A Férfi és a halál

Persze, olykor eltart egy ideig, amíg egymásra találnak. A halál ódzkodik, vonakodik, kelleti magát. Ám a Férfinek végül sikerül őt magához csábítania, megszereznie, megkaparintania. S épp erről van szó.

A figyelmes Férfi bizonyos jelek alapján képes eldönteni, hogy elérkezett a megfelelő pillanat. Hogy az élet ajtaja már becsapódott, s hogy léptei lassan, de biztosan a lépcsőház felé tartanak, az alagsorba, ahol már vár rá a halál.

A Férfi elsősorban is rádöbben, hogy már nem fiatal. Ez tekinthető az első fontos jelnek. Sokáig magától értetődően és természetesen fiatalnak tartja magát, más lehetőséggel eleve nem is számol. Igen, hiszen tetszik neki a Rolling Stones, tehát még fiatal. Vagy a Depeche Mode. A Nirvana. Még tetszenek neki a nők. A fiatal lányok. Szeret inni, utána erőt, energiát, kurázsit érez magában. Törvényszerűen fiatalnak kell lennie.

Csakhogy aztán azt látja a Férfi, hogy az ő rock- és újromantikus sztárjainak már ráncos az arcuk, néhányan már fél lábbal a sírban vannak, mások már nincsenek is az élők sorában. A koncerten meg körülötte őszbe csavarodott negyvenesek meg ötvenesek csápolnak. Faterok. Mint ő. ĺgy hát a Férfi kezdi fölfogni, mennyire nagyon kiszaladt alóla a világ.

Mint abban a közismert példában, melyről iskoláskorában még tanítás után is képes volt vitázni az osztálytársaival. Hogy ha az ember a vonatban felugrik, kiszalad-e alóla a szerelvény. Fizikai értelemben nem. Ha az ember olyan szerelvényben utazik, amelyik a környezetéhez képes óránként száz kilométeres sebességgel halad, akkor a benne felugró ember is óránkénti száz kilométeres sebességgel halad, vagyis nem szaladhat ki alóla a vonat.

A vonat nem, de a világ igen. A Férfi reszketeg lábai alatt kegyetlenül és vadul forgó földgolyó kipörög az örökkévalóba, a jelent a rég eltemetett múlt korszakába sarkalja, a jövőt meg néhány jelentéktelen epizódszál koszlott gombolyagává pödri.

Hát így. A Férfi felugrott, a világ meg elszaladt. Hipp-hopp. Illetve ripsz-ropsz. A világ közben abba a korszakba szökött, melyben az a különös, ötlettelen zenei stílus dívik, harmónia és melódia nélkül, tulajdonképpen bárminemű zene nélkül, melyben hol fehér, hol meg fekete srácok kiabálnak valamiket, kezükkel kardozván, ujjaikkal döfködik a levegőt, verik a molekulákat. A huszonegyedik század szórakoztatóiparának ideális modellje egy óriási fekete férfi arany nyaklánccal, száz gyűrű minden ujján, tán a tökén is, aki küldetését szirénázza és fröcsögi szerte az értetlen debilis világba, körötte nagy csapat csöcsös, nyávogó mulatt nő vonaglik a ragadós ritmusra. Ahogy a klasszikus énekli, csillog az aszfalt, és dönget a Porsche, és bömböl a rádiód. Hatalmas limuzinok és kabriók, márkás tornacipők, ékszerek, sildes sapkák, melyek eltakarják a férfiak üres tekintetét, jókora láncok és térden lógó gatyák.

Szóval, a Férfi ezt már nem érti, de körötte mindenki erre bukik. Csekkeld a cuccot, és töltsd le a demót. Vásárolj nájkit. Ez hallatszik az éterből, ez olvasható a portálokon, ez csekkelhető a billboardokról. Én lírai lélek vagyok, te egy vén tag vagy, húzz az anyádba, ha nem vagy velünk.

