A hatalommal is szembenézve

Az ország kettészakadását követően, 1993-ban ő lett az emberi jogok védelmét ellátó civil szerveződés, a Szlovák Helsinki Bizottság alapító-elnöke; egy bő évtizeddel később pedig ezen a felelős poszton Petőcz Kálmán váltotta őt. Erről az örökségről, illetve a professzor úr személyének szellemi hagyatékáról tágabb rálátásban beszélgettünk.

Még az egykori disszidensi időkből származó lengyel barát, Andrzej Jagodzinski nemes egyszerűséggel és fájdalmas szűkszavúsággal reagált a korábbi küzdőtárs halálhírére: Miroslav bölcs, jóságos, a tréfát értő és végtelenül rendes ember volt. Ön mit fűzne hozzá ehhez?

Hogy ezek valóban őszintén kedves és találó szavak, de rengeteg dologgal lehet és kell is megtoldani őket. Elsősorban például azzal, hogy Miroslav Kusý nagyon lelkiismeretes és gondosan elemző tudós volt. Mielőtt egy-egy kérdésben véleményt alkotott, tüzetesen áttanulmányozott minden hozzáférhető forrást és egyéb fontos adalékot. Vagy annak például az egykori diákjai a legjobb megmondhatói, hogy egyetemi oktatóként a marxizmust már a hatvanas években sem az akkori rendszer által elvárt vaskalapos stílusban tanította, hanem ezt a merev és szemellenzős politikai témát az egyéni nonkonform értelmezésében osztotta meg egyetemista hallgatóival. Visszapillantva egész életpályájára és a disszidensi tevékenységére is emlékezve, határozottan kijelenthető, hogy őróla már a nyolcvanas évek elejétől bebizonyosodott: a kommunista hatalommal való nyílt szembefordulást egy demokratikus és szabad Csehszlovákia reményében vállalta. Majd nyolcvankilenc novemberében és a rendszerváltás döntő szakaszában, illetve a rákövetkező esztendők közpolitikai örvényléseiben, társadalmi útkeresésében a szlovákiai demokrácia következetesen bátor védelmezője lett.

Beleértve az őt különösen élénken foglalkoztató és sok szempontból érzékeny kisebbségi kérdést!

Igen, és a jegyzeteiben, kötetbe gyűjtött elmélkedéseiben leplezetlenül rá is világít, miért és hogyan alakította ki már sokkal korábban egyéni viszonyulását a kisebbségi közösségek sajátos problémaköréhez, külön hangsúlyt helyezve az úgynevezett magyarkérdésre. Ennek indíttatása még a Charta 77 ellenzéki aktivitásaihoz köthető. Ez az 1975-ben indult és a helsinki folyamat jegyében Prágában alakult csoportosulás – aktuális közéleti, társadalomkritikai és helyzetelemzői állásfoglalásai keretében – az ország különböző kisebbségi közösségeit érintő dokumentumokat is megfogalmazott. Miroslav Kusý az itteni magyarság helyzetéről mondhatni első kézből, Duray Miklóstól kapta a Charta részére készülő analízishez szükséges adatokat, információkat. És bár a chartások többsége eleinte kissé tartózkodón fogadta a készülő dokumentum előzetes megállapításait, Kusý viszont a társadalomtudások alaposságával, egyben azok összefüggéseit is fölismerve arra a következtetésre jutott, hogy Duraynak az itteni magyar kisebbség ügyében igaza van. Lényegében ekkor, a meggyőző tények láttán lett a (cseh)szlovákiai magyarok mindennapi életére és jogállására kiható problémakör objektív értőjévé és kisebbségi közösségünk erkölcsi pártfogójává. Mélyebbre ásva a témában egyúttal arra is rádöbbent, hogy azt a nemzeti kisebbségi problematikát, amely még Európa 19. és 20. századi nemzetállami rendszerében alakult ki, napjainkban nem lehet pusztán politikai, nem lehet csak történelmi, esetleg csupán bonyolult geopolitikai kérdésként kezelni. Ugyanis a nemzeti kisebbségek kérdésköre döntő módon emberi jogi kérdés, utóvégre minden más-más nyelvű minoritást, értelemszerűen, önálló közösséget alkotó csoportként kell kezelni. Ezért e közösségek emberi jogai is kicsit másként jelennek meg, mint a többség általánosan ismert emberi jogai.

