'68-as bevonulás: vezekeltünk 23 évet

Az akkori csehszlovákiai események nemcsak nálunk, hanem az egész közép-kelet-európai régióban évtizedekre lefékezték a reformtörekvéseket. A bevonulást megelőző hónapok egyre fakuló emlékeinek néhány fontos mozzanatáról Dr. Daniel Povolnýval, a Cseh Köztársaság Rendőrségének a Kommunizmus Bűntetteit Vizsgáló Hivatala szakértőjével beszélgettünk. [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"243887","attributes":{"alt":"Daniel Povolný","author":"Somogyi Tibor felvétele","class":"media-image","height":"480","title":"Daniel Povolný","typeof":"foaf:Image","width":"390"}}]]  Nyolcvankilenc novembere, tehát a rendszerváltás óta már jóval többet tudhatunk mind a „fekete éjszaka”, mind az azt megelőző bő fél esztendő eseményeinek hátteréről? Vagy sok még a feltáratlan tény? Erre nincs egyértelmű válasz. A már feltárt dokumentumoknak és hitelt érdemlő publikációknak köszönhetően aránylag pontos és széles körű ismereteink vannak a lengyel, a magyar, a bolgár, illetve az egykori keletnémet katonaságnak az invázióban játszott szerepéről. Másként állnak a dolgok az akkori Szovjetunió hadseregével, mert ott a levéltári törvény ötven évre, tehát 2018-ig titkosította a Duna-hadművelet iratanyagának javát. És az oroszországi helyzet mai alakulása láttán is inkább csak arra számítok, hogy a Prágai Tavaszt megsemmisítő intervenció aktív résztvevői, azaz a Csehszlovákiát hatvannyolcban lerohanó szovjet katonák előbb-utóbb az interneten, esetleg nyomtatott formában közlik egyéni visszaemlékezéseiket. A Varsói Szerződés 1968. augusztus 18-án Moszkvában tartott tanácskozásán – lengyel gyorsírói feljegyzések szerint – Leonyid Brezsnyev kijelentette, hogy Csehszlovákiában nem várható a dubčeki politikai irányvonal és a társadalomban felülkerekedett jobboldali opportunista erők megfékezése. Egyúttal felolvasott egy levelet, az aláírók neve nélkül, amelynek szerzői nyílt ellenforradalmi veszélyre hivatkoztak, ezért a szocializmus megvédéséért katonai beavatkozást kértek. A szóban forgó meghívólevél, amelyből egyébként kettő-három is napvilágra került, csupán egyik mozzanata volt a megszállást megelőző politikai játszmáknak. A keményvonalas kommunista pártvezetők körében egy katonai intervenció gondolata már kora tavasszal felvetődött, megvalósításának veszélye pedig hónapról hónapra nőtt. Ezért az augusztus 18-ai moszkvai tanácskozás sem volt egyéb álcánál, hiszen az SZKP, tehát a szovjet kommunista párt központi bizottsága már napokkal korábban konkrétan is jóváhagyta a fegyveres beavatkozást. Így 18-án a lengyel, a bolgár, a keletnémet és a magyar testvérpártok vezetőivel szembeni elvárás Moszkvában pusztán annyi volt, hogy lelkesen csatlakozzanak a már kész tényként kezelt orosz döntéshez. [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"243888","attributes":{"alt":"Brezsnyev és Biľak","author":"TASR-archívum","class":"media-image","height":"473","title":"Brezsnyev és Biľak","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]] És ha a pártvezetők egyike megtagadta volna a hozzájárulását?A megszállás úgyis megvalósul, mert az ország területére behatoló seregek háromnegyede eleve szovjet volt, és a hiányzó hadosztályokat könnyen kiegészítették volna a saját divízióikkal. De erre nem volt szükség, mert a dubčeki törekvéseket határozottan elítélő Wladyslaw Gomulka, Todor Zsivkov és Walter Ulbricht zokszó nélkül támogatta a katonai erőszakot, és a sokáig jóval tartózkodóbb Kádár János is beleegyezett az akkor már tényleg küszöbönálló intervencióba. Ha a szovjet hadvezetés készen állt akár egyedül is végrehajtani az inváziót, miért ragaszkodott ahhoz, hogy négy baráti hadsereg legyen a szekundánsa? Egyrészt, hogy megőrizze a Szovjetunió nemzetközi presztízsét, hiszen Brezsnyev tartott mind a NATO, mind a világ közvéleményének reakcióitól. Másrészt, korabeli szóhasználattal, a szocialista tábor szilárd és megbonthatatlan egységének igazolására. De a megszállás már valóban csak a végjáték volt, mert a