A zenei stílus, melyet nem ért, ömlik rá minden médiából, a reklámokból, a tévéből, rekordmennyiségű platinacédé fogy belőle, befolyásos szponzorok támogatják. A fiatalság a rabjává lett, ezzel kinyilvánítva tiltakozását, mely szerint szarik a mai világra, az öregekre, a képmutatókra, szórakozni vágyik és így tovább, s közben főleg pénzt költeni, újabb és újabb márkás ruhákat és tornacipőket vásárolni, és mobilcsengőhangokat letölteni, vagyis dacukkal megtölteni mindazoknak a zsebét, akiket megvet, akiket utál, akik ellen lázad.

A Férfi a Halál hatása alatt már nem képes megérteni a valóságot, hogy tudniillik a világgal együtt a normák is eltolódtak, s hogy ő már nem győzi, nem csekkel, nem töltöget le, nincs képben, mert számára már másképp telik az idő, már közeleg a randevúja a halállal. Már soha nem lesz képes fölfogni, hogy a gengszter is lehet eszménykép, hogy a plakáton hirdetetett közelgő eksönt félelmetes fickó jelenti be revolverrel a kezében. Hogy az igazi művész kész ölni, azaz balféken billenteni azokat, akik kritizálják, s hogy jó ötletnek tartja maffiózókkal barátkozni, s mutogatni a videoklipben maffiaautóikat.

A Férfi megállapítja, hogy körötte mindenünnen fiatalok rajzottak ki. Mint amikor az ablakpárkány alatt megtelepszik egy méhcsalád. Közel s távol mindenütt fiatalok ezrei, milliói, behatolnak a Férfi életébe, mint a méhek a rosszul záródó ablak résein.

A Férfi kiszáll a buszból, s a megállóban nyolc tagbaszakadt kemény hip-hoper. Elég sűrű köpésekkel illetik az aszfaltot, összeköpözött pofájukat barátnőjük puha ajkaiba törlik, a lányok csüggnek elegáns ajkukon. Fekete szélvédős autóiknak támaszkodnak, ajtó-ablak sarkig tárva, az egyikben basszusok döngnek, hogy reng belé a város, a fiatalok gyűlöletes tekinteteket lődöznek szanaszét. Egy pitbull ráng a láncon. A Férfi félve és bűnbánón halad el mellettük, érzi, hogy feltűnik különbözősége. Egy idegen, egy behatoló, aki megsértette a vadászterületüket. Szalad haza, a létezésük által követve. S közben szerencsére már hívja a halál.

A buszon a fiatalok helyet foglalnak, a hip-hop vékony drótokon áramlik az empéhármasból egyenest imbolygó tar fejükbe, a Férfinak úgy tűnik, ezek nem is gondolkodásra való fejek, hanem furcsa nagy makkok, falloszcsúcsok, melyeknek az a rendeltetésük, hogy behatoljanak és támadjanak, teret töltsenek ki és feszítsenek szét. A Férfit mintha elromlott programú, ezért teljességgel kiszámíthatatlan reakciójú élőlények vagy robotok vennék körül. Bármi képes őket önkívületi állapotba, őrjöngésbe hozni vagy gyűlöletes gúnyra késztetni. Az emberi beszéd. A Tessék, kérem frázis alatt azt értik, hogy Tűnj a búsba. És így tovább.

A Férfi azt tapasztalja, hogy idegenként nem is értik a szavát. Alárendelt szerepre kényszerül, igyekezete, hogy elkerülje őket, hogy semmilyen kapcsolatba ne kerüljön velük, szorongást vált ki benne. A fiatalok erősebbek nála. Nem érzik még azt a köteléket, mely a halállal fűzi őket össze, szabadnak érzik magukat, korlátolatlanoknak, mindentől függetlennek, az idő végtelen, az előny biztonságérzetet ad nekik. Noha előnye tulajdonképp épp a Férfinak van, hiszen ő áll közelebb a halálhoz. Egy lépésnyire? Mennyire?

