Közélet

A forradalom emlékezete – 1848. március 15. 171 év távlatából

A nemzetközi – és ettől nem függetlenül – a hazai történetírásban zajló szakmai viták közül az utóbbi évtizedek legnagyobb polémiái a történetírásnak a múlt megismerésében játszott szerepéről folytak. Ezen viták számos tanulsága közül elég arra utalnunk, hogy a múltról való ismeretünk nem állandó, épp ellenkezőleg: időről időre változik, ezt a változást pedig több körülmény is befolyásolja, alakítja.
Bödők Gergely

2019. március 15. 13:03

A történetíró értékítélete rendre függ az adott személy politikai meggyőződésétől, kulturális és szellemi horizontjától, nézőpontjától, neveltetésétől, erkölcsétől. A történeti munkák megállapításait ugyanakkor legalább ennyire befolyásolhatja a korszellem hatása, vagyis annak az időszaknak a domináns ideológiai és szellemi irányzata amiben az adott visszatekintés vagy történeti munka megszületik. Az egyes munkák így témaválasztásuk mellett, – sokszor tulajdonképpeni tárgyuk helyett – sokkal inkább saját koruk történeti gondolkodásának lenyomatait közvetítik az olvasóknak.

Mindebből az következik, hogy a történeti emlékezet – legyen szó akár egyéni, akár kollektív emlékezetről – a nézőpontok sokszínűsége folytán szükségképpen szelektív és alapvetően szubjektív. Ez a nagyfokú változékonyság különösen markánsan kimutatható a nemzeti emlékezet kitüntetett identitásmeghatározó és identitáshordozó eseményeinek, az állami ünnepek kanonizálódásának történetében. A mindenkori hatalom által irányított és alakított kulturális emlékezet ugyanis a múltat nem a maga összetettségében akarja láttatni, nem a sokszínűség elfogadása vezérli – meglehet, nem is vezérelheti. A politikum számára óhatatlanul a múltnak mindig azok a leegyszerűsített elemei a legfontosabbak, amelyeket céljaihoz fel tud használni, és a múlt azon szereplőinek tulajdonít kitüntetett figyelmet, akiket követendő – esetenként elrettentő – példaként az adott politikai közösség elé tud állítani. Ha elfogadjuk, hogy az ünnep lelki kapocs az ősökkel és szimbolikus híd a múlt és a jelen közt, akkor könnyen beláthatjuk, hogy „birtoklása” és ellenőrzése kulcskérdés. A politikusok, emlékezetpolitikusok és történeti propagandisták éppen ezért időtlen idők óta előszeretettel igazították (és máig igazítják) az ünnepeket saját meggyőződésük helyességének alátámasztására, politikájuk és álláspontjuk igazolására. A hivatalos állami megemlékezéseken túl az egyes korok történelemképét jól tükrözik a kiadott tankönyvek is, amelyek a múlt kisszámú hivatásos búvárlóitól eltérően a társadalom jelentős része számára az utolsó meghatározó, és sokáig kizárólagos képet rögzítenek az adott közösség történetéről. A hivatalos állami emlékezettel szemben rendre párhuzamosan él a családi emlékezetben rögzített, generációról generációra örökített, valamint a – mai szóval – civil társadalmi emlékezet tűrt, tiltott és üldözött tereiben őrzött kép a múltról és annak egyes eseményeiről.

Aligha meglepő hát, hogy a magyar közgondolkodásban 1848. március 15-nek és a szabadságharcnak az emlékezete is kalandos utat „járt be”. Noha a polgári forradalom kezdőnapjának jelentőségét ma már kevesen vitatnák, megítélésében a kortársak sem képviseltek egységes álláspontot. Például maga Kossuth Lajos, 1849 tavaszán, még jócskán a szabadságharc eseményeinek sűrűjében, feleségének írt levelében meglehetősen fitymálón emlékezett meg az előző évben történtekről. Ugyan kérte, hogy a fővárosiak a maguk módján ünnepeljék meg március 15-ikét, hozzátette: „bár mi ünnepelni való van rajta, fel nem foghatom, mikor egy kis diákzavargásnál egyéb nem történt”. Az első felelős magyar kormány pénzügyminiszerének meglepő kijelentését a korszakkal foglalkozó kutatók azzal indokolják, hogy Kossuth számára a Bécsben és Pozsonyban történtek legalább olyan fontosak, ha nem fontosabbak voltak, mint a márciusi ifjak pesti akciói.

