A hatalmas Szudán hatalmas káosza

Szudánban jelenleg mintegy 600 törzs él, ezek több mint száz különböző nyelvet használnak. Az északra élő arab törzsek mellett ma a fővárosban rengeteg az etiópiai, eritreai és csádi emigráns. A polgárháború szintén megkeverte a lakosság etnikai összetételét, a korábban szinte teljesen arablakta Kartúmba (El-Khartoum) sokan menekültek ide délről a harcok elől. A déli törzsek közül a legnagyobb csoportot a silukok és a dinkák alkotják. Bár ez utóbbiak animista vallásúak, a dél a korábbi missziós törekvéseknek köszönhetően többségében keresztények lakta vidék. Nyugaton szintén több, százezreket számláló törzs él, zömükben az iszlám hívei. Kartúm mindezeknek a keveréke, megtalálható itt szinte minden szudáni törzs, minden nyelv és minden vallás. Számottevő a kopt keresztény közösség, vannak katolikusok és protestánsok egyaránt, a betelepülő déli törzsek magukkal hozzák ősi vallásukat, az ide emigráló etiópiaiak között pedig szintén vannak keresztények és moszlimok is. A nem afrikai népeket tekintve meglehetősen jelentős a kínai, a török és az indiai közösség.

Megosztottság, rivalizálás

Ebben az etnikailag annyira sokszínű és érdekes társadalomban azonban még sincs harmónia. Az angol dominancia ellen legbőszebben fellépő arab törzsek vívták ki végül is Szudán függetlenségét, s az angolok távozása után ők vették át az államvezetést. Arról azonban, hogy az ország ilyen megosztott, nem csupán a jelenlegi arab kormány tehet, már az angolok sem engedélyezték a népcsoportok közeledését, és szándékosan zárva tartották a határt észak és dél között. Az angol fennhatóság után a domináns északi arab népcsoportok nyelve és vallása lett államilag elfogadott és támogatott. Az iszlamizáció azonnal akadályba ütközött, főként a jól szervezett keresztény csoportoknak köszönhetően. Ahová a missziós tevékenység még nem jutott el, ott könynyebb volt az iszlám terjedése, bár a keresztény szervezeteknek, a Szudánban maradt missziósoknak és a külföldi támogatásoknak köszönhetően tovább nagyobbodott a keresztény egyházközösség.

A probléma azonban korántsem vallási, sokkal inkább törzsi eredetű. A polgárháborút sem vallási különbségek robbantották ki sokak szerint, hanem a törzsek közötti rivalizálás, mert hiszen a domináns törzs birtokolja majd a terület természeti kincseit. Nem szabad elfelejteni, hogy Szudán Afrika legnagyobb országa, s természeti kincseit tekintve nagyon gazdag. Hiába sivatagos az északi országrész, a Nílus, a Kék-Nílus és a Fehér-Nílus melletti vidékek ideálisak a földművelésre, nem beszélve az olajtartalékokról és az ásványi anyagokról, melyek között megtalálható az arany, ezüst, króm, azbeszt, mangán, gránit, ólom, uránium, nikkel, kobalt, cink. A polgárháború után Szudán most igyekszik gazdaságilag talpra állni, de sokan még emlékeznek a régi szép időkre, amikor az ország teljesen önellátó volt. A jólétet és kényelmet azonban teljesen felszámolta az előző két évtized káosza.

Dühhadjárat, megtorlás

Szudánban sosem volt könnyű megérteni, mi miért történik. Nem csupán a határokon belül kusza a helyzet, ezt a szomszédos országok és Szudán viszonya is bonyolítja. Bár mostanában ezek a viszonyok normalizálódni látszanak, a területvitákra tartós megoldás még mindig nem született. A határkonfliktusban minden környező ország érdekelt, és sajnos tevékenységeit gyakran nem saját területéről irányítja. Hogy melyik törzset valójában ki és milyen érdekek mozgatják, az nem mindig világos ebben a térségben. Ráadásul bizonyos törzsek krónikusan elfelejtik, az adott időben melyik oldalon állnak, így az erőviszonyok állandóan változnak, s csak a bizonytalanság és a káosz az egyetlen, ami mindig ugyanaz.

