75 éve megmozdult a határ

1938. november másodika, Bécs, Belvedere kastély. Joachim von Ribbentrop német és Galeazzo Ciano gróf olasz külügyminiszter ellátja kézjegyével azt a dokumentumot, melynek értelmében az akkori Szlovákia döntően magyarlakta része közel két évtizeddel a trianoni békeszerződés után visszakerül a Magyar Királysághoz.  Az első bécsi döntésnek nevezett döntőbírói ítélethez a szeptember végén megkötött müncheni egyezmény nyitotta meg az utat. Az egyezmény értelmében Csehszlovákiának le kellett mondania németlakta területeiről a náci Németország javára – a döntést a német és az olasz vezér mellett a brit és a francia miniszterelnök is ellátta kézjegyével. Akkor olyan megállapodás született, hogy a csehszlovák–magyar ügyben – hacsak nem egyezik meg a két vitás fél – a németek és az olaszok hivatottak dönteni. [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"126681","attributes":{"alt":"","class":"media-image","height":"341","title":"Chvalkovský, Ciano, Ribbentrop, Kánya","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]]Komáromban nem egyeztek megAz új csehszlovák–magyar határról október 9-én Komáromban kétoldalú tárgyalások kezdődtek. Ezen Csehszlovákiát már a szlovák autonóm kormányzat képviselte. A küldöttségeket Jozef Tiso szlovák miniszterelnök, illetve Kánya Kálmán magyar külügyminiszter vezette. A helyszín a szlovák delegáció számára rendkívül hátrányosnak bizonyult, ugyanis a helyi lakosság a visszatérés mellett volt, a magyar küldöttséget virágesővel fogadta, a templomok tornyaira magyar zászlókat tűztek ki és a tárgyalásokra behallatszott az utcán énekelt magyar himnusz. A tárgyalások helyszínéül a csehszlovák hadsereg által őrzött megyeháza szolgált. Szlovák történészek azt is hibának tartják, hogy a szlovák küldöttség belement: a tárgyalási nyelv legyen a magyar. Ennek egyébként praktikus okai voltak: a szlovák delegáció tagjai mind tudtak magyarul, az eredetileg tárgyalási nyelvnek megállapított franciát nem beszélték – főleg a megfelelő szinten – mindannyian.  A tárgyalásokon a magyar fél lépett fel kezdeményezőként, a delegációk álláspontjai nagyon eltértek egymástól. A magyar követelés az 1910-es népszámlálás szerint magyarlakta területekre terjedt ki, összesen 12 940 km²-re, 1 030 794 lakossal, a többi területen pedig népszámlálást kívántak kiírni. A szlovák fél csak a szinte színmagyar Csallóközt kívánta átengedni, azzal a feltétellel, hogy Komárom szabad kikötő lesz – ez összesen 1838 km² kiterjedésű területet jelentett, 105 418 lakossal. Tisóék utolsó javaslata 5200 km² terület visszacsatolásáról szólt, melyen 350 ezer lakos élt. A komáromi tárgyalások október 13-án véget értek, azzal, hogy mindkét fél a németekre és olaszokra hagyja a döntést. [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"126682","attributes":{"alt":"","class":"media-image","height":"254","title":"A bécsi döntés térképen","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]]Bécsben döntöttek – a németek és az olaszokNovember 2-án a bécsi Belvedere palotában került sor a döntésre. A tárgyalást Ribbentrop nyitotta meg, hangsúlyozva, hogy a döntést mindkét fél előzetesen elfogadta. Ezt Ciano üdvözlő beszéde követte, majd Kánya Kálmán fejthette ki a magyar álláspontot. František Chvalkovský csehszlovák külügyminiszter átadta a szót nagykövetének, aki a csehszlovák államnak a kérdés megoldására tett erőfeszítéseit emelte ki, majd a felek között vita alakult ki.  Az ebédet követően Ribbentrop és Ciano egy külön szobába vonultak, hogy megállapodjanak a végleges határvonalban. A német külügyminiszter inkább a szlovákokat támogatta, de olasz társa végül rábeszélte arra, hogy Munkács is a magyaroké legyen. Ezt követően záróülésre került sor, ahol kihirdették az új határt és átadták az ezt rögzítő térképet a küldöttségeknek.  