A dekadencia árnyékában – most már optimistán

„Most már tudok egyszerűsíteni”Kiss Gábor felvételeKezdjük a beszélgetést egy harmadik személlyel. Dusza Pista jut eszembe rólad, aki a felfedeződnek tartotta magát. Valahol megírta: valamelyik képzőművészeti táborban meglátott egy fiatalembert, aki ott rajzolgatott, és akiből képzőművész lett... Hogyan is volt ez?

Ez akkor lehetett, amikor felvettek a képzőművészeti főiskolára, tehát 1989 nyarán. Akkor került először Somodiból Jászóra a Csemadok-tábor, s ott ismerkedtem meg Pistával, aki meghatározó pont lett az életemben. Mondhatnám úgy is, a mecénásom volt, mert minden kiállításomon megjelent, vásárolt a képeimből. Kritizálta is őket. Aztán elérkezett az idő, amikor már nem kritizált, hanem közösen gondolkodtunk. Emlékszem, úgy alakult, hogy a tábor után kellett feljönnöm az egyetemre az ún. nyári aktivitásra...

Akkor még volt ilyen?

Igen, remek dolog volt, mert nekünk, képzőművészetiseknek nem építkezésen kellett dolgozni, hanem Kistapolcsánban, az egykori főúri vadászkastélyhoz jártunk lovakat rajzolni. Fantasztikus élmény volt tisztavérű, nemes állatokat rajzolni. A lovászok természetesen megengedték, hogy lovagoljunk is.

Ezek szerint jól lovagolsz?

Azt azért nem állítanám, de nagy élmény volt. ĺrtam is haza édesanyámnak, hogy a magyar lóra termett. Pórázon vezettek bennünket körbe-körbe, és az volt a kikötés, hogy akit ledob a ló, az egy liter bort fizet. A lovászok alig várták, hogy a galopp következzék, mert akkor kevesen maradtak nyeregben. Én rögtön rájöttem, hogy ilyenkor mit kell csinálni, hogyan kell együtt mozogni a lóval. A lovászok azt hitték, nem először ülök lovon, és elismerően bólogattak.

Azt mondod, a lovaglás talán a génjeidben van. A képzőművészeti hajlamot kitől örökölted?

Anyámnak is jó kézügyessége van, de anyám testvére, a keresztapám is jól rajzol. Saját festményei díszítik a házát. De ők tanítók lettek. Engem, amióta az eszem tudom, csak a rajzolás érdekelt. Elég volt egy papírt elém tenni, s azzal elvoltam egész nap. Az öcsém is nagyon szépen rajzolt, sőt nehéz lett volna eldönteni, melyikünk rajzol jobban. Ő egészen más pályára állt: fizikus lett. De a mai napig nagyon érti és kedveli a művészetet. Ezzel szemben én a természettudományokból nem vagyok zseni, bár analfabéta sem, hiszen érettségiztem fizikából.

Ha szabad összehasonlítást tenni, a rajzkultúrában van egy testvéred: Szkukálek Lajos, aki szintén megszállottan rajzolt gyerekkorától. Szerinted mi a fontosabb a rajz, a vonalvezetés vagy a színek, a kompozíció? Sokszor lát az ember zseniális képet, de visszariasztja a darabosság, a rajzkészség hiánya.

Ezzel a kérdéssel én se nagyon tudok mit kezdeni, mert egyik kedvenc festőm éppen Kandinszkij, akiről tudjuk, hogy van nagyon realista, kifejezetten rajzos korszaka is. De van olyan is, amely teljesen expresszív. Inkább az utóbbi ismert. Hozzám is ez áll közelebb. Kevesen veszik észre, de ő hatott leginkább a festészetemre. Igaz, ezt észre sem lehet venni, hiszen én nem tobzódok a színekkel.

Voltak más példaképeid is, akiket szívesen felvállalsz? Valamelyik tanárod az egyetemen.

