A blues „esztergomi kistigrise”

Egy jó barátom keresett fel munkahelyemen pár nappal karácsony előtt, s fehér papírba csomagolt dobozt nyomott a kezembe, mondván, CD-k vannak benne. A nagy ünnep előtti pörgés és kapkodás közepette nem is volt időm megnézni a kis csomagot. Aztán jöttek a nyugalom napjai, s meglepve fedeztem fel, hogy a lemezek között egy kék borítós DVD is meglapult. Tíz fesztivál, Paks, 1993-2002 ez állt a jellegzetes DVD-tok címlapján. Valamint: International Gastroblues Festival, blues, jazz, rock & gastronomic meeting of wine friends.

Igen, gondoltam, a nagy nyári fesztiválok egyik legnagyobbika a paksi, idén múlt tíz éves. Nyár közepén három napra a blues fővárosa immáron több mint egy évtizede Paks, az atomváros. A pontosan 50 tracket felvonultató címlistán reménykedve kerestem zenekarunk nevét, bár nem sok esélyt adtam magunknak, hiszen tíz év alatt több száz hazai zenekar, többek között a blues és rock-blues teljes hazai élmezőnye, valamint legalább egy tucat világsztár és élő legenda lépett fel a Duna menti „blues-városban.” Aztán Ferenczi Gyuri és a Tátrai Band közé beékelve felfedeztem a mi zenekarunkat is: Tűzkerék R. B.: Chuck Berry nótája. Igen, emlékszem, ütős, boogie-s lüktetésű saját szám volt. Nemes Nagy Péter szakíró a mellékletben található kis füzetben így ír rólunk: „... helyet kaptak a honi „kistigrisek”, az esztergomi Tűzkerék R. B....”

Jó volt olvasni a nevünket a Mini, a Deák Bill Blues Band, a Coda, a P.Mobil, a Palermo Boogie Gang, és más együttesek nevei között. A fesztiválokról készült filmhez tartalmas bonusz rész is tartozik: riportok, zenék felváltva. Itt néhány felvidéki névre is rátaláltam. Örömmel olvastam, hogy az érsekújvári Canned Heat R. B., Sajtos Feri csapata is szerepel a listán, utánuk pedig a zentai Vivat Bacchus következik.

Ha valaki középiskolás koromban, valamelyik osztálybulin, ahol éppen a Tobacco Roadra roptuk a táncot (lengyel Grundig magnóról szólt), azt jósolja nekem, hogy „öreg, valamikor egy lemezen fogsz szerepelni a Nashville Teens-el”, simán kiröhögöm! Pedig így történt, a mind a mai napig népszerű dal előadóival nem csak egy albumon szerepelünk, de egy riport végén éppen én konferálom fel Ray Phillips bandáját. Valahogy így: „nagyon jó, hogy Gárdai Gyuri, a fesztivál szervezője évente összegyűjti a fesztiválon a hazai blues élet legjobbjait, s hogy megadja a fesztivál rangját, meghív egy-egy világsztárt is!“ Aztán egy boszorkányos filmes vágásnak köszönhetően feldübörög a Nashvill Teans, és iszonyú keményen elnyomják a Hootchie Cootchie Man című tradicionális blues rockba oltott változatát.

Különös gondolatsort indított el bennem ez a zene. Nemrég fejeződött be a XX. század. Mondjuk rá azt is: a műanyag kora. A zenében is. Voltak az egynyári slágereket játszó műanyagzenekarok, oly múlandóak, mint a papírzsebkendő, vagy az eldobható műanyagpohár. Ki emlékszik ma már az Archies-re, és a Sugar, sugar-ra? Aztán jött néhány „fémes” hangzású zenekar, mint a Black Sabbath, Led Zeppelin, Hendrix és a Cream, s a zenéjük hasít, mint a pengeacél. Most meg itt van a XXI. század. A virtuális-digitális-elektro-techno-trutyi, vagy mi. Az informatika kora, Internet, világháló. Az információ, a hír az érték. Hírérték, ami akkor jó, ha igaz, s nem hamis. A zenében is. Nyomulnak a tátika bandák, CD-n terjednek, CD-vel turnéznak, s ha kilökik őket egy színpadra, miközben a keverőpultnál elromlik a CD-játszó, akkor csak annyi telik tőlük, hogy „mi a baj tesókám?”, s a zene elmarad. A sötét klubok mélyén, pedig újra és újra nekirugaszkodik néhány fiatal, erősítővel babrálnak, gitárral, dobbal zajonganak, s jó hangosan nekilátnak megváltani a világot.

Jól ismerjük őket. Ők azok a három-négy szabólegények, akik újból és újból elindulnak meghódítani a világot, amíg csak nap kel fel az égen. Szóval, csak annyit szerettem volna elmondani, ezen a paksi fesztivál DVD-n is ők szerepelnek. Miután végignéztem a filmet, s visszatettem az égszínkék lemezt a tokjába, különös, elfogódott érzés vett erőt rajtam. Remélem, nem értesz félre kedves olvasó, nem dicsekedni akartam, ha megnézed a „Tíz fesztivált”, biztos megértesz.