A gettófesztivál kifejezés ma már rosszindulatú

Hat éve már, hogy Szűcs Katalin Ágnessel együtt a fesztivál szakmai tanácsadói. Évente több ezer kilométert utaznak, hogy kiválasszák a fesztiválra kerülő előadásokat. A tizenkilencedik évfolyam utolsó napján beszélgettünk.

Szili Katalin parlamenti elnök említette a megnyitón, hogy amikor elkezdődött ez a fesztivál, nagyon sokan csak gettófesztiválnak nevezték, s annak ellenére, hogy ma már Magyarország második legnagyobb színházi fesztiváljaként emlegetik, itt-ott még mindig elhangzik ez a pejoratív vélemény.

Egy évfolyamot leszámítva 1990-től kezdve állandó részese voltam ennek a fesztiválnak. Tényleg úgy indult, hogy majd itt évenként egyfajta megmutatkozási lehetőséget biztosítanak a határon túli színházak részére, miután a határközeli helyzetet kihasználandó Kisvárda városa és a helyi művelődési központ e találkozók révén – nagyon helyesen – egyfajta stratégiai központot akart kialakítani. 1990-ben adódott az első igazi alkalma az egymásra és a Magyarországra való rácsodálkozásnak, amikor azonban már olyan kérdések, kérések és javaslatok is megfogalmazódtak az itt levő színházigazgatókban és szakmabeliekben, amelyek az anyaország kulturális életébe való beágyazódást szorgalmazták. Másfelől határozottan el akarták érni, hogy igazi eszmecsere alakuljon ki egymás között és a magyarországi szakmával is, valamint – mivel akkor még úgy érezték, hogy a saját országukon belül „másodrendű állampolgárnak” tekintik őket –, a kisebbségi magyar társulatok mint külön tagozat kapcsolódhassanak a Nemzetközi Színházi Intézethez (az ITI-hez). Természetesen az ITI-nek akkor sem ez volt, és most sem ez a küldetése. Magyarország pedig úgy tekintett ezekre a művészekre, mint kedves vidéki rokonokra, akik idejönnek, lejátszanak valami misszióteljesítő előadást, s azután szépen hazamennek, amint egy rendes vidéki rokonhoz illik. Hamarosan azonban kiderült, hogy itt mégiscsak valami különleges történik, egyre több írás is megjelent a fesztiválról, s miután mind több vendégjátékra nyílt lehetőség, világossá vált, hogy bizony egy érdekes jelenség körvonalazódik, mert egyes társulatok olyan produkciókat hoznak létre, amelyekre a honi szakmának is érdemes odafigyelnie. Úgy gondolom, hogy a gettófesztivál kifejezés, amelyet Szili Katalin is említett a nyitóbeszédében, ma már a rosszindulattal azonos. Nem csak azért, mert egyfajta jó értelemben vett irigység is kialakult az anyaországi szakma részéről egyes határon túli társulatok irányában, hiszen az összetartozás, a társulás jobb, szeretetteljesebb és homogénebb volta példamutató lehet akár egyes itteni színházak számára is. Ám ami ennél fontosabb – s ami miatt nem véletlenül vált a kisvárdai fesztivál nemzetközi hírűvé Európában, hiszen már nyugatról is számos jelzés érkezik –, az az, hogy a határon túli magyar színjátszás hovatovább egyfajta stílus, műfaj szinonimájává vált. Ez a fesztivál ugyanis egyszerre nemzeti és nemzetközi, a résztvevő színházak és előadásaik többsége pedig nemcsak az egyes lokális jegyeket hangsúlyozzák és tükrözik, hanem magukba foglalják a tradíciók mellett ama színpadi hagyományokat is, amelyek azokra a nemzetekre jellemzőek, amelyekkel együtt élnek, s a magyar és multi-, illetve interkulturális ötvözethez ráadásként hozzáadódik az egyes színpadi műhelyek egyedi jellege. Természetesen csak akkor, ha a bemutatott előadás jól sikerül. A gettófesztivál kifejezés így egyáltalán nem lehet jellemző ezekre a találkozókra, amelyek épp a közép-kelet-európaiság tükrei. Viszont sokan, főként azok, akik sikertelenek a kisvárdai fesztiválon, hajlamosak arra, hogy ma is így fogalmazzanak.

Az idei fesztivál színvonala mintha nem ütötte volna meg az elmúlt évekét.