A tanárok közül nem találtam, pedig nagyon szerettem volna. De hát olyan lehetetlen helyzetben voltunk, hogy szinte félévente cserélődtek a tanáraink, s ez afféle hontalanságérzést is okozott. Ami amúgy is benne van az emberben a kisebbségi lét miatt, de ez még rosszabb volt, hisz nem volt kihez, hova tartozni. Egyébként nem tudom, miért kísér ez a magányosság végig egész életemen. Hatvanötös születésű például egyedül voltam a szülőfalumban. Amikor összevonták a három falut, tehát Vendégit, Horvátit és Újfalut, akkor is egyedül voltam hatvanötös. Borzasztó volt, de így alakult. A képzőművészetire nagyon nehéz volt bejutni, mert kevés embert vettek fel. Grafikán kilencen kezdtünk, ötödikre egyedül maradtam. Megint egyedül. Negyedik, ötödik osztály felé már kéthónaponként változtak a tanáraink. Amikor arról volt szó, hogy korrekciók kellenek a diplomamunkához, már nem is érdekelt a dolog, és nem izgatott senkinek a véleménye. Visszatérve Dusza Pistához: ő azzal vígasztalt, hogy így legalább nem érnek hatások. Mert akiket például Brunovský intenzíven tanított, azok később nem nagyon tudták kivonni magukat a hatása alól. Egyedül Igor Rumanský tanított huzamosabb ideig, vele aztán jó barátságba is kerültem. Liptóból származik, valami kicsi tanyáról, de rokonlelkek vagyunk. Nála fedeztem fel egyébként, hogy a vonalat úgy kezelte: megadta a kellő tiszteletet neki.

Kevés hatás ért az iskolában. A sors vagy a véletlen azonban úgy hozta, hogy magad is tanítasz.

Ebbe véletlenül csöppentem bele. Éltem a lehetőséggel, és elvégeztem a pedagógiai minimumot. Nem mondom, hogy nagy örömmel, hiszen ez plusz munka volt, plusz államvizsgával, a diák pedig menekül a terhektől és a feladatoktól, ahol csak teheti. Pedagógus nem szerettem volna lenni, mert pedagóguscsaládból származom, s a pedagógusok minden rossz tulajdonsága ott volt előttem terítéken. Egyébként rajztanár lehettem volna a középiskola után is. De én képzőművész akartam lenni. Manapság ugyan nem veszik figyelembe, de azért a hierarchiában az egy magasabb lépcsőfok. Lehet, hogy nem számít, de így kezelik.

Meg hát két különböző életforma is.

Pontosan. Nekem öt évig tartott a felvételizgetés a képzőművészetire, pontosabban harmadik nekifutásra sikerült. Végül anyám rábeszélt, hogy végezzem el a pedagógiai minimumot is. Aztán amikor befejeztem az iskolát, kiderült, hogy valóban nem tudok megélni szabadúszóként. Elvállaltam először két napi tanítást – hogy legalább a rezsire fussa – most pedig ott tartok, hogy a hét minden napján tanítok, teljes óraszámban. Heti harmincöt órát. Ezt főleg a rajz teszi ki. Három iskolában tanítok: a szepsi magyar alap- és középiskolában, de a szlovák középiskolában is. Muszáj volt ennyit vállalni, mert sok az útiköltség.

Ha jól tudom, harmadik éve élsz Rozsnyón. Hogyan sikerült ingázóvá válnod?

Az új életforma új párkapcsolat eredménye. Rozsnyón azért nem vállaltam állást, mert nem szeretnénk itt maradni. Előbb-utóbb viszszaköltözünk Vendégibe, a szülőfalumba. Ágit ide köti az állása, a Bányászati Múzeum meg a regionális tudósítói munka, s egy férfi könynyebben megoldja az utazgatást.

Miért jöttél vissza az egyetem után? Visszahúzott a szülőföld? Nem lett volna több lehetőség Pozsonyban?

Hívtak is, marasztaltak is, lakhattam volna Somorján, de engem ez akkor nem érdekelt. Utána megbántam, de most már ismét nem bánom az akkori döntésem.

