A hatalom élvezete?

Tanár úr, ön lassan negyven éve szakpszichológus. Politikus kért már tanácsot öntől? 

Nem. Még egyetlen politikus sem keresett meg. 

Politikusaink zömének tehát impozáns az önbizalma. Pszichológusként bízik habitusuk átszabhatóságában? 

A szakmában szerzett tapasztalataim alapján a felnőtt ember személyiségének, viselkedési modorának kialakulása a harmincadik életév körül lesz végleges. Ez a politikusokra is vonatkozik. De ez nem zárja ki a konzultáció vagy a tanácsadás gyakorlati szerepét. 

Mennyiben teszi próbára a jobbára már kialakult személyiséget a felfelé lépdelés a hatalom grádicsain? 

Egy politikus általában extrovertált alkat. Közel áll hozzá a média, a nyilvánosság előtti megjelenési vágy, iróniával szólva olykor „ráúszással” keresi a mikrofont meg a kamerát. Erős benne az irányítás, a vezetés szándéka, a mások fölötti uralom kívánalma. A kérdés csupán az,vajonaz illető eleve ilyen habitusú volt-e, vagy személyiségének torzulásait egyre növekvő hatalma okozta, okozza-e. Különösen a pénz képes befolyásolni valakit, s mint tudjuk, a hatalomban jócskán van „dohány”. Ezért a hatalom és a pénz élvezete a politikust akár patológiás irányba is sodorhatja. 

A közéletben sokak páncélzatáról bármi lepereg, illetve vannak a belül szilárd tartású emberek. A politikusokra mi a jellemzőbb? 

Helytelen lenne gépiesen általánosítani. A posztszovjet államok politikusainak személyisége ugyanis jelentős mértékben eltér a nyugati világban szocializálódott államférfiak habitusától. Gondoljunk csak Adenauerra, De Gaulle-ra, Willy Brandtra, Helmut Schmidtre, Mitterrand-ra, Bruno Kreiskyre, Helmut Kohlra. Az ő neveltetésük komoly oktatási rendszerre épült, többségük tehetős családból származott, így az intellektusuk és a motivációik alapvetően arra irányultak, hogy a békülés és a polgárosodás szándékával tegyék jobbá a társadalmakat. Ezzel szemben a korábbi keleti blokk politikusainak többnysége minimális tanulási háttérrel és a meggazdagodás lehetőségével lépett a politikába. Ráadásul Közép-Kelet-Európában a szocializmus évtizedeiben lenézték az értelmiséget, az orvost, a jogászt, a tanárt – szemben az édenbe tartó munkásosztály dicsőítésével. Ennek a szemléletmódnak utóhatásai is érződnek régiónk politikusainak fellépésén és lelki alkatán. 

A törtető politikus a pszichés terheléseket kompenzálja akarnoksággal? 

A posztszovjet országokban inkább a gyermekkori traumáit, akkoriban beteljesítetlenül maradt vágyait próbálja megvalósítani. Általában a kisebb-nagyobb szegénységben felnőtt emberek harácsolnak a legtöbbet, bár ez nemcsak a politikusokra, hanem például a vállalkozókra is jellemző. 

Hol a határ a józan politikus számára kötelező szociális érzékenység, valamint a nagyon is átlátszó, tömegszédítő populizmus között? Választások előtt ez duplán időszerű kérdés. 

Megnehezíti a válaszkeresést, hogy a posztkommunista országokban nincs a szociáldemokrácia hagyományos értékrendjéhez igazodó párt. Szlovákiában is, ám főként Magyarországon látom, hogy az ideológiák összekeveredése révén a korábban baloldali koncepciókat most a jobboldal teljesíti, míg a hagyományosan jobboldali elvek mellett a baloldal próbál kiállni. További lényeges kérdés, kire tud hatni leginkább a populizmus; hogy ez a 35-40 százalékos lakossági réteg mennyire iskolázott. Valószínűleg kevésbé, ezért a populista politikus egykönnyen megvezeti ezeket az embereket. Azokat, akik nem tudnak vagy nem is akarnak a sorok között olvasni, hanem kritikátlanul hisznek azon információknak, amelyeket a megjelenésre, arcra rokonszenves, plakátokon mosolygó és általuk közkedvelt politikus üzen. Esetleg azért is rokonszenveznek vele, mert az erőltetettebb nemzeti vonal szintén közel áll hozzájuk. 