Galéria
gallery-image-1
gallery-image-2
gallery-image-3
gallery-image-4
+2

A világosi fegyverletételt követően – a nyilvánvaló vereséggel szembesülve – a forradalom vezetőinek egész sora hagyta el az országot, és vonult kényszerű emigrációba. Az itthon maradókra kivégzések, hadbírósági procedúrák, hosszabb-rövidebb börtönbüntetések, besorozások vagy sokáig húzódó passzivitásba kényszerített évek vártak. A Habsburg neoabszolutizmus a „jogeljátszás elvére” hivatkozva hatályon kívül helyezte a császár által korábban szentesített törvényeket. A forradalom által felkorbácsolt közéletben ugyanakkor a közelmúlt eseményeire való emlékezés alig gyengült, annak ellenére is, hogy azokat hivatalosan felidézni sokáig nem volt szabad. Érthető okokból különösen kényelmetlen helyzetet eredményezett, hogy a Habsburg Birodalom uralkodója ugyanaz a Ferenc József császár volt, aki a szabadságharcot – az orosz cár hathatós segítségével – leverte, a forradalom emblematikus tábornokainak és miniszterelnökének kivégzéséhez pedig hozzájárult.

1860-ban a forradalom kitörésének évfordulóján egy fiatalokból és munkásokból álló csoport a Kerepesi úti temetőben az emlékezés virágait helyezte el. A katonaság a „rebellisekre” tüzet vezényelt, a sortűzben pedig egy joghallgató, Forinyák Géza életét vesztette. Az ő – két héttel későbbi – temetése az első igazán jelentős tömegdemonstráció volt a nemzet emlékezési jogának kivívására. A Habsburg Birodalommal az olasz–francia hadaktól Solferinónál 1859-ben, majd a poroszoktól Königgrätznél 1866-ban elszenvedett vereségek érttették meg, hogy nem nélkülözheti tovább a magyarok támogatását. Ennek a felismerésnek volt köszönhető a kölcsönösen szorgalmazott történelmi kiegyezés megkötése és az osztrák–magyar kapcsolatok új alapokra helyezése. 1867. június 8-án a budai Mátyás-templomban magyar királlyá koronázták Ferenc Józsefet. Különös fényt vetett a koronázás eufóriájára az a tény, hogy az uralkodó fejére, az esztergomi érsek mellett az a – nádort képviselő – Andrássy Gyula gróf helyezte a koronát, akit az ifjú császár a szabadságharcban való részvételéért 1851-ben távollétében halálra ítélt, és jelképesen felakasztatott. A kiegyezés természetesen a kortársakat is megosztotta. Különösen Kossuth volt az, aki emigrációjában mindvégig élesen bírálta az Osztrák Császársággal kötött alkut, Párizsból írt nagyhatású ún. Cassandra-levelében bizonygatva, hogy ennek köszönhetően „Magyarország – lesz az a máglya, melyen az osztrák sas megégettetik”. Mindemellett ő volt az is, aki magáról minden felelősséget elhárítva, a bukást Görgeire és annak hazaárulására hárította. Azzal, hogy Kossuth kora egyik legzseniálisabb hadvezérét „hazája gyáva hóhérjaként” bélyegezte meg, tartósan elültette a Görgeivel szemben néha még manapság is fel-felbukkanó, súlyosan igaztalan és hamis mítoszt.  

A következő fordulópontot  forradalomra való emlékezésben 1898 jelentette, 1848 fél évszázados évfordulója, amikor az uralkodóétól radikálisan eltérő álláspontját a magyar kormányzat úgy próbálta közelíteni, hogy március 15. helyett inkább az alkotmányos-polgári átalakulást rögzítő áprilisi törvények szentesítésének emléknapját, április 11-ét tette meg hivatalos ünnepnek. Az álláspontok szimbolikus összebékítésének gesztusát némiképp segítette, hogy Kossuth Lajos pár évvel korábban elhunyt, a nagy emigráns körül kibontakozó kultusz miatt ez a törekvés viszont csak felemás sikerrel járt. Az első szabad március 15. 1919-ben zajlott le. A rövid ideig tartó Tanácsköztársaság ideológusai a proletárdiktatúra rendszerét az 1848-as forradalom igazi betetőzéseként, 1848 való céljai megvalósítójaként és az ország függetlenségének megteremtőjeként hirdették.