Hogy vajon miért is kezdődött a polgárháború, arra különféle válaszokat kap az ember, attól függően, hogy kit kérdez. A megkérdezettek által felsorolt okok között szerepel az etnikai és vallási egyenlőtlenség, a közpénzek egyenlőtlen elosztása, a természeti kincsek birtoklására való törekvés, szomszédos és nem szomszédos országok provokációi. Olykor egyszerre több okot is hallhatunk, s vannak, akik legyintve csak azt mondják: ezt igazából senki sem tudja. A demokratikus kormányok nem maradtak sokáig hatalmon Szudán történetében, így a legutolsó sem, amelyet a radikális iszlamista Nimeri-kormány követett. A nyugati sajtó azonban a polgárháborút kétségtelenül az iszlám és a kereszténység közötti konfliktusként szerette láttatni, mert ez valószínűleg sokkal érdekesebben hangzik. Másfelől a déli keresztények óriási mennyiségű erkölcsi és anyagi támogatást kaptak nyugati egyházaiknak köszönhetően. Egészen addig, amíg odahaza a keresztény közösségek elhiszik, mekkora szükség van a segítségre, a segítség érkezik is. És ami a támogatást leső torkokat illeti, a déli keresztények nagyon hangosak voltak. Elgondolkodtató és felettébb ellentmondásos az a tény is, hogy a moszlimok által „üldözött” keresztényekből sokan éppen az északi iszlamista fellegvárba, Kartúmba menekültek üldözőik elől. Sokan közülük családjaikkal költöztek ide, azóta le is telepedtek itt, lakás- és földtulajdonosok lettek, és mert adódik munkalehetőség, sokan nem is vágynak vissza délre.

Mindenesetre a szudáni kormány és a dél-szudáni felszabadító hadsereg között 2005-ben megkötött béke nagy reményekre jogosított fel. Megalakult az egységes kormány, amelynek elnöke északi, első alelnöke déli, ugyanakkor a déli országrész saját kormánya teljes szabadságot kapott. Egészen addig, amíg a déli csapatok vezetője titokzatos körülmények között repülőszerencsétlenségben meg nem halt. A kormány két napig nem merte nyilvánosságra hozni a baleset körülményeit, félve, hogy a déli csapatok és szimpatizánsaik majd az északi arabokon állnak bosszút. Ez meg is történt, és a délről Kartúmba települt keresztény dinka és siluk törzsek tagjai a főváros egész negyedeit tették tönkre, gyújtogattak, fosztogattak, nőket erőszakoltak meg. A dühhadjárat két napig tartott, utána a megtorlás következett. Visszavágtak az arab lakosok, amivel és ahogy csak tudtak. Mindez két és fél évvel ezelőtt történt. Kartúmban időközben helyreállt a rend, a tönkretett és felgyújtott épületek újjáépültek, az emberek visszamenekültek a szürke hétköznapokba. Az akkori déliek által kezdeményezett vérengzésről és fosztogatásról ma már senki nem beszél.

Az újjáépítés kezdetei

Szudánban időközben sok minden megváltozott. A békekötés óta az északra menekült déliek kisebb-nagyobb csoportjai települnek viszsza eredeti lakhelyükre. Legalábbis már aki visszatelepülni óhajt. Délen azonban hiányzó infrastruktúra várja őket, az élelmezés kérdése szintén megoldatlan. Szudán az elmúlt években olajtermelő országgá lépett elő, és bár a kitermelés lassan és ismeretlen zsebekbe hajtja a pénzt, ugyanakkor teljesen felfoghatatlan, miért nem képes önellátó lenni egy ekkora ország ilyen hatalmas termőföldekkel. A polgárháború évei alatt az országban semmi sem volt kapható, legalábbis semmi, amit Szudánban gyártottak vagy termeltek volna. Az elmúlt években a béketárgyalásoknak és a béke megkötésének köszönhetően külföldi beruházások, építkezések kezdődtek, és luxusáruházak nyíltak meg a fővárosban.