A politikusait szinte gondolkodás nélkül, már-már nyájszellemben követők képesek a polgári társadalom kiépítését segíteni? Vagy bennük él tovább az a szellem, amelyről a politika 1989 előtt a szocializmusban kikovácsolt lelkes és új embert látta? 

A tényleges polgárosodáshoz lelkiekben hosszú idő kell. Az elmúlt huszonöt év kevés volt ahhoz, hogy régiónkban szélesebb körben is megjelenjenek a bejáratott polgári társadalmakra jellemző értékrendek, elsősorban a közügyek iránt fogékony civil szféra. Mifelénk, sajnos, ennek csupán csekélyke vagy annyi nyoma sincs. A politika pedig egyenesen fékezi a civil szektor erősödését, hiszen a populisták nem tudják elfogadni, hogy ezek a szerveződések uralmuknak pusztán természetes belső ellenzékeként működnek. Érdemes megfigyelni, hogy nálunk a pártok sem építenek ki szívesen maguk körül egy jól működő, független szakmai véleményeket is felmutató értelmiségi holdudvart. 

Merthogy? 

Féltékenységből. Attól tartanak, hogy a civilek netán a fejükre nőnek, ők meg előbb-utóbb kénytelenek lesznek kiszállni a fekete limuzinokból. A politika és a civil szféra közötti szakadék tájainkon nagyon mély társadalmi gond. 

Ezzel magyarázható, hogy az kisember sem fordul el a korábbi önmagából kivetkőző és a hatalmi akarnokságba esett politikustól? 

Általában igen, hiszen ez is mutatja, hogy a populista politikusok mindent le tudnak nyomni a kevésbé öntudatos lakossági réteg, úgymond a nép torkán. Szlovákiában tipikus példája ennek, hogy az utóbbi hetekben az emberek akkor sem mentek ki az utcára, amikor a gyermekeik jövőjét alapozó pedagógusok sztrájkját, vagy a gyatra egészségügyi ellátás ellen tiltakozó nővérek kiállását illett volna tömegesen támogatni. 

Egy pszichológus kitűnő emberismerő. Ön így akár politikus is lehetne! 

Én? Kizárt dolog! 

Én is csak azért szellemtelenkedem, hogy a felejthetetlen művésznő, Sulyok Mária szavait idézhessem: „A színész benső állapota, züllöttsége vagy tisztessége átjön a rivaldán. Egy napon a közönség megérzi, valójában milyen is az a színész – gonosz-e vagy tiszta?” Hasonlóképpen átjön a politikus belső szándéka is? Mondjuk, hogy őszinte-e? 

Teljes mértékben. És Goethével válaszolok, ő arra figyelmeztetett, hogy harminc év fölött mindenki felelős az arcáért. Valóban igaz, hogy mind a hitelesség, mind a gonoszság keményen kiütközik valakinek a fiziognómiáján. Nézzük csak meg, mifelénk mennyire tud jóízűen nevetni egy-egy politikus? Mennyire tud számítás nélkül kedves lenni, segíteni a rászorulókon? Tud-e önfeledten, akár saját ostobaságán is kacagni? Vagy csak mások kárán képes röhögni? Elég rápillantani egy politikus arcára, hogy észrevegyük: milyenek a nevetőizmai és milyenek a szomorúizmai, érzelmeinek mely lenyomatait tükrözi az arca... 

Mi gerjeszti a bennük ágaskodó akarnokságot? A megalomániával elegy önszeretet fűti lelkükben a tévedhetetlenség illúzióját? 