A tizenkilencedik fesztivál összképe messze nem mutatta azt, amit az elmúlt évek. Viszont Szűcs Katalin Ágnes kolléganőmmel csak azokból az előadásokból tudunk válogatni, amelyek egy-egy évadban elkészülnek, tehát az idei fesztivál sajnos valós látlelete a legutóbbi évadnak.

Hogy történik egy ilyen válogatás?

Ez szinte a kezdetektől fogva vita tárgyát képezi. Egyes színházvezetők szeretnék, ha csak azt néznénk meg, amit ők ajánlanak, mi pedig szeretnénk megnézni minden egyes előadást, amit abban az évadban, pontosabban egy bizonyos időintervallumban (az idén 2006. április 10. és 2007. április 10. között) bemutatnak. Ha nem sikerül élőben, akkor felvételről, s a teljes repertoárok ismeretében válogatjuk ki a versenyelőadásokat, továbbá a kiegészítő, versenyen kívüli előadásokat, amelyek zömében inkább szórakoztató produkciók, hiszen Kisvárdán erre is határozott igény mutatkozik, és a várszínpad ezek lebonyolítására megfelelő helyszínt biztosít. A versenyprogram esetében már többször tettünk rá kísérletet, hogy a szakmai zsűri elé kerülő kínálat sokkal szűkebb keresztmetszetet öleljen fel, s az ebben a programban való részvétel ne járjon alanyi jogon, hanem – társulattól függetlenül – csak szigorú szakmai szempontok alapján választódjanak ki az „olimpia résztvevői”. Ezt az idén még határozottabban kívántuk képviselni, hisz a színházak elvárása is ez, de sajnos a látott alkotások minősége nem indokolta az eredeti terv megvalósítását, mert nem volt közöttünk számottevő nívóbeli különbség. Ezért ismét minden társulat megkapta azt a lehetőséget, hogy versenyelőadással szerepeljen. Emiatt bizony az össz-színvonal sem volt olyan, amilyet az elmúlt években megszokhattunk, s tagadhatatlanul becsúszott egy-két olyan produkció is, amit szívünk szerint inkább otthon hagytunk volna.

Európa egyik legismertebb színháza a kolozsvári magyar színház, Tompa Gábor társulata, s igencsak meglepett, hogy a fesztivál versenyébe egy könynyed, nem túl igényes előadással neveztek be.

Az persze ízlés kérdése is, hiszen három nagyszerű színész játékában gyönyörködhettünk, ami viszont igazából még tovább befolyásolta a választást, az a megfelelő színházterem hiánya. Szili Katalin a megnyitó beszédében konkrét ígéretet tett arra, hogy a színházépületre vonatkozó EU-s pályázatunkat támogatni fogják. Ha valóban nyer, akkor – harmadszori nekifutásra – végre tényleg el lehetne kezdeni a régóta húzódó terv megvalósítását. Hogy miért húzódik ilyen régen, az hosszú történet. Igaz, már állt az építés küszöbén is színházépület Magyarországon, amelyet az utolsó pillanatban megvétóztak. Most úgy néz ki, mégis elérkezhet a pillanat, hogy Kisvárdán elkészüljön egy korszerű, minden tekintetben a XXI. század kívánalmainak megfelelő épület Bán Ferenc tervei alapján. Ő készítette a budapesti Nemzeti Színház végül meghiúsult Erzsébet téri tervezetét is, s nagyon remélem, hogy a jelenlegi talán legjelentősebb magyar színházépítész életműve nem így fog bevonulni a magyar színháztörténetbe. Visszatérve az eredeti kérdésére, Kolozsvárról az idén Visky András Hosszú péntek című darabjának Tompa Gábor rendezte romániai ősbemutatóját. Szerettük volna meghívni a Mihai Maniutiu és alkotógárdája által színre vitt Énekek énekét is, de elégtelenek voltak a színpadtechnikai feltételek. Ezért jött az ötlet, hogy a legelszántabbak éjfélkor legalább videofelvételről megnézhessék az élőben nem látható előadásokat is. Beleértve a sepsiszentgyörgyiekét, ahol hasonló gondokkal szembesültünk: szerencsére el tudtuk hozni A nyugati világ bajnokát, de volt még egy Lear király, amelyet Bocsárdi László egyszerre állított színre a saját társulatával és a budapesti Nemzeti Színházban, valamint hasonló okokból volt látható csupán felvételről a Patkó Éva rendezte Harold Pinter: Gondnok, amely szintén nagyon izgalmas, koncepcionális s a látvány szempontjából egyaránt értékes előadás, mely azonban szintúgy a jelenlegi korlátozott körülmények miatt maradt ki a versenyből.

