A diagnózist ki kell mondani

Csak a bolond gondolja, hogy az orvos a hibás, ha a nem kedvező diagnózist kimondja – jegyeztem fel először, másodszor, harmadszor és többedszer a naplómba. A szeptember 11-én történt terrorcselekmény egy általános változás szimptómája. Szimptómája és egyben mutatója is. Mutatója egy lassú társadalmi és világrend-váltásnak. Kollégáimnak, riportereknek, gyakorló politikusoknak mondtam vissza-visszatérően. Udvariasan mosolyogtak, kétkedve csóválták fejüket, vagy ha azt hitték, nem látom, legyintettek. Mintha azt hinnék, a bánat keserveit, vagy a terror borzasztó voltát kívánom kisebbíteni. Pedig, dehogy! Szeptember 11-e nem egyszerű terrorcselekmény. A diagnózist, ismételgetem magamban – bármennyire is nem tetszik az környezetünknek – ki kell mondani.

Valljuk e mondás igazát, írjuk naplónkba a mondatokat, az elemzéseket, de mégsem beszélünk. Mi, társadalomkutatók, akik a társadalom avatott kutatói vagyunk, ahogy az orvosok a test kutatói. Hallgatunk, mert félünk, hogy az elemzés józansága, úgy tűnik, szembehelyezkedik a gyászolók kitörő érzelmeivel. Vagy pedig – ez is lehet – sokan közülünk nem veszik észre: a támadás mögött évtizedek óta erősödő világnézeti válságjelenségek sorakoznak. Vagy félünk a páciens – a társadalom, illetve korunk politikai stratégáinak, vezető politikusainak – szemébe mondani: a világ társadalmának szervezetében veszélyes kór lappang, amelynek csak egyik felszínre törése „szeptember 11-e”.

Most már beszélni kell! Nekünk, kutatóknak volt időnk, hogy az eseménysorozatot elemezzük, konzultációkat tartsunk. Most a Tudomány Napján ezt a hallgatást meg kell törni. És kimondani néhány következtetésünket, vagy akár hipotetikus ítéletünket, feltételezésünket.

Szeptember 11-e „a nap, amely megváltoztatta a világot”, írta a világ egyik legtekintélyesebb folyóirata, a The Economist. Én azt mondom: szeptember 11. csak rádöbbentett bennünket arra, hogy a világ régen megváltozott.

Mindenekelőtt az, hogy ami ott, New Yorkban történt, az évtizedek óta erősödő társadalmi – szociális-etnikai-gazdasági – ellentétek következménye. Amely ellentétek feszítő erejére az utóbbi két évtizedben számosan és számtalanul felhívták, felhívtuk a figyelmet, de amelyre a világgazdasági és technikai bumm (fejlődés) csodálatában élő európai, amerikai középosztálzok nem figyeltek oda. Mert vagy túlságosan sok, ezernyi, érdekszállal kötődnek e gazdasági és technológiai bummhoz, vagy mert leszoktak a nehézségek, a konfliktusok tudomásulvételéről.

Ezért is, amikor a hosszú ideje tartó válságok kirobbannak, azok felkészületlenül érik a világot. Váratlanul.

I. A mai válság – Magánbirodalmak az informatika korában

Váratlanul érte korunk emberét, hogy a világ mai gazdasági és politikai központját egy nem állami erő csapása érte.

Egy magánbirodalom és egy vallási irányzat áll a jól előkészített terrortámadás mögött. Ezt már legalábbis tudjuk. Figyelmeztettünk és évtizedek óta figyelmeztetünk arra, hogy le kell bontani gondolkodásunkban az állam alá emelt piedesztált. Figyelmeztettünk arra, hogy a termelésszervezet 20. századi globalizációja hogyan feszíti szét az államok szervezetére épült világrendet, s hogy e fejlődés következtében korunkban olyan hatalmas nemzetközi magánvállalat-birodalmak keletkeztek, amelyek gazdasági ereje meghaladja egy középhatalom erejét is. S hogy a termelésszervezet – és az általa foglalkoztatottak új identitása – a vállalati identitás – szétfeszítik az állampolgári identitás, az államhoz tartozás elsőbbségét az emberek gondolkodásában. Új érdekrendszer kiépülése gyorsult fel, amely alapjaiban különbözik az államközpontú világrendtől.

