A hagyomány megkerülhetetlenségéről

A társadalmi diskurzus szintjén gyakran megjelenik az az érvelés, mely szerint fontos dolog törődni a néphagyománnyal, illetve megőrizni a népi kultúrát.

Ez a gondolat már egy Nemzeti Alaptanterv koncepciójában is kifejezésre jutott, amely javasolja, sőt, előírja, hogy az oktatás különféle szintjein meg kell valósítani a hagyományismeret tanítását. Sokszor találkozhatunk olyan véleményekkel is, hogy ezt az örökséget már nem, vagy legfeljebb csak egy módosított formában lehet „integrálni” a jelenkor műveltségébe, hiszen annyira megváltoztak a kulturális élet társadalmi keretei, hogy a modern ember a hagyományokkal, mint egyfajta statikus jelenségcsoporttal nem tud mit kezdeni, és az ezekhez való értelmetlen ragaszkodás csak féke a „fejlődésnek”.

Jómagam, ha másért nem, etnográfusi végzettségem okán a hagyományos kultúrát nemhogy szükségesnek, de a társadalmi élet minden szintjén megkerülhetetlennek tartom, természetesen az oktatást kiemelten beleértve. Emellett úgy érzem, hogy a meglehetősen heterogén társadalmi megítélés okait elsősorban a hiányos, szakmailag megalapozatlan indoklásokban kell keresnünk.

Felmerül a kérdés: Ha pozitívan értékeljük a hagyományos kultúrát, vajon meg tudjuk-e fogalmazni azt is, hogy miért tartjuk fontosnak a hagyományismeret oktatását? Ennek a kérdésnek a megválaszolásához szeretnék ismertetni néhány támpontot, valamint egy pozitív példa segítségével vázolni a hagyományoktatás egy sajátosan magyar modelljét.

Az ember társas együttélése a történelem során három társadalmi dimenziót „termelt ki”. Az alapvető társadalmi dimenziónk a közösség. Ebből kiindulva alakult ki a további kettő, az egyén és a tömeg. Az ősközösségben az egyén érvényesülése csak a közösségi élet viszonyrendszerében lehetséges. A közösségi lét ugyanakkor „első számú közellensége” a fogyasztói gazdasági rendszernek. A lokális kultúrában kifejlődött egyénnek ugyanis lokálisak az igényei is, és ezeket tömegtermékekkel nem lehet kielégíteni. Az ilyen ember konfekció helyett maga készítette ruhában: népviseletben jár, a saját maga termelte élelmiszer minőségében bízik, a saját magára, ill. szűkebb környezetére jellemző zenei kultúrából választ „saját nótát” stb. A tömegtermékek ideális fogyasztója tehát maga a tömeg, amelyben nincsenek eltérések, mindenki megelégszik azzal az egysíkú termékcsaláddal, ami a mesterségesen redukált igényeinek kielégítéséhez még épphogy csak elegendő. Ez nemcsak a sokat emlegetett kulturális sokszínűség elvesztése révén veszélyes folyamat. Ha máshonnan nem, George Orwelltől tudjuk, hogy a tömeg manipulálható. Nincsenek társadalmi szinten beágyazódott szokásai, nincs értékrendje, amelyhez viszonyítani tudná a világ dolgait, következésképpen bármit elhisz, amit megfelelő nyomatékkal és gyakorisággal elmondanak neki a tömegtájékoztatás által hitelesnek minősített források (l. médiareklám). A fogyasztói világrend kialakulása nagyobb változást hozott a civilizáció számára, mint az összes eddigi világégés. Látva a rohamosan térhódító globalizációt, valamint az ezzel együtt járó általános értékválság társadalmi következményeit, attól tartok, hogy ez a változás immár az egész emberi civilizáció létét veszélyezteti.

