A Golf nem játék

Az utóbbi években készült katasztrófafilmek közül problémaérzékenység tekintetében magasan kiemelkedik a Holnapután című, Roland Emmerich rendezte szuperprodukció (DVD-kiadványként sem utolsó kivitelezésben). Itt ugyanis nem egy hajót vagy egy repülőgépet, netán vonatot vagy buszt fenyegető veszélyről van szó, hanem több, a Földet globálisan érintő problémáról. Nem sorolnám fel ezek mindegyikét (jócskán vannak), pusztán kiemelnék egyet, melynek alaposabb, illetve képszerűbb ismerete jelentékenyen hozzájárulhat a film által felvetett kérdések elmélyültebb megértéséhez. (Akár érdekfeszítőbben, mint a második korongon elhelyezett természetvédelmi viták.)

A Holnapután remekül ötvözi a tudományos szemléletet a fikcióval, ezért felfogható egyfajta gondolatkísérletként is. Ennek lényege, hogy tömöríti egy olyan katasztrofális éghajlatváltozás időskáláját, melyet a Golf-áramlat öszszeomlása okozhat. A film tehát néhány napba (moziélményként 118 percbe) sűríti mindazt, melynek eredményeképpen „egy új jégkorszak köszönt ránk”. Érdemes volna nyomon követnünk a film paleoklimatológus főhősének (Dennis Quaid alakítja) logikáját, rövid eszmefuttatásom homlokterébe azonban maga a Golf-áramlat kerül, azzal a nem rejtett szándékkal, hogy meglássuk ennek a képződménynek az adatokon túlmutató fenségességét, szinte letaglózó monumentalitását. Ennek érdekében egyetlen – bárki által átélhető – képre irányítanám a figyelmet, ehhez azonban – természetesen – egy kis kitérőre van szükség.

A Golf-áramlat a Föld leggyorsabb és legbonyolultabb óceanográfiai jelensége. Kismillió örvény és felszín alatti mellékágak összetett szövevénye, melynek teljes víztömege kb. százszor akkora, mint az Amazonasé. Egyáltalán nem meglepő tehát, hogy ez a hatalmas „tenger alatti folyam” jelentős hatással van a Föld éghajlatára. (A középiskolai földrajzórákról is tudható, hogy a Golf-áramlat az észak-atlanti térségben szabadul meg hőjétől, aminek következtében Európa éghajlatát a zonálisan elvárhatóhoz képest egyharmadával melegebbé teszi.) De maradjunk az iménti képnél; ez a „folyamrendszer” ugyanis amikor leadja áldásos hőtöbbletét, lesüllyed az óceán alsóbb régióiba. Ez lenne az a kimerevítendő „pillanat”, amit vizuálisan érdemes magunk elé képzelnünk.

A Golf-áramlat irdatlan tömege tehát alábukik; gigantikus vízesést formál az óceán mélyén. Valószínűleg nem leszek egyedül, ha azt mondom, hogy ez döbbenetes erejű kép. De minden bizonnyal még megrendítőbb erejű vizuális élmény azt magunk elé idézni (ha tudjuk), hogy ez a „vízesés” megáll. A Golf-áramlat eme szakasza márpedig „időnként” ezt teszi; s ez viszont roppant „törékenységére” utalhat, ami egybeesik a Holnapután című film ide vonatkozó, megalapozottnak tekinthető előfeltevéseivel.

Tudjuk, hogy a Golf-áramlatot nagyjából Kolumbusz ideje óta „ismerik” a tengerészek; és azt is, hogy az első térképet Benjamin Franklin nyomtatta róla 1770-ben. Bizony, ezt a „gigantikus vízesést”, amely sarkpontja bolygónk áramlási rendszerének, a mai térképekről sem szabadna lefelejteni. Szemléletes ellenpólusa lehetne annak a – San Francisco és Hawaii között lebegő – 700 ezer km2 kiterjedésű, azaz Texas állam nagyságú mesterséges szigetnek, amely az emberi faj által újabban felhalmozott szemétből, műanyaghulladékból áll. (Ez lehetne egy, az előzőtől eltérő, talán kevésbé szimpatikus, de szintén óriási áramlás képe.) Tudatosítván, hogy mi zajlik a tenger alatt, és mi történik felette. Ez az ellenpont is jelzi (más dimenzióban), hogy a szóban forgó film készítőinek alapgondolata minimum következetes. A zuhatagokon (is) múlhat: milyen lesz a holnapután.