A Férfi azonban ezt helytelenül a gyengeségének tudja be. A hátrányának. De ez már hozzátartozik ahhoz a játékhoz, mely a tartós kapcsolat építését megelőzi. A Férfi érzi, hogy a fiataloknak nyilvánvaló fölényük van vele szemben. Fitogtatják erejüket, közszemlére teszik izmaikat, tetovált lábszárukat és hátukat, kék koponyájukat és éles szögletes arcukat. Három fiatal az autóbuszon nyolc ülőhelyet foglal el, és gúnyosan néznek a Férfira, aki azt kérdi, leülhet-e. Szabad, kérdi, de ők nem értik, azt értik, Le vagy szarva. Te is, bekaphatod, bólogatnak vígan kopasz fejükkel, és ő azt válaszolja: Szíves örömest.

A fiatal nők csodálattal nézik a fiatalembereket. Rituálisan. Nyelik szemükkel a testüket, izmos karjaikat, melyek majd egyszer, amikor már házasság köti őket össze, jól elagyabugyálják őket. A Férfi ráébred, hogy a nők számára már végképp nem érdekes, áttűnő, mintha nem is létezne, de csak arról van szó, hogy lényegében már az egész létezése, élete egyetlen lényre összpontosít, aki mindeneknél inkább érdeklődik iránta, akihez olyan kötelék fűzi, mely már soha nem szakad el, bizony, soha már. Már az övé, csak még nem tudja.

Kisebbrendűségi érzése van, mert a fiatalok még a reklámokról is gúnyosan méregetik. A reklámon a fiatalok kopaszak, máskor pomádésak, nyalott frizurájuk van, sötét szemüvegük, érzéki szájuk és finom ajkuk, és durva borosta fedi tejeskávé színű bőrüket. Gyilkosan éles borotvákkal szántják az arcukat, olyan antiperszpiránsokkal frissítik magukat, melyekkel át lehet kelni a sivatagon és fel lehet mászni a Kilimandzsáróra, mobillal a kezükben viháncolnak, a poharakban kóla pezseg, habzik a sör, előnyös esemeseket küldözgetnek a világba, azt, hogy „dögunalom, vazze”, korona kilencvenért elmondhatod a haverodnak, plusz adó. Fenekükön halványkék farmer feszül. Csajok akaszkodnak rájuk, selymes hajuk van, és ultrakönnyű, jó nedvszívó képességű betétjük.

Kiszámítható és összeadható, mire van szüksége a fiatalnak az élethez. Nem sok mindenre, de azt birtokolnia kell. Muszáj. Muszáj ennie, innia, illatoznia, kell neki új farmer és tornacipő, hallgathasson zenét, dughasson.

A Férfi érzi, hogy nemcsak piaci értéke elenyésző, és potenciája, hanem az a képessége is, hogy felkeltse nők és lányok érdeklődését. Mindez kiveszett belőle, akár az érzései. Elapadt, mint a reményei. Megdöglött, mint a jövője. A Férfi egyetlen olyan cég számára sem attraktív, melyek az embereknek termékeket és szolgáltatásokat kínálnak, nemcsak hogy nem adhat már semmit a világnak, már venni sem vesz tőle semmit. Szomorú!

Neki, a Férfinak már csak az ízületi fájdalmak és a prosztatamegnagyobbodás elleni gyógyszerek reklámjai szólnak. Uraim, felejthetetlenül felszabadító élmény, ezentúl korlátlanul dughatja, dughatja, dughatja. Hasztalan rázogatása a kiapadt töltőtollnak. Csenevész tagok nyekergése. Rajtad már nem lehet pénzt keresni, Férfi, de a halált nem érdekli a számlád állása, egyedül ő fogad el olyannak, amilyen vagy, csúnyának, tehetetlennek, ennyire mély és elfogult, kritériumok és feltételek nélküli érzésre csak az anya képes, amikor magához öleli újszülött gyermekét. Nem véletlenül záródik a kör ehhez hasonló abszolutista viszonnyal, egyedülállósággal, fekete lyukkal, melyben felszámolódnak a fizikai dimenziók.