Ön szerint mi fűtötte Kusý professzorban évtizedeken át a demokrácia iránti elkötelezettséget és a kisebbséggel szembeni rokonszenvet?

Gondolom, elsősorban a lelkiismeret, hiszen mindenben kellő alapossággal eljáró és humanista ember volt, aki szeretett a dolgok mélyére ásni. Sohasem elégedett meg a tárgyilagos érvek nélküli, felszínes válaszokkal. És nagyon bátor ember is volt, elvégre ahhoz mersz kellett, hogy valaki már a hetvenes években, a husáki konszolidáció rigid rendszerében szembehelyezkedjen a kommunista hatalommal. Igaz, nálunk azért a kilencvenes évek „demokráciájában” is civil kurázsi szükségeltetett ahhoz, hogy a professzor úr nyíltan és őszinte véleményt mondjon a kisebbségek helyzetéről; hogy a mečiarizmus idején világos szavakkal álljon ki a szlovákiai magyarság ügye mellett. Személyes beszélgetéseinkből tudom, hogy a rendszerváltás után például az egyetemen sem volt mindig könnyű dolga, ha a kisebbségi jogokról vagy a rasszizmus, a gyűlöletkeltés, a kirekesztés veszélyéről beszélt. Hiszen köztudomású, hogy Szlovákiában manapság sem mindig népszerű feladat a magyarokról, a romákról, a zsidókról, újabban a migránsokról a pozitív érvekkel megszólalni. Az pedig duplán bántotta őt, ha olykor diákjai rasszista vagy egyéb tekintetben inkorrekt megnyilvánulásait látta-hallotta, de az így alakult helyzetekben is rendre egyenesen kifejtette a nézetét.

Ön korát tekintve Kusý professzor fia lehetett volna. Önök, a Szlovák Helsinki Bizottságot alapító-elnök, illetve mai nevén a Szlovákiai Helsinki Bizottság az Emberi Jogokért elnöke hogyan ismerkedtek meg?

A bizottság névváltozását az élet hozta, kár mögötte bármi hátsó gondolatot keresni. Kettőnk valóban közvetlen kapcsolatait az emberi jogok immár 21. évfolyamában járó országos diákolimpiájához szoktam kötni; bár személyesen még a rendszerváltás heteiben-hónapjaiban ismerkedtünk meg. Kusý professzor a VPN, azaz a Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalomban, én az FMK, a Független Magyar Kezdeményezés támogatóinak sorában tevékenykedtem, így a kisebbségi kérdés megoldásmódjainak keresésében szinte szükségszerű volt az együttműködésünk. Emlékszem, egy alkalommal közvetlen baráti találkozóra is meghívott néhányunkat a pozsony-dornkapli (Trnávka – a szerk. megj.) házának kertjébe, hogy zavartalanul és igazán kötetlenül tudjunk beszélgetni ezekről az akkoriban már egyre élesebben felvetődő témákról. De pár évvel később is ő teremtette meg az emberi jogok diákolimpiájának hagyományát, 1996-ban először regionális, 1998 óta már országos szinten. Ezt megelőzően, még az 1990-es évek legelején, a pozsonyi Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Karán létrehozta a politológiai tanszéket, ennek részlegeként pedig hamarosan az emberi jogi nevelés UNESCO tanszéket. Elhatározásai azt a fontos célt követték, hogy a demokrácia elveiről és működéséről, az emberi jogokról szóló ismeretek minél tágabb körű elterjedésével a demokratikusan gondolkodó s hasonlóképpen cselekvő állampolgárok minél szélesebb rétegét sikerüljön megalapozni Szlovákiában. Elvégre senki sem születik eleve demokratának, ám ha ő is akarja, akkor a demokratikus körülmények között zajló szociális adaptáció során azzá válhat. Ezért kitűnő, hogy az emberi jogi diákolimpia egyes fordulói, a témába vágó egyéb programok és versenyek, illetve az erre épülő nyári egyetemek évről évre több ezer fiatalt ebbe az irányba mozgósítanak. Ezeken a fórumokon szó esik például arról is, hogy egy demokráciában az ellenzékiség – indokolt politikai vagy társadalmi helyzetben – úgy jelenik meg, ha az emberek tízezrei békés utcai tüntetéseken adhatnak erélyesen hangot a véleményüknek.