Mi, történészek többször utaltunk arra, hogy ezen új típusú magánbirodalmak felidézhetik majd a középkorból már ismert hatalmi pluralizmust: amikor egy-egy hűbérúr területi szervezete vagy valamelyik egyház szervezete évszázadokon át riválisa lehetett az államszervezetnek. Hiszen egy-egy nagy nemzetközi termelési szervezet érdekérvényesítő ereje államvezetéseket kényszeríthet térdre. És ki tudja, milyen célok érdekében mozgósítják ezek az új típusú birodalmak egyszer majd erejüket? Arra azonban még valóban nem volt példa, hogy egy nemzetközi tőkéscsoport vallási vagy más világnézeti célok érdekében mozgósítson milliárdokat, s hogy a civil birodalom, a civil háború, a polgárháború eszközeihez nyúljon.

Mint ahogy azzal sem számoltunk, hogy a modern technika – mindenekelőtt az informatika – olyan akciókat, olyan akciószervezés-technológiát alakíthat ki, amelyek az állami hadviselések évszázadaiban szokatlanok.

A világ ugyanis a 17. század óta csak az államok közötti hadviselésre volt felkészülve (Tegyük hozzá: még a polgárháborúk is mindig az államok háborúinak részeként jelentek meg.) A világon a nagy ideológiai összecsapások – a fasizmus, demokrácia, kommunizmus – is állami háborúk formájában zajlottak le. A modern politikai intézmények logikája szerint az államok a világ kultúrájának rendezési egységei: az állam területén zajlanak le az ideológiai politikai összecsapások, és amelyik ideológia többségre jut, az természetesen igénybe veszi az államszervezet erejét, mint belbiztonsági, mind diplomáciai, mind katonai erejét. Ahogy az Egyesült Államokban vagy Európa nyugati felén másfél százada a liberális demokrácia uralkodott, úgy Európa közepén, illetve keleti felén, hol a demokráciák, hol a diktatúrák váltották egymást. Kapitalista, szocialista, nemzeti szocialista ideológiák egy-egy államalakulatot vettek birtokba, és az ütközések is ezek között zajlottak le.

Most azonban tudomásul kell venni, hogy e hadüzenettel felérő támadás mögött nem egy állam, hanem egy magánbirodalom és egy vallási szervezet áll.

Tegnap: hidegháború

Mitől féltettük eddig civilizációnkat? A 20. században a világot veszélyeztető álságok a zsidó–keresztény kultúrán belüli hasadékok mentén látszottak. Az egész civilizációnkat fenyegető veszélyt a liberális demokrácia és a diktatúrák, majd a kapitalista kontra szovjet típusú szocialista tábor ütközésében láttuk. Az elmúlt 70 esztendőben mind Európa (beleértve a szovjetek megszállta Európát is), mind Amerika (beleértve az Egyesült Államokon kívüli Amerikát is), a zsidó–keresztény kultúrkör másik erejétől érezte veszélyeztetve magát. Az egyéb feszültségeket – így a kultúránkon kívül jelentkező szociális, etnikai feszültségeket Ázsiában, Indiában, Afrikában, Dél-Amerikában – a mi belső ellentéteink járulékainak tekintettük. Aszerint figyeltünk rájuk, hogy melyik oldalra sorakoznak a mi kultúránkon belüli háborúk idején. A Szovjetunió félt az Egyesült Államoktól, a világkapitalizmus hódításától, az Egyesült Államok rettegett a Szovjetuniótól, illetve a kommunizmustól. Csak billiós nagyságrendben mérhető befektetéseket eszközöltek a globális fegyverekre, a másik területét elérő támadási, illetve védelmi rendszerek kiépítésére, először repülőgép-, azután rakéta-, majd csillagháborúra készülve fel.