Feltehetően az, hogy általában a saját véleményüket tartják szinte kizárólag mérvadónak és fontosnak. Nehezen tudnak változtatni rajta, többnyire a végsőkig kitartanak álláspontjuk mellett, mert azt hiszik, ha engednek belőle, hiteltelenné válnak. Pedig talán pont ez az önfejűség teszi őket előbb-utóbb hiteltelenné. Csúnyán fogalmazva: egy politikusnak a legcsekélyebb mértékben van „betegbelátása”, azaz annyi méltányossága önmagával szemben, hogy észrevegye: rossz irányba törekszik. Ezek ugyan mindenütt, de Európában különösen a posztszovjet térségben nehéz kérdések. Azon országokban „iparkodó” politikusok magatartásformáira jellemző jegyek ezek, ahol még erősen jelen van a korábbi kollektivizmus által kitermelt politikai mezőny. Ezek a politikusok kiszűrik, mit hall szívesen az akolszellemre hajlamos kollektivista vonal; s ezzel máris újra a populizmus talaján vagyunk, illetve annál a lakossági rétegnél, amely hagyja megszólítani magát a „nyáj” vezérétől. 

Az érem másik oldalát tekintve, hatalomban lenni – a belső bizonytalanság és az egy személyben viselt felelősség révén – kiszolgáltatottság is? 

A harmonikus személyiségű embernek magas mind a kognitív, tehát a megismerő, mind az érzelmi intelligenciája. Akinek ez a habitusa és vezető pozícióban van, legyen akár politikus, az lelkiismeretesen tud dönteni. Ugyanis hallgat a belső hangjára. Ahogy ezt a már említett tekintélyes politikusok anno megtették. Ám a közép-kelet-európai államokban felnőtt politikusok nagy százalékának nincs harmonikus egyensúlyban a kognitív és az érzelmi intelligenciája. Akinél ez utóbbi van kisebb arányban, ott a belső fékek híján bajok adódhatnak. És ha a fékek háttérbe szorulásával egy politikus bármit kiagyalhat, majd akár pusztán érdekből bármit meg is tehet, elvégre ő dönt, közben süket és vak a józan hangú visszajelzésekre, akkor annak könnyen baljós következményei lehetnek. Az efféle személyiségtorzulás egyik fontos jele, hogy az illető – a hatalmát élvezve – mások, még a korábban hozzá közel állók véleményét sem hallgatja meg. Esetleg el is távolítja őket saját környezetéből. 

Ilyen helyzetben talán az sem enyhítő körülmény, hogy már Cicerót is figyelmeztetgette az öccse – a Commentariolum petitionis című könyvében –, hogy a hatalommal bíró emberek milyen könnyen elveszítik kapcsolatukat a valósággal. 

Ebből a szemszögből vizsgálódva az elmúlt századok és korszakok során valóban kevés pozitívum történt. Sőt, a történelemre hivatkozva beszélhetnénk akár visszalépésről, visszalépésekről is. Mert például az ókori Rómában a győztes csatákból hazafelé tartó seregek diadalittas hadvezérének lova mellett ott futott egy arra kiszemelt férfiú, aki a fővezér figyelmébe ajánlva szüntelenül csak azt hajtogatta: nem te vagy az isten, nem te vagy az isten...! Hogy a stratéga mindkét lábbal a földön maradjon; ne higgye azt, hogy ő a legtökéletesebb, és égen-földön minden csakis tőle függ, őrajta múlik. Nos, nálunk is bizonyosan elkelne egy-egy ilyen „futár” a politikusok mellé, bár nem tudom, eljutna-e azok füléig, hogy tényleg, egyikük sem isten. 

NÉVJEGY 

BORDÁS SÁNDOR (1952) a vajdasági Bácskossuthfalván született, Szabadkán érettségizett, majd 1977-ben Budapesten az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett klinikai pszichológusi oklevelet. Ugyanitt 1979-ben megvédte bölcsészdoktori értekezését, PhD fokozatot 2007-ben a Pécsi Tudományegyetemen szerzett. 2003-tól a Magyar Tudományos Akadémia Veszprémi Akadémiai Bizottságának elnökségi tagja; 2007-től főiskolai tanár, 2011-től a Kodolányi János Főiskola pszichológiai tanszékét vezeti. 2012-től a Budapesti Corvinus Egyetem Társadalmi Kommunikáció Doktori Iskola külső tagja. 1987–88-ban egy bécsi pszichológiai központban is dolgozott, számos szakmai tanulmány és kötet szerzője. Dunaszerdahelyen él.

(Miklós Péter)