Jó embert nevelni, ez a lényeg

- Négy évtizednyi pedagógiai munka áll a háta mögött. Ami a tehetséggondozási munkáját illeti, mennyiben változott, s mennyiben maradt változatlan az évek során?

-Történelem és társadalomismeret, illetve filozófia szakos tanár vagyok. Mindig meghatározó volt számomra az, hogy a gyerekeket magyarságtudatra neveljem. Én Lakszakállásról származok, olyan faluból, ahol mindenki magyar volt. Emlékszem, az egyetemi szóbeli felvételin Martinka professzor humorosan megkérdezte tőlem – mivel nagyon gyérül tudtam a nyelvet –, hogy hol tanultam szlovákul, az utcán? A nagymegyeri gimnáziumban és a falumban szívtam magamba a magyarságtudatot, és akkor annyira naiv voltam, hogy bátran azt mondtam, nálunk az utcán sem beszélnek szlovákul. Mikor kijöttem, azt gondoltam, hogy istenem, biztosan nem fognak felvenni, de lehet pont ezért vettek fel. Azt, amit otthon és a gimnáziumban Varga László tanár úrtól kaptam, azt akartam továbbadni a gyerekeknek, de ezért nagyon sokat kellett tenni. A tehetséggondozást, amelynek minden percét élveztem, 1996-tól végzem, akkor kerültem a Selye Gimnáziumba.

- Ez ugyebár pluszmunkát jelentett a tantermi oktatáshoz képest.

- Ez két külön dolog. Azért mentem Pozsonyba tanulni, hogy a gimnáziumban a világ iránt nyitott fiatalokat taníthassam, azokat, akiknél látom azt, hogy ha adok, akkor vissza is kapok, akik a lecketanulásnál többet akarnak. Itt valóban ilyen diákokra leltem, de ezért kegyetlenül meg kellett dolgozni, mert ugye az órákra való felkészülés után esténként, hétvégéken, szabadidőben állandóan bújni kellett a könyveket. Az iskolában pedig miután befejeződött a tanítás, még le kellett ülni a gyerekekkel.

- Honnan merített ehhez erőt?

- Nagyon szeretem a szakmámat. A gimnáziumban most olyan fiatal pedagógusok dolgoznak – Elek József, Szabó Gábor, Vajányi Orsolya kollégák –, akikben szintén megvan ez, ők az utódok. Úgy gondolom, hogy az menjen pedagógusnak, aki szereti a gyerekeket, de emellett megtanítja őket dolgozni, és így látják, hogy szeretem, amit csinálok. Szeretni tanulni, bölcselkedni, ismerni a világot, nyitottnak lenni, alkotni akarni. Ma a játszva tanulás a trend, de egy 18-19 éves már érett személyiség, ő tudni akar. A játéknak is megvan a maga helye, de ő inkább bölcseleteket akar hallani, és nagyon lényeges, hogy a pedagógusban azt lássa, hogy igen, tőle tanulhatok.

- A Tehetség Szolgálatáért díjhoz kapcsolódnak különböző kritériumok, amelyek a magas szintű tehetséggondozáshoz kapcsolódnak. Mit jelent Önnek a díj?

-Nagyon megtisztelő számomra. A pedagógiai munkám során nem mindig éreztem az elismerést. Hálátlan helyzet volt ez, sokszor csak a diákokért és a szakmámért csináltam, és azért, hogy a magyar gyerek ismerje a magyar történelmet. Azért választottam a szakjaimat, mert úgy gondoltam, ha én elmagyarázom a diákoknak, akkor jobb emberek lesznek, látni fogják a hibákat és törekedni fognak a jóra. Egyetlen célom volt: jó embert nevelni. Ez a lényeg. Úgyhogy így most a pályám végén nagyon megtisztelő, s főleg az, hogy a magyar államtól kaptam.

- Szlovák történelemről szóló versenyeken is értek el eredményeket a tanítványai. Szinte örök dilemma mifelénk, hogy miként lehet jól tanítani a magyar és a szlovák történelmet is, különösen a politikatörténetet. Ön hogyan oldotta ezt meg?

- Nagyon nehéz, de törekedni kell. Ma már sokkal könnyebb egyébként, főleg amióta a Selye János Egyetemen létrejött a Történelem Tanszék. Simon Attila és Szarka László jóvoltából nagyon sok tanulmány megjelent. Van honnan merítenie a kollégáknak, ahonnan hitelesen tudják mindkét oldal helyzetét bemutatni. A 2010 utáni időszakban máig ez nagy segítségnek számít, de amikor én kezdtem a pályát, akkor nagyon nehéz volt, és az embernek arra kellett vigyázni, hogy ne menjen el nagyon szubjektív irányba. Mindig beszéltem az igazságtalanságokról, de azt is hangsúlyoztam a gyerekeknek, hogy a két nép között együttműködésnek kell lennie, szükséges szlovákul tudni, és fél éven belül Pozsonyban ugyanolyan barátja lesz a szlovák csoporttársának, mint a magyarnak. Az embert a tettei alapján ítélem meg: ki a jó, s ki a kevésbé jó. Nem aszerint, hogy milyen nyelven beszél, hanem hogyan éli az életét, hogyan viszonyul az embertársaihoz, mennyire elhivatott a közössége iránt. Volt olyan tanítványom, aki azt írta az értesítőjébe, amikor ballagott, hogy „a köz ügyei iránt elhivatott fiatal diákja“. A demokrácia az nem egy magától működő valami, hanem az embereknek kell tudniuk hatni rá.