Szokás emlegetni a társadalmi megbecsülést meg hasonlókat. A művészeket nem igen kényeztetik nálunk, legalábbis megélni ebből nem lehet.

De a tanítókat sem! Sőt, a művészeket, azt hiszem még inkább megbecsülik. De nem tudom, a tanítókkal mi van. Vagy a világgal mi van. Ha egy társadalom nem becsüli a papot meg a tanítót, ott totálisan felborult az értékrend. Persze, a művészeteken belül is nagy a szóródás. Talán a könnyűzene az, amit a társadalom leginkább elfogad. Az okát csak sejteni lehet: talán nem bírják befogadni. Óriási a dekadencia, ezt tanítóként látom. Ez valami kétségbeejtő. Egyszerű lenne tenni ellene, de mintha ez valami felsőbb akarat lenne. Talán azért van így, mert könnyebb így bánni az emberekkel? Egyre hanyatlik minden, úgy látom.

Bajban vagy ezzel a világgal, ezzel a helyszínnel, ahol élünk?

Nem vagyok vele bajban. Azt hiszem, kiismertem, el tudok igazodni benne. Legalábbis így veszem észre. Pedig majdnem ráfáztam, kevésen múlott. De értem jött egy lány. Ez tényleg úgy volt, mint a mesében, bár a mesében a királyfi megy a lányért, és megküzd a sárkánnyal. Nálunk fordítva történt.

Tavaly jelent meg egy könyved, a Stációk. Kérdezhetném, miért fontos számodra a téma? Vallásos vagy? Hívő ember vagy? Hiszen oltárképet is festettél. Családi örökség? A régi rendszerben éppen a tanítókat igyekeztek távol tartani az egyháztól.

Anyám hívő volt, az is maradt. Templomba ugyan nem járt, de én is úgy mondanám, ahogy Voltaire írta: értelmes embernek nincs szüksége intézményesített hitre. Engem gyakran kihoznak a sodromból a papok furcsa hozzáállásai az élethez. Ha a katolikus egyházra gondolok (magam is katolikus vagyok), eszembe jut, hogy az az egyház, amely hozzájárult a nagy stílusváltásokhoz, a hatalmas projektek kivitelezéséhez, egyszer csak – az ellenreformáció idején – megfeneklett, és azóta élőhalott. Ezt nem engedheti meg magának. Ha nem kapnak észbe, az történik majd itt is, ami Csehországban, hogy mindenkit elveszítenek, és a templomba a turisták fognak járni.

Mit mond számodra az a kifejezés, hogy szlovákiai magyar kultúra? Az irodalomban ez másképp van, hiszen a regénynek helyszíne van, típusok, hősök vannak benne, akiknek sorsát a szülőföld determinálja. A képzőművészetben hogyan van ez?

Itt születtem, ezekhez az emberekhez tartozom, közülük nőttem ki, tehát fizikailag szlovákiai magyar vagyok. De hadd mondjak egy példát. Amikor Varsóban volt a szlovákiai magyar kultúra hete, amelyen Fodor Katával volt közös kiállításom, akkor egy lengyel művészettörténész azt mondta, hogy ezek a művek bárhol Európában megállnák a helyüket, hogy teljesen európai mércével mérhetők. Az alkotásaim túl vannak a szlovákiai magyar terminuson. Bár itthon is érik hatások az embert, hiszen éppen mostanában – nem tudom, miért, a középszerűség teszi, vagy mi? – próbálják centralizálni a szlovákiai magyar kultúrát. Nem tudom, mi szükség van rá, de újra kategorizálnak, definiálnak.

Ezt nem egészen értem. A kritika? Hiszen nincs is. A politika?

Pont erre gondolok. Nem feltétlenül akartam kimondani a szervezet nevét, de amit a Csemadok csinál mostanában, azzal nem tudok mit kezdeni. Ledöbbent.

Miért, hiszen nem függsz tőle?