A közösségi életforma legplasztikusabb lenyomatát a hagyományos kultúrában, a folklórban látjuk. A közösségi élet szabályai hozták létre azt az értékrendet, melyeknek egyik alapeleme a személyes felelősség a kulturális és természeti környezet állapota iránt is. Minden hagyományos közösség egy lokális kultúrát hozott létre, és ez nem csak a helyi hagyományok sajátosságaiban jut kifejezésre. Az adott táji környezethez tartozó kulturális sajátosságok ugyanis közvetlenül kötődnek a szülőföld mítoszához, így a hagyományos kultúrában kifejlődött személyiség önmeghatározásában különlegesen kiemelt szerep jut a regionális identitástudatnak. Ennek egyik fontos velejárója az a környezetszemlélet, mely sajátjának tekinti az őt körülvevő természetes életteret. A globális térszemléletből ez a vonás hiányzik. A fogyasztói társadalmi berendezkedésben azt tapasztaljuk, hogy a környezeti problémák többségét közigazgatási úton próbálják megoldani. Az elfelejtett hagyományos tudást, a megélhetés meganynyi természetközeli megoldását, hatalmas tőkemozgást eredményező iparágak kiépítésével próbálja helyettesíteni.

A hagyományos kultúrák ezzel szemben kifejlesztették a természetkímélő magatartásformák organikus társadalmi kereteit. A társadalomnéprajz ez irányú tapasztalatait hasznosítva bizonyára ki lehetne dolgozni olyan környezetvédelmi stratégiákat, amelyek figyelembe veszik, hogy a népi kultúrában az ember egészséges környezetszemléletének hagyományai is megtalálhatók. Csak remélhetjük, hogy a közeli jövőben az államok döntéshozói rádöbbennek a hagyomány megkerülhetetlenségére, ráeszmélnek, hogy a hagyományos kultúra nem a múlt emlékeinek raktározására szolgáló múzeum, hanem a természetes, értelmes életstratégiák kimeríthetetlen iskolája.

A hagyomány sajátosságairól

A hagyományőrzés nem egyenlő a konzervativizmussal. A tradíció éltetését egy bonyolult folyamatként kell értelmeznünk, melyben egy életforma fenntartásához szükséges társadalmi mechanizmusok, vagy éppen az adott életformában kialakult érzésvilág kifejezőeszközeinek átörökítése dominál. Ebben a folyamatban viszont – mivel a folklorisztika a hagyományőrzés fogalma alatt általában a szájhagyomány által történő átadást/átvételt érti – nincsenek receptszerűen követhető előírások. A kulturális javak átörökítésénél a folyamat szereplői csakis a saját legjobb tudásukra, emlékezetükre hagyatkozhatnak. Ebből kifolyólag a hagyományőrzést általában a tudatos változtatás igénye nélkül végrehajtott átörökítés folyamataként jellemezhetjük. Természetesen vannak esetek, amikor a kultúrát használó közeg úgymond a saját képére formálja az adott anyagot. Példaként említhetjük egyes kalotaszegi táncos egyéniségek „saját” pontjait, nótafák „maga szerkesztette” nótáit. A természetes változatképződés viszont általában csak egy lassú, a folyamat aktív résztvevői és külső szemlélői által egyaránt nem érzékelt átalakulást eredményez. Ezzel magyarázható annak a széles körben elterjedt véleménynek a kialakulása, hogy a hagyományos kultúrák egyfajta statikus, kötöttségekkel teli unalmas világot hoztak létre. Ami a folklór világában távolról egyformának tűnhet, az közelről hihetetlen válozatgazdagságban pompázik.

Fontos tudatosítanunk, hogy a folklór nem él a technikai rögzítés eszközeivel, s így az adott kereteken belül az „önmegvalósítás” szinte elkerülhetetlen. Meggyőződésem, hogy épp a hagyományos kultúra az, amely élő és folytonosan változó szemben a „magaskultúra” rögzítésre, kanonizálásra stb. törekvő hajlamával. Hiába van tehát a modernitásnak másodpercenként új teljesítménye, amikor ezek többsége a kizárólagosság, a saját tartalmi és formai megváltoztathatatlanságának igényével jön létre. Ennek pedig súlyos társadalmi következményei vannak. A modern világ a maga fogyasztói kultúrájával azt sulykolja az emberekbe, hogy mindenfajta érték mérhető, és anyagi (pénzbeli) viszonyrendszerek által kifejezhető.