Két éve a kartúmi kormány Szudán történetében először megrendezhette az Afrikai Népek Konferenciáját, amelyre 300 millió dollárt költött. A pénzből többek közt utakat, épületeket hoztak rendbe, valamint kibővítették a nemzetközi repteret. A reptértől egészen a parlament épületéig teljesen új út épült, a rajta található luxusvillákkal együtt. Hogy a beruházás mennyire volt szükséges, azt sokan vitatják. Egyesek szerint dicsérendő Kartúm bármi áron történő modernizálása, mások szerint az egész csupán ostoba parádé a külföldi politikusok és üzletemberek számára, akik legfőképpen azért jönnek ide, hogy titkos egyezményeket kössenek a kormánnyal az olajkutakkal kapcsolatban. A jelenlegi kormányt leginkább ez utóbbi miatt éri kritika, mert vagy nem ad eleget a déli országrész fejlesztésére az olajjövedelemből, vagy kiárusítja a nemzet kincseit külföldi vállalatoknak. Hogy teljes mértékben jogosak-e ezek a kritikák, vagy csak részben, azt nagyon nehéz megállapítani. A szólásszabadság azonban vitathatatlan. Szudánban bárki bármit mondhat és leírhat. Naponta meglepetést okoz a sajtó, mert olykor homlokegyenest ellentétes nézetek szerepelnek ugyanabban az újságban. Például azt is egy déli, angol nyelvű lapban olvastam egy déli, keresztény újságíró cikkében, hogy ha már az északi kormány adja azokat a pénzeket az olajkitermelésből, akkor talán nem kellene a déli kormány tagjainak hiperszuper légkondicionált, helikopterméretű terepjárókra költeniük, hogy bennük magukat és családtagjaikat szállítsák. Először talán az infrastruktúrán kellene kicsit segíteni… Mindenesetre leegyszerűsítve az északi és déli tábor álláspontját, az északi nagyjából a következő: a két évtizednyi káosz után van egy aránylag egységes kormány, és még mindig inkább a szudáni érdekeket védi, mint egy nyugati hatalmak által kinevezett bábkormány tenné. Délen azonban úgy vélik, Kartúm túl sokat költ az északi országrészekre, a déli kormány nem részesül az olajból befolyó összegekből, sőt intézkedéseik tulajdonképpeni célja kilépésre kényszeríteni a déli kormányt a koalícióból. Ugyanakkor az is említésre méltó tény, hogy a 2005-ben megkötött békeszerződés szerint 2011-ben a déli országrész lakosai népszavazással dönthetnek majd arról, maradjon-e egységes Szudán, vagy legyen-e helyette két teljesen önálló északi és déli állam. Ezzel kapcsolatban voltak ironikus megjegyzések is az északiak részéről: bennünket miért nem kérdez meg senki, mi vajon akarunk-e a déliekkel egy országban élni?

Szudán ébredését és valamiféle pozitívabb jövő felé haladását azonban rendkívüli módon bonyolítja az is, hogy az északi kormány és az ENSZ között is magánvita folyik, s Kartúm csak azért sem hajlandó átengedni az ellenőrzést az ENSZ-nek. Azzal érvelnek, hogy a sokat emlegetett Darfúr afrikai probléma, éppen ezért afrikai megoldást szükségeltet. A kormány más afrikai országokhoz hasonlóan határozottan hiszi, hogy Darfúrban nincs helye semmiféle idegen hadtestnek, s hogy az Afrikai Unió (AU) megfigyelői képesek megbirkózni a feladattal. A kormány nem óhajtja tudomásul venni, amit pedig az ENSZ az unalomig ismétel, hogy tudniillik az AU sem anyagilag, sem technikailag nem tudja felvenni a versenyt az ENSZ-szel. Szudánnak a helyzetén sokat rontanak az olykor meglehetősen radikális nézeteket valló elnök kijelentései, melyek szerint Darfúr lesz a temetője a külföldi csapatoknak, amennyiben beavatkozni merészelnek. Sajnos a kormányban a radikális Nemzeti Iszlám Front tagjai a leghangosabbak és ők is vannak a legtöbben, így a Nemzeti Egységkormány elnevezés sokkal inkább teória, mint gyakorlat. Ámde időközben ez a retorika is idejét múlta, a nemzetközi nyomás ellen mit sem tehető kormány végül engedélyezte az ENSZ-csapatok darfúri jelenlétét. Az Egyesült Államoknak ez sem elég: az engedély megszületésének másnapján újabb szankciókat vezetett be az ország ellen, ami sem Darfúrnak, sem Szudánnak, sem Szudán külföldi üzleti partnereinek, de magának Amerikának sem használ.

