A folklór, és ami mögötte van

A folk-lore szó szerinti fordításban a „nép tudását” jelenti, s megalkotója ide értette a szájhagyomány útján terjedő népköltészeti alkotásokat éppúgy, mint a különféle hiedelmeket, szokásokat, zenét, táncot is. A folklór jelentése idők folyamán (országoktól, nyelvektől is függően) hol szűkült, hol tágult. A magyar (és általában a közép-európai) gyakorlat folklóron voltaképpen thomsi értelemben a nép szellemi műveltségét érti. Mindamellett, ha az ember végigmegy Budapesten a Váci utcán, akkor számtalan „népművészeti” bolt bejárata fölött látja a „folklór” feliratot. Hasonló a helyzet más európai nagyvárosokkal is, ami azt jelenti, hogy a folklórnak mára kialakult egy, a rosszul értelmezett „népművészet”-nek megfelelő jelentése is. Ahogy arra Alan Dundes, nemrég elhunyt amerikai folklorista rámutatott (és érvényes ez térségünkre is), a folklórnak napjainkban egy pejoratív, a maradisággal azonos jelentésű, mintegy a tudomány ellenpólusaként felfogott értelmezése is teret hódít.

Mivel a folklóralkotásokat jellemző vonások között előkelő hely illeti meg azt, hogy szerzőjük (általában) ismeretlen, valamint azt, hogy változatokban élnek és közösségi jellegűek, szólni kell itt egy másik, hasonló tövű kifejezésről, mégpedig a folklorizálódásról (magyarán: népivé válásról). Ez azt jelenti, hogy bizonyos korokban bizonyos költők versei oly népszerűekké váltak a szélesebb néprétegek körében is, hogy azokat a „nép” a magáénak tudva énekelte. Ezek a folklorizálódott költői művek a folklóralkotások törvényszerűségeit követve éltek tovább: szerzőjük neve elfelejtődött, variánsaik (változataik) alakultak ki, és teljesen közösségi jellegű produktumokká váltak. A folklorizáció végterméke tehát folklórjelenség. Konkrétan számos Czuczor-, Tompa- és Petőfi-versről tudjuk a magyar anyagban ezt a folyamatot adatolni. Újabb költői alkotások is folklorizálódhattak azonban. Példa erre Weöres Sándor közismert gyermekverse, amelynek most egy, Gágyor József által a mátyusföldi Diószegen, az 1970-es évek első felében lejegyzett változatát olvassuk el:

Paripám csodaszép pejkó,

Ide lép, oda lép, hej-hó!

Hegyen át, vizen át vágtat,

Nem adom, ha igérsz százat.

Hasonló példák az élet más területeiről is kimutathatóak. Közismert az egyes művészeti stílusok lecsapódása a népművészetben, népi építészetben (lásd például a barokkos homlokzatú parasztházakat!). Az egyik jellegzetesen (székely) magyar népi jelenségként számon tartott építményünk, a székely kapu kimutathatóan a középkori nyugat-európai várépítészet elemeiből készült…

A folklorizálódás az egészen modern műfajok, így a popzene területén is tetten érhető. Noha magának a popzenének a műfaji besorolása is kérdéses (van, aki a popdalokat eleve a népdalokkal állítja párhuzamba), ám ha egy popdalt műdalként definiálunk, akkor ezek egy része akár „népivé” is válhat, azaz folklorizálódhat. Mások mellett a Locomotív GT nagy sikerű produkciója, a Neked írom a dalt kezdetű „Presser-nóta” jó példa erre, hiszen generációk ismerik, s éneklik tábortűz mellett, lakodalmakban egyaránt. Példáinkat természetesen folytathatnánk.

A (népi) kultúra fentebb érintett szeleteivel foglalkozó tudományszakot a folklór alapszóból képezve, folklorisztika néven ismerjük. Igaz, már Thoms említett tanulmánya is abból a célból született, hogy az angol nemzeti kultúra régies elemeinek a megőrzésére figyelmeztessen, gyakorlatilag mégis a német romantika (elsősorban Herder, majd a Grimm-fivérek) hatására kezdték térségünkben a régit a népivel, a népit pedig a nemzetivel azonosítani, s ily módon a népi kultúra egyes jelenségei (főleg a népköltészet, zene, tánc, viselet stb.) a nemzeti önazonosságtudat legfontosabb pilléreivé váltak. Szinte ezzel párhuzamosan, a népi kultúra, illetve a folklór felfedezésének első szakaszában indul hosszú és kanyargós útjára egy másik kifejezés, a folklorizmus. Ezen a folklór egyes jelenségeinek, ismérveinek más közegbe, az ún. magas művészetbe való átültetése értendő. Szokás beszélni folklorizmusról a zenében, folklorizmusról a képzőművészetben, folklorizmusról az irodalomban… Ez utóbbit irodalmi népiesség formában is használjuk, s 19. századi jelentős kelet-közép-európai képviselői a szlovák Pavol Dobšinský, a cseh Božena Němcová, a román Ion Creanga, a bolgár Christo Botev és Ivan Vasov. A magyar irodalmi népiesség, az általános európai áramlatokba kapcsolódva, voltaképpen a népköltészet felfedezésével párhuzamosan (egymást kölcsönösen megtermékenyítve) alakult ki. Miközben a népköltészeti gyűjtéseket is szorgalmazta, az akkoriban megjelent gyűjteményekből is táplálkozott. A korszak költői, Faludi Ferenctől Kisfaludy Károlyon át Petőfiig, Czuczor Gergelyig, szinte mindannyian írtak népies költeményeket, „mű népdalokat” (általában aztán ezek folklorizálódtak, ezeket énekelte a nép sajátjaként). Maguk az egyes alkotások csak formailag emlékeztetnek a népköltészeti alkotásokra (elveszítik például a népköltészet egyik jellemző sajátosságát és nem variálódnak tovább). A 19. századi folklorizmushoz rendkívül erős társadalmi és nemzeti küldetéstudat járul. Petőfi Arany Jánoshoz intézett szavai a korszak folklorizmusának mottójaként is felfoghatóak: „Hiába, a népköltészet az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá! Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék…” Johann Gottfried Herder, s vélhetően az ő nyomdokain haladva a szlovák Pavol Dobšinský ugyanakkor a népdalokat eleve „nemzeti dalok”-ként definiálta.