Ahogy említette, 1990-ben még mint szegény vidéki rokonra tekintett az anyaországi színjátszás. Hol tartunk ma, javultak-e azóta a kapcsolatok, s hogyan viszonyul a szakma, a színházi kritika a határon túli társulatokhoz?

Évek óta elsősorban a budapesti Thália (mint befogadószínház) ad otthont az Égtájak Iroda által szervezett Vendégségben Budapesten – Határon Túli Magyar Színházi Esték című sorozatnak, melynek ugyancsak a művészeti vezetője vagyok, s amelynek a keretében a határon túli társulatok bemutatkozhatnak a magyar fővárosban. A közönségnek egy mind nagyobb hányadát általában a szakma teszi ki, az érdeklődés részükről láthatólag egyre nő. Szerencsére a színház élő organizmus. Ezért előfordulhat, hogy az otthon befutott produkció Kisvárdán vagy akár Budapesten nem hozza a formáját, de láttunk már sok példát az ellenkezőjére is, vagyis hogy egy otthon meglehetősen enervált produkció a vendégjátékon szárnyra kap. A magyarországi nyitás abban is megnyilvánul, hogy mind több színpadi szerepre kérnek fel határon túli színészeket, de nem úgy, mint korábban, hogy egyúttal le is telepedtek, hanem eljátszszák a szerepet, és hazamennek. Tehát egyre több határon túli művészt foglalkoztatnak filmen, színpadon, tévében, s kétségtelen, hogy egyre nagyobb az érdeklődés és néha az irigység irányukban a honi kollégák részéről, de jó esetben a kíváncsiság is a másfajta kultúrák, értékek ötvöződése miatt. S ne feledkezzünk el a másfajta formanyelvről sem, amitől általában valahogy idegenkednek a magyarországiak. Az itteni színjátszás szerintem még mindig az irodalmi alkotások illusztrálásánál tart, még mindig a lélektani realizmus irányába tapogatózik, a kísérleti előadások is ritkábbak, mint Közép-Európa más országaiban. A formanyelv keresése, a totálisabb színház felé való elmozdulás, a játékstílusok bővülése az interkulturális hatásoknak köszönhetően a határon túli magyar színházakban jobban megnyilvánul és sokkal régebben észlelhető, míg Magyarország e tekintetben csak most kezd némileg nyitni.

Mennyire nyitott az ilyesfajta kísérletezésre a magyarországi néző, mert ahogy tudom, mind Kolozsvárott, mind Sepsiszentgyörgyön komoly gondok vannak a nézői fogadtatással.

Sehol nem homogén a közönség, ezért sem szerencsések azok a határon túli sajtóban megjelenő polémiák, amikor úgymond a közönség nevében nyilatkozók és a színháziak vitáznak arról, hogy kell-e vagy nem az a színház, amit láthatnak. Általában azok írják, hogy nem kell, akik tiltakozásuk jeléül be sem mennek, hogy megnézzék, de egyébként is egy konzervatívabb réteg hangadóiról van szó. Valójában viszont a közönségnek sokféle ízlésű, beállítottságú tagjai és különfélefajta igényei vannak. Biztos vannak, akik jobban szeretik a naturalistább előadásokat, vannak, akik az operettekre és a népszínművekre esküsznek, mások mély mondanivalójú, történelmi drámákat szeretnének látni, amelyeknek az eszmei mondanivalójuk ma is hat, és vannak olyanok, akik a színházat művészetként kívánják viszontlátni a színpadon. A színházi nyelv keresésének persze meg lehet az a hátulütője is, hogy a kísérletezésnek esetleg nincs eredménye. De a lényeg szerintem az, hogy a kínálat minél színesebb legyen, s lehetőség szerint minél több igényt elégítsen ki. A helyi színházaknak nem azért van kisebb közönségük, mert nem azt játsszák, amit a közönség kíván, hanem mert a világ 1989 óta megváltozott, s a színházi közönség száma szerte a világon megcsappant. Például a Kolozsvári Magyar Színháznak, amely lényegében nemzeti színházi feladatokat tölt be egy mind inkább fogyatkozó magyarságú városban, szintúgy többes feladatot kell ellátnia. Szerencsére egyre nagyobb a román ajkú közönsége is, akik fülhallgatókkal, szinkronfordítással kísérik az előadások szövegét. Nagyon nehéz persze minden elvárásnak megfelelni, nem is lehet, ellenben én minden színháznál igenis azt látom, hogy van erre szándék és irányultság. A Vendégségben Budapesten című sorozatnak, amely az idén kezdi a tizedik évadját, kialakult egy olyan közönségrétege, mely kifejezetten nyitott az új formanyelvekre, de nyitott a hagyományosabb előadások iránt is. Szeretnénk a jövő színházba járói, vagyis a gyerekek felé is jobban nyitni, ám a legtöbb határon túli színháznál ez az a pont, ahol még igencsak fejlődni kellene.