1920-tól a trianoni Magyarországot –  Horthy Miklós kormányzóságával az élen – felemás viszony fűzte a forradalomhoz. Különösen érződött az – minden későbbi, időben hosszabb berendezkedésre egyaránt jellemző – a faramuci helyzet, amelyben konszolidált rendszerek érezhetik magukat, ha forradalmi időkre kell emlékezniük és azokat ünnepelniük. Az ellenforradalom időszakában különösen nehézkessé tette az emlékezést az első világháborút követő forradalmak időbeli közelsége, valamint a trianoni békeszerződés országos sokkja. A nemzeti közérzetet sokáig domináló gyászhangulat miatt az emléknap szónoklatai és hivatalos kiadványai 1848. március 15. eufórikus felidézése helyett sokkal inkább a világosi fegyverletételről és a kivégzett aradi tábornokokra való emlékezésről és emlékeztetésről szóltak. Március 15. hivatalosan csak 1927-ben vált nemzeti ünneppé. Ekkor helyezték hatályon kívül április 11-ének a hivatalos megünneplését, azzal indokolva a döntést, hogy az ünnep „a nemzet széles rétegeiben nem találkozott érzelmi hozzájárulással”. A következő évben, azaz 1928-ban állították fel a Parlament előtt Kossuth Lajos szobrát. A forradalomra való emlékezés ugyanakkor eggyé vált a békeszerződés igazságtalanságait felhánytorgató és egy igazságosabb újrarendezést szorgalmazó revíziós törekvésekkel. Olyannyira, hogy a március 15-i ünnepségek helyszíne a Múzeumkert helyett, a trianoni békében elveszített területeket szimbolizáló irredenta szobroknak helyt adó Szabadság tér lett. A húszas, harmincas évek ünnepségei zömmel itt zajlottak és az előbb vázolt tartalommal bírtak. Változás a két világháború közt annyiban történt, hogy a második világháborúhoz közeledve a megemlékezések színhelye átkerült a Hősök terére, az ünnepi retorikában pedig mind gyakrabban hangsúlyozták az 1848-as eseményekkel könnyen rokonítható jelszót a haza védelmének szükségességéről. Már újra háborúban állt az ország, amikor 1942-ben a Magyar Történelmi Emlékbizottság által a Petőfi-szobornál szervezett megemlékezés háborúellenes demonstrációvá alakult, amit a karhatalom csak kardlapozással tudott feloszlatni.

A második világháború kataklizmáját követően Magyarország korábbi helyzetéhez képest egészen új geopolitikai pozícióba került. 1948-ban, az egyre nyilvánvalóbb kommunista irányítás alá került „népi demokráciában” került sor 1848 márciusának centenáriumi megemlékezésére, amelyen részt vett Vorosilov marsall, a Szovjetunió miniszterelnök-helyettese is. Az országgyűlés törvényt hozott a magyar forradalom és szabadságharc jelentőségéről, a Rákosi Mátyáshoz köthető sztálinista diktatúra pedig a forradalmi hagyományok egyedüli folytatójának tekintette magát. Mivel kíméletlen harcot hirdettek a korábbi uralkodó osztályok tagjai ellen, az ideológiailag nemkívánatosnak tartott nemesi és arisztokrata származású forradalmi vezetőket a forradalmi átalakulás egyszerűbb sorból származó alakjaival – mindenekelőtt Petőfi Sándorral és Táncsics Mihállyal – helyettesítették, és igyekeztek a szabadságharcot németellenes „népi demokratikus” felkeléssé montírozni.

Az 1950-es évek ünnepi rendezvényei lebonyolításukat és hangütésüket tekintve a Magyar Dolgozók Pártjának kizárólagos értékítéletét és múltszemléletét tükrözték. A legszigorúbb diktatúra képzeletbeli panteonjára Kossuth kormányzó mellé Petőfi Sándor alakja került, de az ő alakjaik is eltörpültek a transzparenseken többnyire sokkal hangsúlyosabban jelen lévő, ráadásul nagyobb méretben megjelenített  Sztálin-, Lenin- és Rákosi-ábrázolások mellett. Mivel a megszálló hatalom számára az igazi ünnepnap április 4. – az ország úgynevezett felszabadításának dátuma volt, a rendszer előképének tekintett Magyar Tanácsköztársaság március 21-én jött létre, Rákosi Mátyás pedig március 9-én született, előbb hosszas születésnapi, felszabadulási és emlékünnepségekkel próbálták kilúgozni és elhomályosítani március 15. jelentőségét. Utóbb, 1951-ben már törvénybe is foglalták, hogy „Március 15. rendes munkanap”.