Miroslav Kusý a cikkeiben, hosszabb-rövidebb elmélkedéseiben és a nyilvános fellépésein – még a legvadabb mečiarizmus éveiben is – arra figyelmeztetett, hogy Szlovákia minden tizedik állampolgára magyar, ami egyrészt az itteni magyarság érzékeny egzisztenciális gondja, másrészt ezt tudomásul venni a szlovák közvélemény és társadalmi elit felelősséggel járó, alapvető kötelességeinek egyike. E meglátás fényében a szlovák–magyar kölcsönös együttműködés fontosságát is hangsúlyozta. Négyszemközti beszélgetéseikben mivel indokolta ezt az elvhű kiállást mellettünk, amit egyebek mellett a Mi legyen a magyarjainkkal? (Čo s našimi Maďarmi? – a szerk. megj.) című, még 1998-ban megjelent könyvében is igazol!

Gondolom, ennek elsődleges indítóokát az ő állhatatos tárgyilagosságában érdemes keresni. Szlovák ember létére a szlovákiai magyarok kisebbségi léthelyzetéről szinte minden lehető és hiteles forrást felkutatott, hogy a legobjektívebben és a részletekre is ügyelve láthassa a tényeket. Így az álszent és számító „jóakarókkal” ellentétben Kusý professzor a valóság igazságaival felvértezve, nyílt sisakkal kardoskodhatott a nemzeti kisebbségi kérdés legérzékenyebb területén is a saját objektív igaza mellett. Természetesen hozzáállásában a meggyőződéses humanizmusa szintén szerepet játszott. És mert a kisebbségi kérdés valamennyi vetületét következetesen az emberi jogi szempontok tárgykörében vizsgálta, ebből az aspektusból közelített a szlovákiai magyarok léthelyzetének problémaköréhez is. A kisebbségi kérdés összetettségének egészében azonban – irántunk tanúsított rokonszenvének tudatában – hiba volna őt elvakultan csak a magunkénak tartani, hiszen nemcsak a szlovákiai magyarok ügyében érvelt, hanem a romák, a zsidók, a testi fogyatékosok, a homoszexuálisok vagy más kisebbségi közösségek társadalmi gondjainak megoldását is sürgette. Jelesül és egyszerűbben szólva: az úgynevezett magyarkérdés politikai-közéleti görcseinek mielőbbi oldódását az emberi jogi humanizmus szerves részének tekintette. Sohasem imponálni akart valakinek vagy valakik előtt, netán a szóban forgó problematikát aktuálpolitikai célokból meglovagolni, bizonyos politikusok, elemzők, civil aktivisták szemében ideig-óráig magyarbarátnak tűnni, hanem az 1989 utáni demokráciában a kisebbségi kérdés minél teljesebb körű pozitív kiteljesedését szorgalmazta.

Ennek fejében a populista hatalom és a hőbörgő nacionalisták részéről az lett a jussa, hogy nem ritkán „Maďarón”-nak, magyarbérencnek tartották. Ez bántotta őt?

Az ilyesmi hidegen hagyta, és egyáltalán nem is érdekelte, hogy holmi ostobák mit fecsegnek róla. Mindazok után, amit még a kommunizmusban átélt, a beidézéseket, az örökös rendőrségi vegzatúrát, a házkutatásokat, a börtönt, az ilyesmi simán lepergett róla.