kulisszák mögött 1968 januárjának első napjaitól erős, időnként agresszív külső nyomás nehezedett a legfelsőbb szintű csehszlovák vezetés reformszárnyára. Például Gomulka január közepén azt javasolta Brezsnyevnek, hogy árgus szemmel figyelje a nálunk alakuló politikai és társadalmi folyamatokat. A lengyel pártvezető nézetével hamarosan Walter Ulbricht is mélyen egyetértett. Az első nyílt konfrontáció a megújhodási folyamatban érdekelt csehszlovák küldöttség és a Varsói Szerződés több tagállamának delegációi között március 23-án, az állam- és pártvezetők drezdai csúcstalálkozóján volt, ahol Dubčekékkel szemben egyedül Kádár János igyekezett mérsékeltebb hangnemet megütni. A többiek tónusában ott ködlött már egy katonai fellépés lehetősége is. A további fejlemények kronológiája aztán ebbe az irányba mutat. Grecsko marsall, a szovjet honvédelmi miniszter már április 8-án kiadja a parancsot a Duna-hadművelet hadi terveinek elkészítésére, amit mindössze három nappal később Leonyid Brezsnyev személyesen hagy jóvá; április 12-én pedig a haditervbe bevont négy további ország hadseregparancsnoka szintén kézhez kapja a kész hadműveleti tervet. Az invázió első kiszemelt időpontja a május 9-e körüli napokra esik, azután az elhúzódó Šumava hadgyakorlattal egybeesően június vége jött szóba, majd Csehszlovákia okkupálásának aktuális dátuma július 29-e lett, de ettől az éppen ugyanakkorra kialkudott, emlékezetes tiszacsernői csúcstalálkozó miatt az orosz vezetés eltekintett. A tényleges megszállás előtt három héttel mennyire lehetett még komolyan venni a rendhagyó körülmények között – a tiszacsernői vasútállomás külső vágányain veszteglő szerelvények szalonkocsijaiban – napokig zajló csehszlovák–szovjet tárgyalásokat? Vagy orosz részről már csupán színlelés volt az egész? A négy-négy főnyi tárgyalóküldöttségek a legmagasabb szinten képviseltették magukat. Csehszlovák részről Dubček, Svoboda, Černík és Smrkovský, szovjet részről Brezsnyev, Koszigin, Podgornij és Szuszlov ültek egymással szemben, de több ízben négyszemközti megbeszélésekre is sor került. Véleményem szerint a csúcstalálkozó szándéka őszinte volt, még ha eredménytelenül zárult is. Dubček és küldöttsége nem fogta fel, hogy ez volt a katonai beavatkozás esetleges elhárításának utolsó utáni lehetősége; Brezsnyev viszont nem volt hajlandó elfogadni azt az állítást, hogy Csehszlovákiában nincs ellenforradalmi hangulat, hanem demokratizálódási folyamat zajlik; igaz, nem az ortodox kommunisták szájíze szerint. A tiszacsernői találkozó sajátos iróniája, hogy a tárgyaló felek abban a hiszemben búcsúztak, mely szerint bizonyos fokig megegyeztek. Dubček abban bízott, hogy elhárította az invázió közvetlen veszélyét, és így a CSKP szeptember elejére összehívott rendkívüli kongresszusa sok mindent tisztázhat és megoldhat. Brezsnyev pedig abban a tudatban élt, hogy a csehszlovák politikai vezetés reformszárnya érti: három-négy napja maradt arra, hogy közvetlen irányítása alá visszavegye a sajtót, betiltsa a legaktívabb ellenzéki szerveződéseket és klubokat, megbénítsa a kommunista párt demokratikus reformokat sürgető szárnyát, valamint a CSKP politikája újra a reális szocializmus kurzusa legyen. [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"243889","attributes":{"alt":"Ladislav Bielik 1968-as képeinek kiállítása","author":"TASR-felvétel","class":"media-image","height":"319","title":"Ladislav Bielik 1968-as képeinek kiállítása","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]] Elképzelhető Dubčekről, aki hosszabb ideig a Szovjetunióban nevelkedett, hogy azt hitte: ővele szemben Brezsnyev jóindulatú lesz, és nem szállja meg Csehszlovákiát? Inkább azt mondanám, hogy kissé naiv lélek volt. Elvégre a CSKP első titkáraként minden bizalmas információt megkapott, így talán az a valószínűbb, hogy azokat nem értékelte valós súlyuknak megfelelően. Tény, hogy az intervenció egyre nyomasztóbb veszélye láttán kritikusabb magatartást kellett volna tanúsítania. Korlátlan hiszékenysége máig nehezen