Olyan téren függök tőle, hogy például a kulturális minisztérium kisebbségi bizottságában benne volt a Képzőművészek Társasága, hasonlóan az ĺrók Társaságához. Most ebből a szakmai testületből kiszórtak mindenkit, de úgy, hogy még csak nem is szóltak. De ugyanez történt az Illyés Közalapítvánnyal, onnan is kicsaptak mindenkit, furcsa módszerekkel. Ezt az egész helyzetet, ha már szlovákiai magyar kultúráról beszélünk, Adyval tudnám meghatározni. Pontosabban két meghatározás is érvényes. Az egyik, hogy volna itt tenni akarás, de azokat az embereket, akik mozdítanának a dolgokon, nem hagyják. Percemberkék tombolnak mostanában. A másik szintén Ady: Ha virág nőtt a lelkében, a csordanépek lelegelték. Ez pontos válasz is egyben a hanyatlásra: a percemberkéktől nem lehet semmibe belekezdeni.

Nem unatkozol, egyik kiállításod követi a másikat. Mitől van ez? Megjött a munkakedved? Divatba jöttél?

Minél több a teher, annál jobban megy a munka. A Rovás művészeti csoporttal például beindítottuk a kassai Thália Színházban a pályakezdő fiatalok kiállításainak szervezését, de teli vagyok újabb ötletekkel és tervekkel. Most éppen hetényi kiállításomra készülök, amely húsz olajképből álló sorozat lesz, gyönyörű aktokból áll, amelyek egyetlen „ruházata” a maszk. Ami lényegében arról szól, hogy a nő minél inkább levetkőzik, annál inkább fel van öltözve, és minél kevesebb ruha van rajta, annál monumentálisabb. Most minden nap ezt festem, és minden nap alig várom, hogy holnap legyen, és mehessek festeni. Festhetném itt is, de nem tudom. Nekem otthon, Vendégiben kell festenem.

Erről Dúdor Pista jut eszembe, aki a nagy ivászatok szünetében haza-hazaruccant Dereskbe, és ontotta a képeket. Mitől van ez? Jobban inspirál a gyerekkor színhelye?

Nem gondolkodtam rajta. Itt, Rozsnyón is van a lakásban festőállvány, Szepsiben műtermem van, de otthon jobban megy. Bárhol. Asztalon, falnak támasztva, nem kell hozzá semmi különös.

Melyik kiállításod volt fontos, vagy melyikre emlékszel szívesen?

Az az igazság, hogy nem volt egy fontos kiállításom sem eddig. Talán a losoncit említeném, amely a Nógrádi Galériában volt, az első térgrafikáimból. Szabó Kinga minden előítélet nélkül megbízott bennem, és megengedte, hogy a szőnyeg kellős közepén elfalazzuk a termet. Ezzel azt a hatást akartam elérni, mintha a falra lenne felakasztva egy nagyméretű kép, amelybe be lehet lépni. A fal túlsó oldalán ujjnyi vastag drótokból volt a rajz.

Szereted az installációkat?

Nem nagyon, ez a kiállítás nem is hasonlított rájuk. Talán annyi volt közös bennük, mint a mostani nonfiguratív trendeknek és az én figuralizmusomnak. De más volt a komáromi Limes-beli kiállításom is, ahol az egész templom belsőjét sikerült behálózni vonalakkal.

Volt egy mélypontja az életednek, melynek a terhét sokáig cipelted.

Volt egy rossz döntésem. Diákkori szerelem volt, amely fokozatosan kiégett. Mire észbe kaptunk, addigra férj és feleség voltunk. A keresztényi neveltetés, a hagyományok tisztelete meg egyebek okán nem tudtunk kilépni belőle. Ez a boldogtalanság odáig elment, hogy majdnem elégtem. Ahogy utólag belegondolok, a könyvem, a Stációk talán éppen az én keresztutamról szól. Hiszen a keresztutak lényegében az ember keresztútjáról szólnak.

És most?

Most jól érzem magam. Úgy érzem, valami felfelé ível, valami elkezdődött. Talán most vagyok azon a szinten, hogy tudok festeni. Idáig kikínlódtam magamból a képeket, addig festettem őket, amíg nem sikerültek. Most már tudok egyszerűsíteni.