A németek stratégiája a döntés során az volt, hogy egyik felet se elégítsék ki teljesen – az oszd meg és uralkodj elv alapján hozták meg döntésüket. Arra számítottak, hogy a jövőben mind a szlovák, mind a magyar fél Németország kegyeit fogja keresni egy újabb határmódosítás érdekében. Berlin taktikája tökéletesen bevált, a később megalakuló háború szlovák állam és Magyarország is a háború végéig hűséges volt hozzá.  A döntés eredményeképpen 11 927 km² terület tért vissza Magyarországhoz, 869 ezer fős lakossággal, akik közül 752 ezer fő (86,5%) volt magyar és 117 ezer más nemzetiségű (szlovák, német, ruszin) – a döntés után megtartott magyar népösszeírás eredményei alapján. Az 1930-as csehszlovák népszámlálás adatai alapján a visszacsatolt területen 852 ezer lakos élt, közülük 506 ezer (59%) volt magyar, 290 ezer (34%) pedig szlovák nemzetiségű. Az új határokon túl – a „Csonka-Szlovákiában” kb. 70 ezer magyar maradt.  A döntés hírére eufórikus hangulat uralkodott el Magyarországon és a felvidéki magyar területeken: a vonattal hazatérő magyar delegációt Hegyeshalom után minden állomáson ujjongó tömeg fogadta, Budapesten az utcán ünnepeltek. Számos felvidéki magyar településen nagy tábortüzet gyújtottak november 2-án este, megünnepelve a döntést. Esterházy János, az első számú szlovákiai magyar politikus bár a döntés kihirdetésekor sírt örömében, nem volt elégedett vele, és később azt javasolta, a szlovákok bizalmának visszaszerzése érdekében ezer négyzetkilométernyi szlovák többségű területről mondjon le Magyarország Nagysurány és Tótmegyer között, ám ezt elutasították.  Mivel az új határt egy 1:750 000 méretarányú térképen rajzolták meg, a határvonal 750 méter széles lett volna és sok települést kettészelt vagy nem lehetett megállapítani a pontos hovatartozását. Ezért november végén határmegállapító bizottság jött létre, mely 1939 tavaszáig működött. Itt már csak kisebb változásokra került sor, például néhány Kassa-környéki szlovák falu kérte, hogy Magyarországhoz csatlakozhasson, mivel ellenkező esetben piacukat vesztve gazdaságilag ellehetetlenültek volna. A határok megállapítása után végül 12 012 km² terület került Magyarországhoz. [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"126684","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]A bevonulás A felvidéki bevonulás volt a honvédség első jelentős hadmozdulata 1919 óta. Az ünnepélyes fogadtatást – semmit sem bízva a véletlenre – a rendező tisztek és az adott település elöljárósága közösen készítették elő, mindenütt előre meghatározott módon. A bevonuló seregeket mindenütt tömeg várta.  Az első település, ahová a magyar csapatok 5-én bevonultak, a csallóközi Medve volt, míg a nagyobb településeket 10-én érték el. Horthy Miklós kormányzó két nagy bevonulást hajtott végre: október 6-án Komáromba, 11-én pedig Kassára vonult be fehér lovon. Utóbbi volt az ünnepi események csúcspontja.  A kassai bevonuláson részt vett a revíziót régebb óta támogató angol nemes, Harold Harmsworth, Rothermere lordja, aki Londonból utazott ide, hogy szemtanúja legyen az eseménynek. A bevonulás alkalmából beszédet mondott többek között Esterházy János gróf is – ő volt az Egyesült Magyar Párt elnöke, mandátumát Kassán szerezte.  