És most vége szakadt e fél évszázados fegyverkezési őrület propagandájának. Szeptember 11. végre rádöbbentett a közismert tényre: a Szovjetunió összeomlása után újra kell gondolni, szabad-e engedni, hogy továbbra is a világ fölé emelkedjék az a hatalmas fegyverkezési-technikai infrastruktúra, amely 1939–990 között kiépült. S amely a II. világháborúban, majd a hidegháborúban önálló érdekképviseletet alakított ki, a világpolitika legerősebb gazdasági-technikai-tudományos lobbijává nőtte ki magát. Hallatlanul kiterjedt lobbi ez, hiszen a nagy fegyverkezési, technikai állami beruházások – mindig az adófizető pénze a legjobb beruházási garancia – üzemeket, tanszéki tudományos-technikai bázisokat, munkahelyeket, új érdekcsoportokat hívtak létre, amelyek azután érvényesítették érdekeiket mind a politikában, mind az állami beruházásban, mind a tudományszervezeten belül.

Most végre látszik az eddig elfedett valóság. Az, hogy civilizációnk jövőjét nem az egyik vagy másik politikai rendszertől kell vagy kellett félteni. Hanem egészen más természetű globális-szociális, gondolkodásbéli konfliktusoktól. Nagyon is emberi mivoltunkról alkotott különböző felfogások, különböző életcélok konfliktusaitól.

Lehet, hogy végre a politikusok és a politológusok is rájönnek: az utóbbi évtizedekben elszámították magukat. Miután az Egyesült Államok és a liberális demokrácia totálisan legyőzte a szovjet típusú politikai rendszert és összetörte az eurázsiai katonai hatalmat, kiderült, hogy először a szovjetek, azután az amerikaiak számították el magukat. Ma már ismerjük az elmúlt 50 év politikájának alapdokumentumait. Állíthatjuk – bármennyire is nem tetszik ez azoknak (politikusoknak, technikusoknak), akik sikeresen lovagoltak a hidegháború hullámain – sem az Egyesült Államok, sem a Szovjetunió részéről soha nem készült olyan terv, amelyik a másik elpusztítását vagy a másik területének elfoglalását célozta volna.

Mennyi értelme volt a csillagháborús kiadásoknak? – tesszük fel a kérdést. Mi, történészek, aztán fizikusok, biológusok soroljuk a csillagháborús programok hasznát az emberiség számára. Mondjuk: hiszen ez a hidegháború hordta ki az űrkutatást, az atomfizika, a modern meteorológiai kutatások, a földtani kutatások, sőt a biológiai-genetikai kutatások modern gyerekeit. Korszerű eszközeink fejlődése – maga az informatika eszköztára is – ettől a hidegháborús őrülettől kapott, paradox módon, óriási támogatásokat és ösztönzéseket. Sőt, szellemi kihívásokat is ezek jelentettek fizikusnak, kémikusnak, biológusnak, matematikusnak egyaránt. Mi biztosak vagyunk abban, hogy a hatalmas anyagi pazarlás, a generációkra kiható lélekrombolás mellett a korszak hasznot is hozott.

