Waterfall: If not now, when?

A Waterfall zenekar első lemezéről lesz szó, melyet 2005-ben adtak ki, és az If not now, when? címet viseli. A banda neve sokak számára teljesen ismeretlenül csenghet. Néhány hete még magam sem tudtam, mi fán terem ez a zenekar, aztán láttam egy fellépésüket, meghallgattam a cd-jüket, és nem bírtam kivenni a lemezjátszóból. (Azóta is benne van, és naponta többször is végigpörög.) A Szlovákia keleti felén található Királyhelmec városában működik a csapat, méghozzá 2002 novemberétől, hat taggal. A klasszikus élőzenei felállást (dob, basszusgitár, gitár, ének) még különlegesebbé teszik egy kongás-xilofonos és egy billentyűs-szaxofonos-klarinétos taggal. És bizony a stílusuk olyan, hogy még ők maguk sem tudják pontosan behatárolni, mit játszanak. Ez talán abból is adódik, hogy ahányan vannak, annyiféle zenét szeretnek, és ezt gyúrják össze egy új hangzássá, Waterfallá. Ráadásul sok más modern zenekarral ellentétben ők nem csupán mondják, ők tényleg új stílust alkottak, amit, bármennyiszer is hallgatom végig a dalaikat, én sem tudok behatárolni. Főképp melodikus rockzene, némi funk, hangszeres pop (szigorúan az igényesebb fajtából), néhol egy kis reggae... Tény, hogy a Waterfall stílusában dominál a melodikus, ún. elszállós rockzene. Haladjunk szépen sorban az If not now, when? című album tizenegy dalán. ĺgy talán kicsit jobban megérthetjük ezt az érdekes zenét...

A nyitó dal az angol nyelvű Ocean,

melyet akár egy világhírű amerikai csapat is büszkén a magáénak mondhatna. Zongorával nyit, ehhez csatlakozik az akusztikus gitár, aztán a ritmusszekció, ezután csúcsosodik ki a zene. Énekelhető, fülbemászó, a refrén még inkább. Ezt a dallamos, könnyű tételt sajnos képtelen vagyok bármihez is hasonlítani, ez száz százalékig Waterfall. A második szám a szintén angol nyelvű szöveghez komponált Summertime. Itt már első hallgatásra is beugrott, hogy ha annakidején, a hetvenes évek legeslegelején nem oszlik fel a The Doors, és persze Jim Morrison ma is élne, akkor manapság pont ilyen zenét csinálnának. A harmadik dal, amelyhez klip is készült, a New Generation, mely a mai médiacirkuszt, az ostoba valóságshow-kat és a hétköznap délutánonkénti, sokszor már megalázó talk show-kat parodizálja, kifigurázza. A videoklip is egy nagy paródia, és egyik különlegessége, hogy nem a zenekar van a középpontban, sőt, ők maguk csak pár másodpercre tűnnek fel benne, hiszen sokkal inkább a történeten van a hangsúly. A zene is nagyon el lett találva. Az egyik nagy kedvencem a CD-ről a negyedik dal, a magyar nyelvű Minden változik. A zenét itt valamivel viharosabbnak, érzelmesebbnek érzem, ez egy fokkal pörgősebb, mint az első három. Leginkább Ákos akusztikus rock-dalaihoz tudnám hasonlítani. Az ötödik, Face down című dal ismét pörgősebb, sorban követi az előzőket. Nem tudom, miért, de a refrénjéről mindig egy Vodafone-reklám jut eszembe. Amolyan populáris rockzene, nagyon tetszik! A hatos On this road melankolikus, lassú szám, mely egy zongora-ének kettőssel kezdődik. Azok közé tartozik, melyeket gyakran énekelek az iskolában két óra közt, de sokszor még óra közben is előjön bennem a dallam.

Nagyon megragadó!

A hetes Skaringő egy ska-reggae keverék, ezen nincs mit gondolkodni. Pörgős, egészséges szöveggel van ellátva, ami szintén nagyon tetszik. Kerek, de elég szokatlan szerelmes történet. Ez a másik, amit sokszor akaratlanul (is) elkezdek dúdolgatni. A nyolcadik az Elfojtott vágy. Ha eddig többet is dicsértem, itt egyszerűen nincs mit mondanom: érzelmes szöveg, tökéletesen hozzáillő dallam, mesteri kidolgozás. Aki szerelmes típus, annak biztosan nagyon bejön. Egyszerűen tökéletes! A kilencedik a Shout, ami kétségkívül a lemez legbulizóabb, legzabolátlanabb dala. Pörgős, funk-rockos, csordarefrénes Waterfall-orgazmus, ezt csak így tudom jellemezni. Az album hallgatásánál itt majdnem minden alkalommal visszapörgetem a CD-t, mert ez általában nem szokott nekem egyszerre elég lenni. A tizedik dal szövegét az együttes szponzora és producere, az olasz Guido Signorini írta, és fiatalon elhunyt húgának állít vele emléket. A szöveg úgy általában mellőzi a költőiességet, de azt hiszem, ezt egy költő sem tudta volna szebben, szívhez szólóan megírni. Rögtön az első hallgatásnál őszintén megindított. Az utolsó szerzemény az album egyetlen szlovák nyelvű dala, a Horalky. Erősen bónusznóta-jellegűnek érzem, mivel ez az egyetlen olyan dal a CD-n, melynek egyáltalán nem elgondolkodtató a szövege. Egyszerű, poénkodós dal, klasszikus rock n’ roll muzsikával.

Amit nem említettem külön számonként, az a hangszerelés. Ezt szándékosan hagytam a végére, mivel mindegyik szerzeményre érvényes, hogy a zenészek nem akartak külön-külön emberkedni, senki nem erőltette a maga hangszerét, mindenki azt tette oda, amit kellett. Tehát a hangszerelés nekem nagyon korrektnek, profinak tűnt. A szövegek mindenhol terjedelmesek, és valóban szólnak is valamiről, nem az a tipikus négy-sor-verze-ötven-rerén-stílusú semmi, amit manapság a rádióktól megszokhattunk.

Teljes egészében nagyon jó munkát végeztek a királyhelmeci srácok, mindenképp dicséretet érdemelnek! A belbecs mellett a külcsínre is nagy gondot fordítottak, a borító nem hagy kívánnivalót maga után. Úgy érzem, a jövő egyik nagy sikerű bandájáról beszélhetek, ha a Waterfallt hozom szóba. Komolyan nem tudom, mire várnak még a magyarországi kiadók, és miért nem verekszenek már az albumért? Mert hogy ennek egyszerűen muszáj ott lennie a boltokban, a tévében, a rádióban, az fix! Az együttes weboldala: www.waterfall.sk.