A hagyományozódás természetét vizsgálva azt kell szem előtt tartanunk, hogy a tradicionális keretekben létrejött újítások soha nem lépik át a műfajhatárokat. A legényesben az új pontok nem hoznak létre új tánctípust, a nótafák saját szövegei a népdalok tematikai körében és ezek szerkesztési elveinek megfelelően születnek. A hagyomány mindezek mellett képes integrálni olyan kívülről jövő műveltségi elemeket is, amelyek adott esetben forradalmi változást eredményeznek a népi kultúra egy-egy területén. Jó példa erre a Kárpát-medencei régióban bárhol fellelhető, sokféle folklorizálódott polgári tánc. A folklór ugyanakkor képes belső fejlődés útján is újat teremteni. Jó példa erre a magyar népzenei „új stílus”, kialakulása.

A táncházmozgalomról

Az 1970-es években Magyarországon kifejlődött a folklorizmus egy új hulláma, a táncházmozgalom. A táncházi klubok az évtized végére valóban egy országos mozgalmat hívtak életre, amely nemcsak a táncról és a zenéről szólt, hanem az egész hagyományos kultúra felvállalásával üzent a magyar társadalom felé. Az első táncházas nemzedék nagy áttörését, egyben a törekvéseinek igazolását az Első Országos Táncháztalálkozó megrendezése jelentette (1982 Budapest Sportcsarnok). A magyar táncházmozgalom mint a magyar fiatalok folklór-revivaljének új hulláma nagy társadalmi bázissal a háta mögött érte meg a 90-es évek politikai változásait. Ezek is hozzájárultak ahhoz, hogy mára Budapesten alig maradt heti rendszerességgel működő magyar táncház, és a mozgalmi eufóriában gyökerező önszerveződés helyét átvette egy részben állami, részben civil alapokon szerveződő szakmai intézményrendszer. A hagyományos kultúra pózoktól mentes felvállalása viszont egy olyan módszertan kidolgozásához vezetett, amely a mai magyar kulturális tér egyik legprogresszívebb szellemi terméke. Lényege, hogy a folklórt nem merevíti be a színpadi előadásmód kliséi közé, hanem teljes kulturális örökségként kezeli. Ennek az eredménye, hogy ma a magyar városi fiatalok egy jelentős rétege a magyar népzenét, néptáncot organikusan beépítette a saját kulturális életébe. A magyar táncháziskola ezzel megteremtette az európai értékmegőrző trendek előképét, mely megadja a választ az évszázados kérdésre: „A modernizációval összeegyeztethető-e, egyáltalán, a közösségi életforma háttérbe szorulása mellett továbbéltethető-e a hagyomány?” A magyar táncház-modell bebizonyította, hogy a megfelelő etnográfiai alapossággal feltárt tényanyaggal operáló, és az aprólékosan kidolgozott módszertannal, politikailag elfogulatlan szellemiségben megvalósított hagyományoktatás olyan identitásmegőrző és személyiségfejlesztő erővel tud hatni, amely alapja lehet az európai gondolat gyakorlati megvalósításának.

A népi kultúra szinkretizmusa

Félreértés ne essék, számunkra valójában nem a zene vagy a tánc a fontos! A népzene és a néptánc egy számunkra sokkal fontosabb értékrendnek, és az ehhez kapcsolódó érzésvilágnak az egyik kifejezőeszköze. Amikor a gyökereinkről beszélünk, azokra az identitásformáló tényezőkre gondolunk, amelyek elődeinket a saját kultúrájukat aktívan használó és autentikus közösségeiket nyíltan vállaló emberekké tették. Nagyapáink világában a kulturális önkifejezés alapvető kérdése ez volt: „Mi a te nótád?” Ma ugyanez egy szánalmasan transzformált változatban így szól: „Te milyen zenét hallgatsz?” A különbség nem más, mint a saját kultúránk aktív használata és a mások által előállított kulturális termékek passzív fogyasztása közti ellentét. Ha azt látnánk, hogy a kultúránk változik, egyes műveltségi elemek az „idők sodrásában” lemorzsolódnak, és helyüket új kulturális javak foglalják el, nem érzékelnénk olyan fájdalmasan a hagyományok pusztulását. Ma ezzel szemben azt tapasztaljuk, hogy az aktívan használt kultúra egyre szegényebb.

A táncházak rámutattak: a népi kultúrának az őszinte felvállalása csak úgy lehetséges, ha a jelenségeit lehetőleg az eredeti formájukban, a szerteágazó összefüggéseikkel együtt próbáljuk értelmezni, és így is továbbítjuk a közönség felé.

