A Felvidék ’38-as visszacsatolása a kortársak szemével

A kötet az 1938-as első bécsi döntést követő visszacsatolás eseményeit dolgozza fel új szempontból. Eddig a történészek a múlt eseményeit vagy a múlt egy szeletének a folyamatát felülnézetből, a politikai elit szemszögéből vagy egy nemzet aspektusából közelítették meg. Ilyenkor a szöveg nagymértékben függ a történész felkészültségétől, szakmai elhivatottságától, a kortól, amelyben ír, illetve a megrendelő igényétől, érkezzen az a hatalomtól vagy a társadalomtól. Az utóbbi idők történetírási trendje, meghatározó irányelve azonban arra kényszerítette a történetírót, hogy objektív, teljesen érzelemmentes maradjon, steril közlői környezetet teremtsen. A témát úgy kell elképzelni, mint egy tárgyalást, amelyen a történész egyszerre tölti be az ügyész és a védőügyvéd szerepét, de sohasem vállalja a bíróét. Ennek köszönhetően a szlovákiai magyarság történetének bármelyik témájáról legyen is szó, a szakirodalom azt csak a legritkább esetben tárgyalja „az utca emberének” a szemszögéből. Simon Attila könyve erre tesz kísérletet. Egy újabb szegmenst von be a visszacsatolás vizsgálatába: az eseményeket átélőknek, az utca emberének élményeit, tapasztalatait.

Mennyire jó ez? Bár az 1938-as eseményekről eddig is sejtettük az érintett kisemberek véleményét, az eddigi feldolgozások sohasem az ő nézőpontjukra épültek. A kötet előszavában a szerkesztő is jelzi, a Felvidék visszacsatolásának nem túl gazdag a memoárirodalma. A jelen kötet hiánypótló. Emellett le kell szögeznünk, hogy egy-egy visszaemlékező szubjektív élménye nem általánosítható, amire a szerző is felhívja a figyelmet. Viszont „azok a részletek és érzelmi mozzanatok, amelyek ezekben a szövegekben megjelennek, mégis pótolhatatlan adalékok a kutató számára”.

A kötetben 29 ember visszaemlékezését olvashatjuk, amelyek az eseményekkel egy időben, vagy viszonylag rövid idővel utána születtek meg. A 29 szöveget korhűen, eredeti szövegkörnyezetben közölték, a szerkesztő néhány szöveget lerövidített. A szövegek a zöme még nem publikált visszaemlékezés, főleg naplórészlet, önéletrajz, kézirat vagy olyan feljegyzés, amelyet évekig rejtegettek a szerzők és hozzátartozóik. Néhány írás már korábban is megjelent, de ma is nehezen elérhető. A szövegek egy része például megjelent a Hangel László által 1939-ben szerkesztett Mit élt át a Felvidék című munkában vagy a Felvidéki hős magyar diákok című könyvben, de más könyvekből is merített Simon.

Simon Attila igyekezett nem csak a magyar szempontot bemutatni a könyvében. A 29 visszaemlékezés között négy olyan található, amely az 1938-as eseményeket (cseh)szlovák nézőpontból idézi fel. Ezek főként a kassai eseményeket mutatják be.
A legtöbb szövegből kiolvasható az az érzelmi túlfűtöttség, amellyel a felvidéki magyarok a korabeli eseményeket fogadták, s amely rányomta bélyegét a komáromi tárgyalások okozta csalódottságra, a bécsi döntés fogadtatására, illetve a magyar csapatok bevonulásának megünneplésére is.

A lelkesedést jól illusztrálja Esterházy Lujza visszaemlékezése arra a napra, amikor Pozsonyból autóval indult a Csallóközbe. „Már messziről láttuk a falu közepén felállított hatalmas pózna tetején az arany napfénytől beragyogott piros-fehér-zöld lobogót. Húsz év óta az első magyar zászló, amit ezen a területen látok” – írta. (24. oldal) Sequens cseh csendőr százados Kassán örökítette meg a várakozás pillanatait: „a magyarok lelkendezve ölelgették egymást az utcákon, és még az éjszaka folyamán elkezdték magyar zászlókkal fellobogtatni a várost.” (106. oldal) A komáromi tárgyalások okozta csalódottságról Szelecsényi János visszaemlékezése a legtanulságosabb. Ő azt jegyezte fel, hogy „megszakadtak a tárgyalások. A lapok kezdtek újra uszítani. Hosszú, idegfeszítő, fárasztó napok. Levertség az egész vonalon. Megint csak nem tanultunk.” (60. oldal)