Más művészeti formákban is jelen volt, van a folklorizmus. Gondoljunk csak Bartók és Kodály művészetére, a magyar szecesszióra! Egy, eredendően hagyományos székely sírjelnek tartott jelenség, a kopjafa mára általános magyar nemzeti szimbólummá vált, s új funkcióban, amolyan emlékoszlopként, köztéri szoborként találkozunk vele a szlovákiai magyar települések tucatjain. Hogy tudatosan ne csak magyar példát mondjak, hadd utaljak Mikuláš Aleš, cseh romantikus festőművész népdalok ihlette rajzciklusára. A Špalíček národních písní a říkadel egy újabb, 1950-es kiadása elé Mirosla Míčko írt előszót. Ebben Aleš „rajzkoszorúját” a cseh nemzeti kultúra olyan alkotásaival, mint Božena Němcová Nagyanyója, vagy Bedřich Smetana Eladott menyasszonya állította egy sorba. A rajzok, szerinte „a legtisztább csehség népi lényegét” adják. Ha magyar olvasó lapozza át a könyvet, nem hinném, hogy idegen lenne számára ez a „cseh” világ…

A 20. század folklorizmusát viszont már neofolklorizmusként határozza meg a tudományos nyelvezet. A neofolklorizmusnak több rétege, ága különbözethető meg, kezdve a bartóki modellel fémjelezhető művészeti irányzattal, a népművészeti fesztiválokon, néptánccsoportok tevékenységén át a falusi turizmussal, táncházmozgalommal, kézművestáborokkal, a popzenébe épített népzenei motívumokkal bezárólag.

Az, hogy az utóbbi évtizedekben, a neofolklorizmus jegyében született egyesületek, tánccsoportok, együttesek nevében a „folklór” megjelölés található („folklóregyüttesek”, „folklórcsoportok”, „folklórszövetség” stb.) kissé zavaró ugyan, hiszen valahol azt sugallja, mintha ezek a szerveződések a hagyományos folklórt mint olyant ápolnák tovább. Ezzel szemben (jó esetben) folklórjellegű jelenségek reprodukálásával, rekonstruálásával, feldolgozásával van (lehet) dolgunk, tehát tevékenységi körük egyértelműen a neofolklorizmus kategóriájába sorolható.

Mindez nem jelenti azt persze, hogy ezen együtteseink nevéből töröltessék a folklór jelző. Olyan, eredeti jelentésétől eltérő közegben is meggyökerezett kifejezés, amit kár lenne elmozdítani. Közben azonban nem árt tudatosítani, hogy a hagyományos folklór a maga törvényszerűségei szerint, gyakorlatilag már nem él, illetve pontosabban fogalmazva: vannak ugyan modern korunkban is olyan jelenségek, amelyek a folklóralkotások törvényszerűségei szerint alakulnak (pl. a városi vicc, modern mondák, diákbabonák, graffitik stb.), ám a tradicionális paraszti kultúra folklórja alapvetően már „csak” neofolklorizmus formájában, népművészeti együtteseink, folklórcsoportjaink előadásában szemlélhető.

Eredetileg ezzel a mondattal zártam volna mondanivalómat, de úgy érzem, hogy eszmefuttatásom utolsó sorai némi magyarázatra szorulnak. Nem azt akartam mondani természetesen (ezért szerepel benne kiemelten az „alapvetően” szócska), hogy ma már „eredeti” folklóranyag nem gyűjthető. El tudom képzelni, hogy találni még itt-ott egy öreg (vagy akár fiatalabb) zenészt, aki hagyományos módon, hagyományos dallamokkal szólaltatja meg hangszerét, és szépséges melódiák tanulhatóak el tőle. És talán még az is bizonyítható, hogy tudásanyaga valóban a hagyományos úton megszerzett és továbbfejlesztett tudás. A népi kultúra azonban komplex jelenség és csak abban az esetben van értelme, ha ennek az adott zenésznek a muzsikájára táncol a falu fiatalsága, ha megvan még egy oda-vissza ható kapcsolatrendszer, amely annak idején a népi kultúrát éltette. Hermann Bausinger, német néprajzkutató írt le egy tanulságos történetet, és én is ezzel fejezem be mondandómat, mivel tájainkra is érvényes lehet. A történet a következő: amikor 1963-ban Udall amerikai belügyminiszter a Szamoa-szigetekre látogatott, a bennszülöttek helyi táncokkal szórakoztatták, ám mihelyt elvonult a becses vendég és kísérete, a táncosok a maguk örömére twistet kezdtek el lejteni...