De nem hallgathatjuk el, hogy e csillagháború céljai voltak hamisak. És a legnagyobb kár, amit okozott, az emberi gondolkodás megfertőzése. Lelki fertőzés. Az erőszak, a gyanakvás, a konfrontáció, az idegenellenesség világmagatartássá vált. Nyugaton, Keleten egyaránt. Mert miért kellett lefojtani politikai eszközökkel (illetve a Szovjetunióban adminisztratív eszközökkel) vagy manipulációval azokat az erőket, amelyek a két nagy államszerveződés belső nagy, a földgolyó más részein jelentkező társadalmi betegségeiről beszéltek? Arról például, hogy az emberi társadalom célja nemcsak a technikai eszközkultúra fejlesztése, hanem az emberi életminőség egészének javítása. Mert az állandó védekezésre való készenlét belső vakfegyelmet kívánt. Most már látjuk, kiknek érdekében. Sőt, miért kellett feltétlenül politikai ellenzékinek minősíteni azt, aki emberi-kulturális esélyegyenlőségről beszélt, a szociális nyomorúság enyhítésének szükségéről, vagy netán az Európán, Amerikán kívüli világ egyenjogúsításáról, vagy éppen a természet kizsákmányolásának megállításáról. Miért kellett egyik oldalról leburzsoázni, másik oldalról lekommunistázni, vagy anarchistáknak minősíteni azokat, akik a társadalom belső feszültségeiről beszéltek? Azért, mert a kölcsönös fenyegetettség a konfliktuskeltő politikus-közéleti egyéniségeknek kedveztek, mind a hatalom csúcsán, mind a mindennapokban: helyi igazgatásban, munkahelyeke. A gyanakvók, a kirekesztők, a diktatórikus hajlamú egyéneknek. Most látjuk, hogy a világ biztonságát nem kommunisták és nem marslakók vagy radikális antikommunisták fenyegetik, hanem a földgolyóméretekben felgyülemlett szociális, kulturális emberi feszültségek.

Sőt, az sem vált valóra, hogy a szovjet rendszer összeomlása után valamelyik Európán kívül felnőtt államhatalom, netán az iszlám államok egy csoportja támadja majd meg az USA-t vagy a zsidó–keresztény kultúrájú államok szövetségét.

Ma: belső feszültségek

Szeptember 11-én az is kiderült, hogy a mi rendszerünk belülről várhatja a legnagyobb támadást. Az a diák, aki a Közel-Keletről került Hamburgba, 8 évet élt Németországban és mintadiákként tanult egy német egyetemen, már része volt a mi liberális demokrata rendszerünknek. Az a terrorizmus, amely az állam törvényein kívül helyezi magát és az a terrorista, aki saját életét, valamint ezrek életét fanatikusan alárendeli a maga világnézetének, és belerepül egy épülettoronyba, ez az ember már a mi kultúránk része. Ha tetszik, ha nem.

A mi kultúránk ugyanis – ezt is hiába hangoztatjuk mi, „maradék társadalomkutatók” – vegyeskultúra lett. Az Egyesült Államok csodálatos szabadságelve fellazította a zsidó–keresztény kultúrkör évezredes feszes hitvilágát. A szabadkereskedő Anglia a maga 18–19. századi világhódításaival hozta a szigetországba az iszlám, a buddhista, a sintoista kultúrelemeket. De a kultúrkör egységének igazi feltörését a legújabb kor népi kohója, Amerika hozta. Különösen az utolsó három évtizedben, amikor az arab, a kínai, a japán és indiai népelemek meggyökereztek az Újvilágban.

És ezek a meghonosodott népek bárhogyan is amerikaiakká (vagy nálunk a kontinensen a törökök európaiakká) alakultak, mégis érzik az érzelmi-szokásrendi azonosságot volt hazájukban, az arab és ázsiai országokban, Törökországban, Indiában, Kínában élő rokonaikkal. Ezek a 20. századi jövevények hasznos adófizető polgárok és üzleteink fogyasztói, szomszédaink a községekben, hotelekben. Közöttünk élnek, embertestvéri közelségben élnek velünk. Ki vannak szolgáltatva nekünk – így érzik ők. De most már, szeptember 11. óta tudjuk, hogy mi is ki vagyunk szolgáltatva nekik. Használják a liberális demokrácia intézményeit, élnek a lehetőséggel, csak éppen más életcélokra is felhasználhatják intézményeinket. Amely életcélok valahol a világ más részein fogalmazódnak meg, más erkölcsi rend részeként.

Az együttélés az kölcsönösség, mondjuk évtizedek óta. Tanulmányozni kell ezt az új együttélést, a beáramló új vallási és szokásrendi elemeket. Ha az új népelemek erkölcse eltér a miénktől, abból csak társadalmi konfliktus származhat.