A hagyomány, mint tananyag

Miért fontos tehát, hogy mi a hagyományos kultúrával az iskolai oktatás kereteiben foglalkozzunk? A lehetséges válaszok között nyilván ott találjuk az egészséges identitástudat kialakításának gondolatát. Ezzel kapcsolatban meg kell említenem egy gyakran felmerülő kérdést is, amely abból a téves elképzelésből fakad, hogy a folklór olyasvalami, amit régen, falun a parasztok műveltek. Széles körben elterjedt az az érvelés, hogy a városi gyerekeknek ebből kifolyólag nincsenek saját „néphagyományaik”, tehát ott valójában nincs is mit visszatanítani. Szerintem vannak. Mégpedig legalább két súlyos oknál fogva. Először is, mindenki a saját apjának a gyereke és nagyapjának az unokája. Ennek érzékelését nevezzük származástudatnak. Van tehát egy családi, egy szűkebb közösségi hagyomány. Másodszor, ha figyelmesen elolvassuk Márai Sándor visszaemlékezéseit gyermekkora Kassájára, akkor tudatosítanunk kell, hogy abban a polgári miliőben ugyanolyan közösségi hagyomány alakította a társadalmi élet szabályait, mint bármelyik faluban. Emellett a mai Budapesten elenyésző kisebbségben vannak azok, akiknek mind a négy nagyszülőjük ebben a városban született, tehát a legtöbb mai fővárosi magyart a családi szálai elég közelről kötik valamilyen „vidékhez”.

A pedagógus feladata ebben a helyzetben az, hogy rádöbbentse a gyerekeket: amikor a hagyományról tanulnak, akkor az önmaguk, saját kultúrájuk megismerése felé vezető úton indulnak el. Az elsődleges cél az lenne, hogy a gyermek a környezetében található és a hagyományhoz köthető jelenségeket helyesen értelmezze. Ha a tanító egy budapesti iskolában azzal kezdi, hogy bemutatja a moldvai magyarok farsangi szokásait, az a gyermeknek minden magyarázat ellenére ugyanolyan távoli, mintha a türkmének lakodalmáról tartana nekik előadást. A családi alapról kell tehát kiindulni; arról a pontról, ahol minden gyerek be tud számolni a saját hagyományáról.

Tudatosítanunk kell azt is, hogy a hagyományos kultúra jelenségei az eredeti környezetükben elsősorban társadalmi funkcióval bírnak. Amikor viszont átkerülnek a folklorizmus világába, ezt általában az esztétikai vonatkozásaiknak köszönhetik, következésképpen ez a funkció válik elsődlegessé. Pl. egy olyan „hagyományos” helyzetben, amikor a mulatságban elénekelek egy nótát, legalább olyan fontos, hogy a többiek látnak és hallanak engem, miként identifikálom magamat a saját nótámmal, mint az, hogy az mennyire szép. És itt elérkeztünk a folklór komplexitásának, szakszóval: szinkretizmusának kérdéséhez. Hagyományoktatásról csak úgy van értelme beszélni, ha az nem szigorúan a néprajztudomány által felállított műfajkategóriák mentén halad. Itt a szokásnak, a játéknak, a zenének, a táncnak, a hiedelemnek és a tárgyi kultúrának a maga bonyolult összefüggésrendszerében kell megmutatkoznia.

Ha a gyerekeknek eredeti néptánc- vagy népszokás-felvételeket mutatunk, akkor tudatosítanunk kell, hogy a képernyőn mozgó figurák létező, érző, gondolkodó emberek, és hogy az a képernyő egy kicsi ablak egy hatalmas, elveszni látszó világba. Ha okosan végezzük a dolgunkat, hiszem, hogy egyszer a kapuk is megnyílnak, és gyermekeink be tudnak majd lépni oda, ahova az előadásomban vázolt nagy történelmi tudathasadásból felocsúdva eddig csak a leredukált tantervek, filmfelvételek és egyéb szemléltető eszközök segítségével hagytuk őket bekukucskálni.

Az előadás 2003. október 18-án hangzott el Fóton, a Beszélgetések a művészetről, a nevelésről és a művészeti nevelésről címmel megrendezett pedagóguskonferencián (rövidítve).

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Korábbi cikkek a témában

Ezt olvasta már?