A szlovákiai magyarok mintha jóval kisebb létszámban képviseltetnék magukat, mintsem azt a lakossági arány feltételezné. De nemcsak őket nem látom, a szakembert sem igen. A színházak jönnek, lejátsszák az előadásaikat, és gyorsan továbbállnak. Mintha a szlovákiai magyarokat nem igazán érdekelné ez a fesztivál.

Én ezt nem így látom. Lényegében minden társulat ki van szolgáltatva a válogatóknak, s vannak olyan kötelezettségeik is, amelyek ütköznek a fesztivál programjával. Ezért aztán hiába választunk ki például a komáromi repertoárból akár három előadást is, mert én nagyon szeretem azt a társulatot és azt a munkát, ami ott folyik, ha ütközik a program, pedig az adaptációs körülmények ellenére szerintem ők azt a színvonalat tudnák nyújtani, amit otthon. Kassán, úgy érzem, hogy egy kicsit más a helyzet, az a színház ugyanis nem a legjobb korszakát éli: amióta a társulat meghatározó része átköltözött Komáromba, a kassai Thália gyengélkedik. Mindenek ellenére ott is látok kezdeményezéseket arra, hogy javuljon. Számos olyan társulat is volt itt most Kisvárdán, ahol nagyon jó korszakok után gyengébb periódus következett, s olyan is, ahol hosszú hullámvölgyet követően egyszer csak csoda történt. Erdélyben több magyar színház van, mint az összes többi határon túli területen együttvéve, és szakembereket is képeznek, nem csoda hát, hogy onnan sokan jönnek, míg Szlovákiában az általam nagyon tisztelt és szeretett Dusza István halála óta szinte alig látok magyar színházi szakembert.

Az idei évadban két előadás borzolta fel nálunk a kedélyeket: az egyik a komáromi Macskabaj, a másik a Tóték Kassán. A Macskabajt láthattuk, sőt díjat is kapott Kisvárdán, míg a Tótékat nem, holott az előadást nemcsak az aktuálpolitikai felhangok miatt fogadta igen pozitív visszhang odahaza, hanem ritka egyetértésben a közönség, a szakma és a színészek is nagyon szerették. De Kassán ott volt a Galopp a vérmezőn is.

A Macskabajt szerettük, a Tótékat nem annyira. A Galopp a vérmezőnt csak videofelvételről láttam, de inkább 1956-os megemlékezésnek tűnt, mintsem effektív művészeti alkotásnak. Szűcs Katalin kritikus kolléganőmmel nagyon sokat szoktunk vitázni, de a Tóték esetében teljesen megegyezett a véleményünk. Annak az előadásnak a politikai felhang a legkisebb baja.

A kassai és a komáromi társulat mellett évek óta létezik a Gágyor Péter által vezetett SZEVASZ Vándorszínház is, mely egyszer szerepelt a fesztiválon. Miért nem veszik őket is számításba a válogatásnál?

Ez a fesztivál a határon túli, állandó társulattal rendelkező magyar hivatásos prózai színházaknak a fesztiválja. Természetesen próbálunk nyitni, hisz Romániában, Szerbiában is több olyan projektum jön létre, amely egy-egy előadás létrehozására irányul. A SZEVASZ-ról az utóbbi években én személy szerint semmilyen konkrét hírt nem kaptam, így nem tudok véleményt nyilvánítani.

Az utóbbi években megjelentek a főiskolai vizsgaelőadások, hisz Marosvásárhelyen, Kolozsváron és Újvidéken is működik magyar nyelvű színészképzés. Néha már úgy tűnik, hogy eltúlzott a színészképzés, s maguk az iskolák sem tudnak minden igényt kielégíteni. Láttunk egy kínos kolozsvári vizsgaelőadást is.