Tanulmányozni kell tehát a zsidó-keresztény kultúrában eddig élt társadalmaknak saját népességüket. Lehet ez a technika, a természettudományok művelői előtt valami lényegtelen, valami „nem egzakt” foglalkozás, de hát az ember – beleértve a természetkutatót is – sem írható le egyszerűen biokémiai vagy biofizikai egységként. Ez is a tudományos vizsgálatok tárgya kell, hogy legyen. Ha elhanyagoljuk az új társadalmi-szociális-etnikai-vallási folyamatok tanulmányozását, akkor egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy a velünk élő embertársaink – hotel- vagy utcaszomszédaink – felrobbantják, megsemmisítik technikai infrastruktúránkat, számunkra érthetetlen módon évezredes emberi céljaink ellen fordulnak. (Mindehhez hozzákívánkozik – amire még szeptember 11. egyelőre nem figyelmeztet, ezért csak zárójelben jegyezzük meg – hogy nem csak az Európán kívüli kultúrákba születettek körében jelentkeznek új radikális irányzatok, amelyek szembefordulnak évszázados eszményeinkkel, és nem hajlandóak követni évezredes erkölcsi rendünket.)

Tanulmányozni kell ezt az új keverékkultúrát, ki kell dolgozni az új világnézeti dialógus módjait. Nem lehet ugyanis rendőrállammá átalakítani közösségi életünket, ahol minden embert, minden emberi cselekvést – közlekedésben, termelésben, postaküldésben, iskolában, hivatalban – ellenőrzés alatt kell tartanunk.

A támadó ember megismerése

Mit tegyünk? Ezzel fordulnak most már az emberek, a világ közvéleménye, felénk, kutatók, tudósok felé.

A csillagháborúra is alkalmas mérhetetlenül drága fegyverzetek mindenhatóságába vetett hitünk elbizonytalanodott. Kétségbeesve látjuk: a modern fizika és kémia találmányain felhízott fegyverrendszerek irányítóinak eszén túljárnak a legprimitívebbnek tűnő népek is, és a méregdrága laboratóriumokban kidolgozott, lézerirányítású fegyverek célpontjait egyszerűen betelepítik emberi közösségek lakóhelyei, kórházak, élelmiszerraktárak, iskolák közé. Akadémiai címeikre és technikai csodáikra büszke természetkutatók és drágán megfizetett politológusok mondanak csődöt a kecskepásztorokkal szemben. Mondhatjuk úgy is: visszaélnek azzal, hogy mi nem akarunk tömegmészárlást, vérfürdőt csinálni.

Az emberek, miután felocsúdnak a katasztrófa keltette megdöbbenésből és elsiratták az áldozatokat, immáron az orvoshoz fordulnak diagnózisért, mert félnek a következő haláloktól, a következő katasztrófáktól.

Most már nem a fizikusoktól, a technikától várják a megoldást, hanem a társadalom kutatóitól. Már látják, hogy olyan konfliktushelyzettel állunk szemben, amit lézerekkel, repülőkkel, bombákkal nem lehet megoldani. Mi pedig azt mondjuk: az embert kellene jobban ismerni. A napi életet élő, indulatokkal, érzelemmel, hittel-csalódással teli emberek együttesét. A magunk táradalmát és azt az emberi társadalmat, amelynek néhány tagja megtámadott bennünket. A tegnap bennünket megtámadó embert kell megismernünk. És meg kell szüntetni azokat az okokat, amelyek miatt ők ellenünk fordultak, és a maguk igaza szerint akarják megsemmisíteni szent háborúval a mi világunkat. Mert már azt látjuk, hogy nemcsak az érdek, az anyagi előny, de a „vakhit” is történelmi kategória. S hogy az ember nem csak eszközkészítő és eszközbirtokló lény.

A Magyar Tudományos Akadémián, a Magyar Tudomány Napján elhangzott előadás első része. A szerző történész