érthető. Miként értékelhető a reformszárny által 1968-ban megválasztott államfő, Ludvík Svoboda szerepe a Prágai Tavasz eseményeiben? Szándékai és igazi énje lényegében napjainkig kissé olvashatatlan maradt. Talán azért, mert az ötvenes évek, a sztálini idők túlkapásainak egyik kárvallottjaként még ’68 tavaszán is bizonytalankodva találta meg a saját helyét, és a természetesnél többet lavírozott. Politikailag élvezte a hazai lakosság körében tapasztalt népszerűségét, ugyanakkor a szovjetekkel sem akart ujjat húzni. Elítélte az augusztus 21-i inváziót, de az oroszokkal való kapcsolattartásban átlépte azt a Rubicont, amit alapvetően Csehszlovákia érdekeinek határozott védelme megkívánt. Elvitathatatlan érdeme viszont, hogy hadseregtábornokként azonnal felismerte annak veszélyét, mekkora vérontással járhat, ha a civil lakosság által támogatott hazai katonaság szembeszáll a megszálló csapatok túlerejével. És Gustáv Husák? Ő mennyiben tudta 1968 januárjában megalapozni hamarosan magasba ívelő politikai szerepét? Az ötvenes évek elején őt is bebörtönözték, számára a Prágai Tavasz, a dubčeki irányvonal hozta meg a teljes rehabilitációt. Hatvannyolc tavaszán még csak a szlovák kormány egyik új miniszterelnök-helyettese, 1969. április 17-én viszont már Prágában – Dubčeket félreállítva – ő a CSKP első titkára, majd rövidesen államfővé is megválasztják! A moszkvai politikai vezetés bizalmát is élvezi, mert eleinte a CSKP sztálinista szárnya és a párt reformerei között álló centrista politikusként tudja elfogadtatni magát. Az 1968–69-et követő konszolidáció kemény időszakának mértéke és stílusa azonban örökre Gustáv Husák lelkén szárad. [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"243890","attributes":{"alt":"Ladislav Bielik 1968-as képeinek kiállítása","author":"TASR-felvétel","class":"media-image","height":"319","title":"Ladislav Bielik 1968-as képeinek kiállítása","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]] Miként az is, hogy az augusztusi intervenciót támogató klikknek – Biľaknak, Štrougalnak, Indrának, Šalgovičnak, Koldernak és társaiknak – a haja szála sem görbül egészen addig, amíg Moszkvában nem Gorbacsov kerül hatalomra. Ha nincs Mihail Gorbacsov és a rendszerváltás, a mai napig tartana a megszállás? Nehéz megmondani. Annyi bizonyos, hogy Gorbacsov már 1988-ban eldöntötte a nálunk állomásozó csapatok létszámának fokozatos csökkentését. Első lépésként 5300 katonával, és ebből 1500 fő 1989-ben távozott is Csehszlovákiából. A rendszerváltás nyilván felgyorsította ezt a folyamatot, így az orosz csapatok végleges kivonása 1991 júniusában befejeződött. Beleértve azokat az egységeket is, amelyek egy 1965-ben kötött államközi egyezmény keretében, éppen 1968 után a szovjetek itt tárolt nukleáris töltetű rakétáinak üzemképességét biztosították. Ön hivatásszerűen foglalkozik a kommunizmus bűntetteinek vizsgálatával. Miben látja 1968 hosszú tavaszának és forró nyarának, majd a következő huszonhárom esztendő politikai-társadalmi vezeklésének napjainkban sem elhanyagolandó tanulságát? A Prágai Tavasz, illetve a pár hónap híján az 1989 novemberéig tartó negyedszázad sok tekintetben elgondolkodtató időszaka az egykori Csehszlovákia történelmének. Napjainkban két önálló uniós ország: Szlovákia és Csehország számára is valóban sok politikai és közéleti „lecke” megértését megkönnyítő konklúziót kínál. Helytelen lenne ugyanis megfeledkezni arról, hogy az 1968-ban lejátszódott csehszlovákiai eseményeknek bizonyos értelemben világra szóló jelentőségük volt: ekkor nyíltan kiütközött a Nyugat és Kelet közötti, addig inkább csak lappangó törésvonal. Gyorsan háttérbe szorult a kompromisszumok esélye, megszilárdult a kétpólusú világ ténye, és ezzel arányos mértékben megerősödött a két egymással szemben álló katonai tömb ütőképessége. E helyzet enyhülésére egészen a Varsói Szerződés felbomlásáig még csak gondolni sem lehetett. Talán épp azért, mert a ’68-as csehszlovákiai invázió már a csírájában elfojtott egy demokratizálódási kísérletet.