Kassán Horthy szlovákul is szólt az egybegyűltekhez. „Forró szeretettel üdvözöllek benneteket, akik ma visszatértek ezeréves közös hazánkba, melynek szabad földjét velünk együtt műveltétek és védelmeztétek is” – mondta a kormányzó, aki azt ígérte a szlovákoknak, hogy a továbbiakban is használhatják anyanyelvüket, kultúrájukat, s nem fogja őket bántódás érni. Kisebbségi szempontból az entreé szebbre sikeredett, mint Benešék 1945-ös bevonulási nyilatkozatai és lépései, ám messze állt a valóságtól. A visszacsatolt területekről több ezer szlováknak kellett elköltöznie vagy elmenekülnie, elsősorban az 1920 után odaérkező kolonistáknak, valamint a csehszlovák hivatalnokoknak, tanítóknak. [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"126685","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]Árnyaltabb megítélésA bevonuló magyar seregeket a magyar lakosság örömmel fogadta, ám az idő múltával árnyaltabban látta a visszacsatolás értékelése. A visszacsatolt területek lakosságának gazdasági és szociális helyzete romlott 1938 után – ami nemcsak az egy évre rá kezdődő világháborúval, hanem főként a csehszlovák és a magyar gazdaság eltérő színvonalával volt magyarázható. „Minden drága, vissza Prága” – így a korabeli jelszó. Emellett a lakosság politikai jogai is némileg sorvadtak. A felvidéki magyarság az első csehszlovák köztársaság két évtizede alatt elszokott a két világháború közötti Magyarországra még mindig jellemző „uram-bátyám” viszonyoktól. A nem kevés zsidó származású és/vagy identitású magyar élete szintén nehezebb lett a Magyarországon akkor már lassan két évtizede hatályos numerus clausus-törvények miatt. Igaz, a Szlovákiában maradt zsidók még rosszabbul jártak, hiszen az 1939 márciusában létrejött szlovák állam sokkal gyorsabban kiszolgáltatta őket a náciknak, mint Magyarország.  A szlovák társadalom számára a bécsi döntés olyan volt, mint Trianon a magyaroknak. Igazságtalannak és károsnak látták – és látják most is – az ítéletet. Számos párhuzam fellelhető a trianoni magyar percepció és a szlovákoknak a bécsi döntéssel kapcsolatos értékelésében. A trianoni szerződést sokszor diktátumnak nevezzük, a szlovákok a bécsi döntést tartják annak. Etnikai szempontból igazságtalannak vélik, emellett pedig hasonló argumentumokat vonultatnak fel ellene, mint a magyarok Trianon ellen: gazdasági szempontból ellehetetlenítette az országot, az ország elvesztette termőföldjei jelentős részét, a vasúti hálózat több helyen megszakadt, a döntés családokat vágott szét. Míg a magyar történetírás a bécsi döntéssel kapcsolatban visszacsatolásról ír, addig a szlovákok megszállásnak nevezik a történteket. [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"126686","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]Hamar annulálták s visszavágtakA bécsi döntést a nyugati hatalmak még a II. világháború során eltörölték – a müncheni egyezménnyel együtt. Ennek ellenére Magyarországnak lett volna rá esélye, hogy megtartsa a bécsi döntés során visszaszerzett területet, vagy legalább egy részét. Ehhez viszont a megfelelő időben és a megfelelő módon ki kellett volna lépnie a világháborúból, szembefordulva a náci Németországgal. Vagy be sem kellett volna lépni a németek oldalán. Ez viszont nem sikerült, ellenben Csehszlovákiát a 40-es évek elejétől szövetséges államként ismerték el a németellenes koalíció vezetői. A szlovákok pedig a szlovák nemzeti felkeléssel szereztek jó pontokat a szövetséges államok előtt.  Közben Magyarországon a Horthyt megbuktató németek a hungarista bábkormány kezébe játszották át a hatalmat, így 1945-ben, a visszacsatolt területek felszabadításakor már nem volt kérdéses, hogy újabb visszacsatolás következik – ezúttal Csehszlovákiához.  A régi-új csehszlovák hatalom pedig nem bánt kesztyűs kézzel a magyarokkal. Ennek egyik oka pedig az 1938-as visszacsatolás volt. A cseh és szlovák nacionalisták feltehetően e nélkül is meg akarták volna „oldani” a nemzetiségi kérdést, ám a magyar kisebbség „hűtlenségére” és a visszacsatolt területeken a szlovákok ellen elkövetett atrocitásokra hivatkozva a magyar kisebbség teljes jogfosztását rendelték el. Hét évvel az örömteli visszacsatolás után csak az üröm maradt a honi magyarságnak – ez viszont már egy más történet.