A groteszk relációi drámákban

A szerző, L. Erdélyi Margit irodalomteoretikus és -kritikus, a besztercebányai Bél Mátyás Tudományegyetem docense, több monográfia, tankönyv és számos tanulmány szerzője. A drámaelmélet, az irodalom-módszertan és a komparatisztika a szakterülete. Eddig megjelent hét kötetének témái zömében drámaelméletiek. A groteszk relációi drámákban bővített és átdolgozott változata 1996-ban megjelent elődjének, illetve mintegy folytatása az ugyancsak a Nap Kiadónál 1994-ben megjelent A groteszk vizsgálata című monográfiának. Jelen könyv alcíme, Örkény-drámák interpretációja, a főcímet pontosítja. Arról van szó tehát, hogy a szerző a legjellegzetesebben groteszk magyar író műveinek apropóján általánosabb következtetéseket is levon az esztétikai minőségek konkretizációiról. A hat drámát (Tóték, Macskajáték, Kulcskeresők, Vérrokonok, Pisti a vérzivatarban, Forgatókönyv) alapvetően drámaelméleti síkon interpretálja. Az abszurd, a groteszk, a komikum, a szatíra, a humor és tragikum eszközrendszerének örkényi „használatát” komplex módon közelíti meg. Indoka nyilván az, hogy ezek az esztétikai fogalmak sosem elszigetelten jelentkeznek az irodalomban, Örkénynél pedig olyannyira kiegészítik egymást, hogy nemritkán vitathatóvá válik a dráma hagyományos értelemben vett műfajisága. L. Erdélyi hangsúlyozza is Örkény elképzelését a „műfajtalanságról”. Az íróra jellemző kettős-, ill. többeslátás a drámák szerkesztésében demonstrálódik, s ez a különféle értelmezések számára szolgáltat táptalajt. A drámák üzenetét tekintve olykor minden szereplőnek igaza van, máskor ambivalenssé válik a pozitívnek hitt alak is: „...mindegyik Örkény-dráma az önismeret, az önazonosság, az identitászavar és -vesztés kérdéskörével foglalkozik...” Az abszurd és a groteszk, a tragikum és a komikum kategóriák széles skálájával él szimbiózisban. A drámai műfajok értékrendszere variálódni látszik, ezért az ún. tiszta modell az elemzett darabokra nem igazán jellemző. L. Erdélyi Margit az irodalomteoretikus elméleti felkészültségével és nyitottságával vizsgálódik a témában, s érdeme, hogy irodalomdidaktikai intenciót is érvényesít.

Indokolt helyzetben az összehasonlító módszert alkalmazza, hiszen ismert tény, hogy Örkény szabadon átjárt a műnemek között. Nem egy írása epikai, színházi és filmváltozatban is sikeres volt, a feldolgozás módját viszont mindig pragmatikusan alárendelte a műnem és műfaj követelményeinek. L. Erdélyi példákkal igazolja, Örkény általa értelmezett minden drámája az esetleges egyéb változatok és adaptációk ellenére önálló műnemi és műfaji értelemben is teljes értékű irodalmi alkotás.

A monográfiában óhatatlanul megjelenik a színházi megvalósítás gyakorlati szempontrendszere, de nem az egyes előadásokat minősíti a szerző színház-esztétikai vonatkozásokban, hanem a különböző elemző vélemények összevető vizsgálata során a más-más rendezői elveket, értelmezéseket sorolja fel, hiszen ezek egyrészt a darabok széles körű befogadására és a köztudatban való rögzülésére, másfelől sokszor Örkény dramaturgiai eljárásaira, azaz a drámák kéziratára is visszahatottak.

L. Erdélyi interpretációinak egyik célja bevallottan didaktikus. Rokonszenves és ritka, hogy valaki az irodalompedagógiai jelleget — ha nem hangsúlyozza is — nem hanyagolja el. A különböző oktatói szempontok érvényesítése az interpretációban és a kritikában, így az olvasóé és oktatóé is egyre határozottabban tért hódít (lásd a befogadás- és recepcióesztétikákat). A monográfia szintetizáló részeiben a szorosan értelmezett interpretáción túl a szerző történeti kérdésekkel is foglalkozik (a Macskajáték kapcsán feltárja Örkény verebélyi emlékeit). Külön figyelmet szentel az abszurd helyzetek kiváltó okainak, a zsarnokság pszichologizmusainak és ezek hatásvizsgálatának, a szereplők jellemrajzát a drámai interperszonális viszonyokban betöltött funkciójuk, lélektani fejlődésük szerint értelmezi. Elemző eljárása domináns kérdéskörként kezeli a szakterminológia bizonytalan használatát, pl. az abszurd, a groteszk, a szatíra, a paradoxon fogalmakkal kapcsolatosan. Ezek esetében vázol egy történetileg és etimológiailag indokolt meghatározást, utalva a korábbi könyvében (A groteszk vizsgálata) található részletesebb feldolgozásra. E téma kapcsán vázlatos összevetést tesz Hrabal, Kundera, Karvaš, Bukovčan és mások Örkényre vonatkoztatható írói eljárásaival. A Pisti a vérzivatarbant konfrontálja Az ember tragédiájával, mégpedig az eddigi interpretációkat összegző szándékkal.

Szerzőnk többször bizonyítja, hogy a drámák instrukciói megtermékenyítik az értelmezést, másféle olvasatra adnak módot, metakommunikációs lehetőségeket teremtenek. Örkény olyannyira „következetesen kezeli” az instrukciót, hogy annak kihagyása jelentésmegkülönböztető lenne. Különösen érvényes ez a Forgatókönyv elemzésénél, hiszen a hang- és fényeffektusok megadása három, az irodalmon kívül művészetet is érint: a színházét, a filmét és a cirkuszét. Az instrukciók mondanivalójával foglalkozni kell — látja meg helyesen L. Erdélyi — annak ellenére, hogy az instrukciót drámaelméleti szempontból nem tartják a dráma szerves részének.

A kötet legfőbb értékét abban látom, hogy a szerző olyan Örkény-dráma-interpretációkat nyújt át, amelyek az írói produktum kiaknázása mellett a befogadói értést fokozottan segítik az elmélettel, s mindez az oktatásban alkalmazva a lehetőségek tág terét mutatja fel az irodalomtudományi, irodalomművészeti és színházművészeti tudás irányába.

Ardamica Zorán