Katonadolog

Ahagyományos felfogás szerint a biológiai nemünk determinálja a társadalomban betöltött szerepünket. Viszont ha a világban körülnézünk, egyáltalán nem ezt látjuk. Annak ellenére, hogy mind a nők, mind a férfiak még gyakran falakba ütköznek, ha nem a tőlük évszázadok óta elvárt viselkedési mintákat követik, egyre többen vannak azok, akik vállalják a hagyományostól eltérő életet.

Mi is a hagyomány? Őseink hátrahagyott tudása? Tapasztalat, amelyet követni kell, mert valaki (a társadalmi vagy politikai hatalom) azt sugallja, sőt követeli? A hagyomány nem önmagában létező tudás vagy követelmény – vagy nevezzük bárminek –, hanem konkrét emberek által kialakított rendszer.

Lássuk a férfiaktól megkövetelt hagyományos viselkedési módokat, sőt jellemvonásokat! Az igazi férfi bátor, önmegvalósító, határozott, erős, győző, ne mutassa ki az érzéseit, mert az gyengeséget jelent. Valljuk be, hogy ez nem természetes elvárás, mert a bátorság, az önérvényesítés, a határozottság nem köthető a biológiai nemhez. A társadalmi hierarchia által ránk ruházott jelekről van szó. Hiszen a férfiaknak is vannak érzéseik, ők is tudnak gyengédek, gondoskodók lenni, a nők pedig erősek, határozottak.

„Katonadolog!” – mondják a kisfiúnak, aki sírni kezd, ha megüti magát, vagy fáj valamije. A katona nem sír, minden fájdalmat csendben tűr. A katona hős, példamutató, büszkének kell lennie rá a családjának. Ha elpusztul a háborúban, háborús hősként szintén büszkének kell lenniük rá. A nők és a gyerekek pedig várnak, hogy visszatérjen a harcokból, biztosítják a hátországban mindazt, amire szükség van. Ha a harcok elérnek hozzájuk, akkor pedig áldozattá válnak, és senki sem tudja megvédeni őket. Ők azok, akiket el kell pusztítania az ellenségnek, testileg, lelkileg megalázni, eltiporni. Ha nem ölik meg őket, akkor csak azért, hogy örökre megjegyezzék, hogy ők a legyőzöttek, az áldozatok, és ezt továbbadják leszármazottaiknak, sőt szüljék meg az ellenség gyerekeit! A népirtás és az ellenség morális legyőzésének módjaihoz ez is hozzátartozik.

A háborút, mint az erőszak egyik formáját, gyakran romantizálják. A katonák, a fiatal fiúk, akik hősiesen, csillogó szemmel, vidáman indultak a háborúba, a mindenkori propagandaszövegekkel felbuzdítva, ha visszatérnek, megtörve, helyüket nem találva, mély traumákkal próbálják tovább élni az életüket, ami gyakran nem sikerül nekik. Sokukat egy életre tönkreteszik az átélt borzalmak, a gyilkolás, az erőszak, amiben részt kell venniük, nincs választásuk. Sérült lelkiállapotuk miatt a családjukkal is bántalmazóként viselkedhetnek, de önmagukat is károsíthatják. A poszttraumás szindróma pszichiáter, pszichológus segítségét igénybe véve javulhat, de évente sok katona vet véget önkezével az életének, mert nem tudja elviselni az átélt borzalmak súlyát.

A háború okozta traumák – legyen szó a katonák vagy a civil lakosság által átélt borzalmakról – több generáció életét beárnyékolhatják.

De a harctéren nincs menekvésük: „Ha nem teszed meg, te leszel az áldozat. Ha nem ölsz, téged ölnek meg. Ha gyenge vagy, elpusztulsz.” Katonadolog.