A marosvásárhelyi képzésnek már hatvan évre visszanyúló hagyományai vannak, s természetesen nem hasonlítható össze a pozsonyi szlovák vagy a kijevi ukrán nyelvű képzéssel. Ha Erdélyt nézzük, 1989 után szinte alig maradt képzett színházművésze: több társulatnyi színész és színházi szakember távozott az országból a terrorista diktatúra következtében, s amikor ismét elindult Marosvásárhelyen, majd 1992-ben Kolozsváron is a színészképzés, ezt a hiányt pótolták. De olyan sok színház azért Erdélyben sincs, hogy ennyi fiatal színésznek munkát adjon, hisz a társulatok zöme már így is fiatalokból áll. Nekem is az a véleményem, hogy ez már nemcsak túltermeléshez vezet, hanem kifejezetten szerencsétlen, mert ha a fiatalok nem időben tudják meg, hogy milyen nehéz ez a pálya, s mennyi lemondással jár – még akkor is, ha elhelyezkednek, s foglalkoztatják őket, nem hogy a kispadon üldögéljenek vagy pláne színházon kívül parkoljanak –, akkor az egyetemek csupán egy csomó boldogtalan, elégedetlen embert neveltek ki. Mi azzal, hogy bemutatkozhatnak, megadjuk a lehetőséget számukra, hogy egyes igazgatók, művészeti vezetők felfigyeljenek rájuk. De most már úgy érzem, hiába, ráadásul a kisvárdai fesztiválnak valójában nem is ez a profilja. Műhelymunkákat, szakmai továbbképzést is próbálunk biztosítani a számukra, váltakozó sikerrel. Sáry László már évek óta nagy sikerrel vezeti a zenei kurzusát, de például Blaskó Borbála mozgáskurzusán szégyenteljesen kevesen voltak. Sajnos ennek a most kikerülő korosztálynak a testén is látom ezt az érdektelenséget. S a test renyhesége a szellemre és a játékra is kihathat.

Az utóbbi években már a Pécsi Országos Színházi Találkozón is megjelentek határon túli előadások. Ezek véletlenszerűen kerültek oda, vagy itt is volt valamiféle előválogatás?

Van egy íratlan (vagy írott?) szabálya a POSZT-nak, hogy egy nagyszínpadi és egy stúdió-előadást beválogathatnak a határon túlról, s ezt csak egy-egy koprodukciós válogatás tudja felülírni, vagy ha valamelyik előadás bekerül az off programba. Mindig a soros válogatótól függ, aki néha tőlünk is kér tanácsot. Általában legalább a Vendégségben Budapesten meghívottjait eljön megnézni, de úgy látom, hogy ez teljesen esetleges. Például Márton András tavaly csak egyetlen előadást hívatott meg Pécsre, ezt nem kommentálnám.

Ha nem volt is ez a fesztivál olyan magas nívójú, mint amit megszoktunk, mik azok az élmények, pillanatok, amelyeket Ön magával visz az idei fesztiválról?

Hadd említsem akkor a kolozsvári társulat három zseniális színészét, Bogdán Zsoltot, Bíró Józsefet és nem utolsósorban Panek Katit. Nagyon szerettem az András Lóránt nevével fémjelzett Alvajáró románcot a marosvásárhelyiektől: az a szenvedély és sokoldalú tehetség, ami árad a színészekből és magából az előadásból, engem rendkívüli módon megfogott. Kivételesnek tartom Zalán Tibor Katonák, katonák című darabjának székelyudvarhelyi ősbemutatóját is, természetesen A nyugati világ bajnokát, és szerintem magával ragadó volt a Macskabaj második része – és a macska maga. S ha nagyon személyes emlékre gondol, igencsak fontos volt számomra a tegnapi meghitt „jubileumnyitó” beszélgetés Bandor Évával és Demeter Andrással.

Jövőre lesz húszesztendős a fesztivál, s ahogy elhangzott, már nagykorúsította magát. Merre tovább, Kisvárda?

A jubileumi találkozó egyelőre hadd legyen titok. ĺrok egy újabb könyvet is, amelyik elsősorban a fesztivál történetét mutatja be. Számos más ötlet is van, de a megvalósításuk még bizonytalan. S mindenekelőtt nagyon várjuk, hogy végre elkezdődjön az új színház építése, hogy ha még jövőre nem is, de legalább az elkövetkező években megvalósulhasson mindaz, amit megálmodtunk.