Március 15. megítélésében szintén új helyzetet teremtett az 1956-os forradalom és szabadságharc, nemcsak azért, mert a forradalom fővárosi eseményei az 1848–49-es kötődő helyszínekről indultak el (Múzeumkert, Bem-szobor), de a sajtószabadságot, a független államiságot, az idegen hadak kivonását, a politikai foglyok szabadon bocsátását sulykoló jelszavak 1848 forradalmi követeléseit fogalmazták kísértetiesen újra. A tömeg követelte március 15. nemzeti ünneppé nyilvánítását is. Ráadásul – ahogy 1849-ben a cári sereggel –, a fegyveresek ezúttal is szovjet hadakkal néztek szembe. Az analógiából adódóan szinte törvényszerű volt, hogy a szovjet páncélosokkal szemben indult új szabadságharcban a Kossuth-címer vált a forradalmárok számtalan példányban sokszorosított jelképévé.

2019. március 14. 18:00

Mutatjuk, hol és mikor lesznek az 1848/49-es megemlékezések Szlovákiában

Az 1956-os forradalom leverését követően azt előbb ellenforradalminak bélyegezték meg, majd kíméletlen megtorlás következett, amelynek mértéke messze felülmúlta az 1849-ben levezényelt bosszúét. Bár a hatalom mindvégig nehezen tudott bármit is kezdeni az ünneppel, a következő évek sem tették lehetővé a forradalom teljes negligálását. 1957-ben Forradalmi Ifjúsági Napok néven igyekeztek egybeolvasztani március 15-ének, március 21-ének és április 4-nek az emlékezetét, úgy, hogy a heteken át tartó rendezvénysorozatok során a hangsúly mindvégig az utóbbiakon legyen.

Mindazok a középiskolások és egyetemisták, akik nem kértek az ily módon szigorúan ellenőrzött és kanonizált állami ünneplésből, többnyire az ellenforradalmi gócok után szimatoló titkosrendőrség komoly megfigyelése alá estek. A hetvenes évek ellentüntetései többnyire zászlókat lengető, szavalatokat hallgató és szórólapokat osztó csoportok spontán akcióiból álltak. Ezeken az eseményeken nagyjából 600–2000 ember jelent meg. Hogy ez mennyire nem volt veszélytelen, elég egy adatra utalni: az 1972-es tüntetést követően 9 személlyel szemben indítottak eljárást és osztottak ki börtönbüntetést. Ugyan 1973-tól elindult az ellentüntetők gumibotozása is, a nyolcvanas évek lazább kádári világában 1848 és 1956 forradalma újra – előbb persze alig kimondhatóan – egymás mellé került. A sokszorosított szamizdatkiadványokban és köztéri rendezvényeken hangsúlyosan jelent meg mindkét eltiport forradalomra való párhuzamos emlékezés. A hivatalos állami megemlékezések ellenünneplői koszorúikkal rendre a Batthyány-örökmécsesnél emlékeztek, ahol az ország első alkotmányos miniszterelnökének kivégzése mellett hangsúlyosan lehetett emlékezni Nagy Imre mártírhalálára is. Az 1988-i tömegdemonstrációt a hatalom már nem merte feloszlatni, igaz, ekkor még utoljára gumibotozták a résztvevőket. A rendszer végelgyengülésének finom jeleit érzékelve és a közelgő rendszerváltás eufóriájában – a forradalomra emlékező ellenzéki képviselők újra követelni kezdték március 15. és október 23. piros betűs nemzeti ünneppé nyilvánítását.

1989-ben több mint százezren vettek részt a márciusi ünnepségen, ettől fogva nem volt többé retorzió az ünnep alatt. Közel másfél évszázados hányódást és viszontagságot követően, 1990-től augusztus 20. mellett, október 23. és március 15. is nemzeti ünneppé lett. Ekkortól – éppen úgy, ahogy másfél évszázad vitáit követően a márciusi forradalom hősei és a szabadságharc egymással gyakran vitázó, eltérő világlátású és felfogású szereplői és vezéralakjai is békében egymás mellé kerültek a Nemzeti Pantheonba – 1848–49 emléke hivatalosan is a legjelentősebb magyar történelmi fordulópontok, az államalapítás, valamint a huszadik századi magyar történelem egyetlen világraszóló történelmi eseménye, az 1956-os forradalom és szabadságharc mellé helyeződött.

 

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Még tárgyalnak az alkotmánybíró-jelöltekről

Marco Rossi edzői pályafutása legfontosabb meccsére készül

Adótúlfizetés visszaigénylése

Szlovákia továbbra is ellenőrzi a lengyel húsbehozatalt

Diákok adóbevallása

Szlovákia–Magyarország a tv-ben

Legfrissebb galériák
Olvasta már?