A Férfi érzi, helyesen, hogy félre kellene állnia az útból, vissza kellene vonulnia, hogy csakis és egyedül a halálé lehessen. Fingogat a tragacsán, többet várakozik, mint halad, ablaktörlője letörve, szélvédője összeragasztgatva, kereke puha.

A többiek, a fiatalabbak, az erősebbek a sarkára lépnek, leszorítják az útról, bele az árokba, vakítják a fényszóróikkal, fenyegetőznek, lehurrogják, pofákat vágnak. Ők nem félnek a haláltól, egyenest szemberohannak vele, hintik szét maguk körül.

A Férfi lehúzódik az útról, vele együtt az a világ is, melyben irodalmi folyóiratokat olvasnak, könyv- és lemezajánlókról vitatkoznak, sétálni járnak, mindennek vége. Azon gondolkodik, hová is tűntek a kortársai. Ők is lehúzódtak már az útról? Talán építkezésen dolgoznak, buszt vezetnek, valaki közülük alapiskolában tanít. Valamilyen hivatalt vezet. Egyesek köztisztviselők, már ez önmagában eléggé kompromittáló.

Nincsenek itt, eltűnnek a világból, a halál előtti gyűjtőtáborban vannak. A Férfi is ott van. Kimerítette a tarifacsomagját, elszalasztotta a lásztminitet, el a lásztszekondot is. A Férfi, aki nem képes magának olvasólámpát venni, elintézni, hogy megjavítsák a kazánt, kiegyenlíteni a mobil-előfizetést. A Férfi, aki már de facto és de jure is a halálé. Elválaszthatatlan párost alkotnak. Nemrég, lám, még csak tizenöt éves volt, sítanfolyamon volt, vastag szvetterben udvarolt Jankának. És eltelt huszonöt év. És eltelik újabb huszonöt, és ő már a halál ölelésében fog aludni, petyhüdt melléből táplálkozik, rátapadva végtelen és mindent elnyelő foghíjas szájára.

„Nem vagyok egyedül, nem én vagyok az egyetlen”, szeretné mondani.

„Majd akkor megyek, ha itt mindent elvégzek”, szeretné kiáltani.

„Ne még, még ne”, sikongat lélekben.

De hasztalan. A találka időpontját a halál szabja meg. A Férfi késhet róla, de el nem kerülheti. Lélekben összetöpörödik, mint egy nejlonzacskó, táska a hipermarketből, ahol a gyönyörű fiatal nő a kassza mögött megszámolja az almáit meg a körtéit, miközben a Férfi átnyújt neki egy piros almát, mögötte egy fiatal, igen, egy fiatal felröhög, nézd ezt a vén faszit, és a pénztáros kisasszony kéjesen nézi a fiatalt, a megkésett vágytól reszkető Férfinak meg azt mondja: „Tolja félre a kocsiját, bácsi.”

Álljon félre, bácsi. Állj félre, bácsika, bátyóka, bátyuska. A Férfi nincs képben, nem győzi, nem érti, túl magasra ugrott, és már vissza se esett, a világ felszínére, a földre, az életbe, mert néhány fölösleges pillanat múlva már szemtől szemben áll majd a halállal, üresen, fölöslegesen és idejétmúltan, kevesebb lesz a fekete krónika egyetlen szavánál is, a halotti bizonyítványban szereplő névnél, a Férfi, aki elkötelezte magát az egyetlen valóban monogám, abszolút hűséget és örökkévalóságot biztosító viszony mellett.

(Márius Kopcsay, 1968, író;

Csanda Gábor fordítása)