Ezek a napok sem teltek el incidensek nélkül. A kötet megörökítette például az osgyáni (78. oldal) és az érsekújvári incidenseket is. (140. oldal) A szövegekből látható, hogy a Felvidék birtokbavétele hasonló koreográfia alapján zajlott le mindenhol, mint Taksonyon, ahol kitűzött magyar zászlókkal, feldíszített diadalkapuval várták a honvédséget. A falu prominens személye beszéddel köszöntötte a csapatokat, majd szavalat következett, végül a Himnuszt énekelték. (77. oldal)

A szövegek jól közvetítik a visszacsatolás napjaiban eluralkodó életérzést, mint Jócsik Lajos címadó írása, amelyben ez olvasható: „Az egyik barátomat egy lap akkor felkérte, mártsa érzelmeibe tollát, és írja meg a pillanat hangulatát. (…) A szerző époszt várt. S legnagyobb csodálatára az állott a cikkben: Álltunk a hídon és sírtunk. Hát csak így szabadultatok fel? Álltatok és sírtatok, s ez volt minden?” (14. oldal).

A visszaemlékezések mellett 187 fénykép illusztrálja a visszacsatolás eufóriáját. A fotók azonban nem minden esetben koherensek a szövegekkel. Gondolom, ennek az oka az volt, hogy egyes településekről több, másokról kevesebb, vagy semmilyen kép nem maradt fenn, esetleg nem is készült. Úgy vélem, szerencsésebb lett volna a kötetet két részre bontani, az egyik felét pusztán a szövegekkel, a másikat egy képtárral megszerkeszteni. Ráadásul a képeket kiválóan ellátták lábjegyzetekkel, a szövegeket jegyzetek nélkül közölték. Ennek az oka a szerkesztő szerint az, hogy a könyv egyrészt nem tudományos közlésre készült, másrészt a szövegek önmagukért beszélnek. Én mégis úgy vélem, a lábjegyzetelés hasznára vált volna a kötetnek, akár tudományos, akár nem tudományos kezekbe kerül, mert a szövegekben bőséggel akadnak olyan kifejezések, amelyek magyarázatra szorulnának.

Miért mondom ezt? Miért lesz egy olyan kötet, amely eltér a történetírás szokványos műfajától mégis hiánypótló, a témának új aspektusát megmozgató kezdeményezés? Induljunk ki abból, hogy mi is a történetírás feladata. Ha Humboldt elméletéből indulunk ki, akkor elmondhatjuk, hogy „a történetírónak az a feladata, hogy ábrázolja a történelmet. Minél tisztábban és maradéktalanabbul sikerül neki, annál tökéletesebben oldotta meg a feladatát”. (Wilhelm von Humboldt: A történetíró feladatáról) Ebben a vonatkozásban a kötetben megjelenő szövegeket tekinthetjük egyfajta beszámolónak is, amely tükrözi a szövegek írójának korabeli viszonyát az eseményekhez. Ezzel összefügg a historizmus megteremtőjének, Leopold von Rankének talán legfontosabb tézise, mely szerint „a történelemnek nem a múlt megítélése a feladata, sem a kortársak okítása az eljövendő évek érdekében, egyszerűen csak megmutatni, ahogy valójában történt”. (Leopold von Ranke: Fürsten und Völker von Süd-Europa im XVI. und. XVII. Jahrhundert)

Le kell azonban szögeznünk a kötettel kapcsolatban, hogy a ’38-as események feltárásában még mindig van adósságunk. Egyet kell értenünk Georges Duby szavaival, mely szerint „a múltat eredeti teljességében lehetetlen visszaadni. Bármilyen sűrűn adódnak is nyomok, hiábavaló igyekezet mindent életre kelteni.” (Georges Duby: Párbeszéd a történelemről)
Ebből a megállapításból következik a kötet legnagyobb érdeme, hogy beindíthat egy folyamatot: elősegítheti azoknak a papírra vetett visszaemlékezéseknek, emlékiratoknak, naplóknak a napvilágra kerülését és feldolgozását, amelyek ott lehetnek a szlovákiai magyarok családi relikviák között.

Bencze Dávid, doktorandusz