A Darfúr-szimptóma

A 2003 februárjában kezdődő darfúri konfliktus továbbra sem megoldott, sőt időnként a probléma Csád területére is átterjed. A harc három évvel ezelőtt a darfúri afrikaiak lázadásával kezdődött, akik ellen az akkori kormány gyorsan fel is szerelt egy arab iszlamista milíciát. Ez a csoport a felelős a gyilkosságokért, amelyeket manapság etnikai tisztogatásként emleget az ENSZ. Hogy valóban mi folyik, azt objektív nemzetközi megfigyelők hiányában nehéz pontosan meghatározni. Az Afrikai Unió békefenntartóinak köszönhetően valamennyire stabilizálódott a helyzet Darfúrban, de az Unió pénzügyi gondokkal küzd, és a hiányosan felszerelt csapatok egyre képtelenebbek elvégezni a feladataikat.

Emberjogi megfigyelők szerint a szudáni kormány szisztematikusan támogatja a Dzsandzsavid milíciát, mely miatt kétmillió darfúri menekült Szudán más területeire, több mint kétszázezer pedig Csádba. A kormány támogatásával a milíciák a kb. 1400 kilométer hosszú határt nem tisztelve fegyveres akciókat hajtanak végre a csádi oldalon, amelyeknek az oda menekült darfúriak és a helyi csádi lakosság egyaránt áldozatai. Ez azonban még mindig nem elég, hiszen csádi katonákat is kiképeznek a szudáni oldalon, hogy az Iszlám Nemzeti Front nevében riogassák a menekülteket. Állítják legalábbis bizonyos megfigyelők, akik politikai hovatartozása nem mindig világos.

Amerika–Afrika…

Ugyanakkor jól jön a konfliktus a csádi kormánynak is, amely így legalább életben tudja tartani a keserű területvitákat. Afrikában bármi történjék is, az az egy biztos, hogy a konfliktus valamilyen módon érinti a szomszédos országokat is. Hogy az ENSZ-nek és rajta keresztül az Egyesült Államoknak ebből mi a haszna, az szintén egy izgalmas, ámde bonyolult kérdés. Mert valóban érthetetlen az összes békekedvelő és a háborúban eleget feláldozó szudáni ember számára, vajon mit akar még Amerika. Hiszen Omar el-Besir szudáni elnök, aki évekig védelmezte és vendégül látta Oszama bin Ladent itt, Kartúmban, a hosszan tartó politikai nyomásnak engedve végül mégiscsak engedélyezte, hogy az ENSZ az Afrikai Unióval közösen felügyelje Darfúrt. Ám az Egyesült Államok mégis szankciókkal sújtja Szudán lakosságát.

Mindamellett a szudáni kisember éli napjait, olvassa a napi sajtót, megnézi a televízióban a híreket, csóválja a fejét, és nap nap után felteszi magának a kérdést: Vajon mit akar még Amerika? De nem érti, mert Afrikában nagyon nehéz megérteni, mi történik. Ahogy korábban, most sem az afrikaiak döntenek a saját sorsukról, a nagyhatalmak most is mindenbe beleszólnak. Más afrikai országoknak is vannak és voltak is darfúri méretű problémái. Nem is kell messzire menni a történelemben, hogy néhány példát találjunk. Voltak, amelyekre a világ odafigyelt, voltak, amelyekre nem. Most Szudánon Amerika szeme, és Szudánon a világ szeme, mert Amerikát jelen pillanatban nagyon érdekelni kezdte Szudán. Mégis a sok fenyegetés és kritika ellenére a szudániak bámulatos nyugalmának és türelmének köszönhetően az élet zökkenőmentesen folyik az országban. Az embereket Kartúmban nem a politika érdekli és egyáltalán nem az öldöklés, hanem sokkal inkább a szociális élet, a családi összejövetelek, esküvők, ünnepek. Az emberek hisznek abban, hogy a problémák előbb vagy utóbb maguktól megoldódnak. Hogy ez mennyire alkalmazható a darfúri jelenségre, az nem teljesen világos, de abban biztosak lehetünk, hogy az Egyesült Államoknak köszönhetően még sokat és sokáig hallani fogunk róla. Időnként azért, ha módunkban áll, nézzük meg az érem másik oldalát is.