi és egyéb szervezeti forma a legtipikusabb (76,7%), de a komplex kulturális tevékenységet folytató intézmények/szervezetek körében is ez a leggyakoribb működési forma. Utóbbiaknál azonban mindenképp meg kell említeni a magas alapítványi „részesedést” (17,6%). Végül a kiadók, ill. a nyomtatott és elektronikus média intézményeire hívnánk fel a figyelmet, hiszen kiugróan itt a legmagasabb a gazdasági szervezetek aránya (33,6%). Ebből látszik, hogy a könyvkiadás és a média a kisebbségi kulturális intézményrendszer leginkább piacosodott, profitorientált – még ha olykor szerény „profitot” is termelő – területe.

Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy a jelentős részben magyarlakta településeken a magyar kulturális intézmények és szervezetek létezése, működése magától értetődőnek tekinthető. Szerepük közel sem korlátozódik a magyar nemzetiségű lakosság kulturális-közművelődési igényeinek a kielégítésére, hanem a többségi társadalom életében is fontos szerepet játszanak. Az emberi erőforrások vizsgálata során pozitív és negatív mutatókkal is találkozhatunk: általában igen nagy az önkéntes segítők száma, ugyanakkor kicsi a kvalifikált munkatársak aránya. A sok esetben leromlott infrastruktúra és alacsony színvonalú eszközellátottság fejlesztésére az intézmények elsősorban hazai önkormányzati, illetve magyarországi pályázati forrásokat vesznek igénybe. A jövő egyik nagy kérdése, hogy a határon túli magyar kulturális intézményrendszer mennyire tud élni az európai uniós pályázati lehetőségekkel.

(Tóth Károly és Fábri István itt lerövidítve közreadott tanulmánya teljes egészében a holnapi Szlovákiai magyar értelmiségi találkozón hangzik el Párkányban.)